Övék az élet. Nem félnek az elmúlástól, mivel nem érzik a közelségét. Rá sem gondolnak. Mindig sietnek, elébe vágnak a jövőnek, nem várják meg, amíg az talál rájuk. Ők a világ mindenkori legmerészebbjei. Nem öreg politikusok, akik mindent konzerválnának és nyugalmat, nem haladást követelnek. Valahová minden eltűnik, ha nem más, megmarad az emlékezetünkben. A jövő egy raktár, aminek leltára a képzeletünkben él. Csak tőlünk függ, mikor nyulunk hozzá.
A fiatalok a dolgok elévágnak, gyakran feltörik. Marika és Péter egyenesen száguldanak felé mind térben, mind időben egyaránt. Gépjárművük sebesen halad. A levegő próbálja visszafordítani őket, Földanyánk a haladás ellene van. Szeretné megőrizni magának szépségét és ennek érdekében gumicellába zár minket, amiről azt hisszük, a gravitáció. Ugrunk és visszapattanunk róla. A szél hátráltatja őket, de élvezik. Felfrissíti őket. A boldogság nem abban áll, hogy készen kapjuk a dolgokat, hanem a győzelem érzése ad örömöt, amikor megküzdünk valamiért.
Marika lebegő haja a szabadság legszebb lobogója. Péter kemény, határozott tekintettel néz előre, mintha minden egyes méter jövője egy-egy pillanata lenne. Tér és idő egyazon értelmet nyer. Mindketten érzik, hogy mindaz, ami velük történik izgalmas és romantikus. Leányszöktetés, párbaj a mai időkben egészen más formát ölt. A fogalmak kissé átértékelődnek. Az állat a szánni való, akit védelmezni kell és az ember az állati, akit irtani. Egy csillag ma már meteor vagy távoli égitest; a szél légáramlat, a vénember nem agg. Mára a klasszikus szépségek értéküket vesztették, s az a gyönyörű, ami új. Marikának például az egész nap tetszik.
—Köszönöm a csodálatos délutánt – mondja hálásan. Apró plüssállatszemei mögül hálás tekintetet vet Péterre.
—Bírtam – fejezi ki magát – azt a pasast, ott a téren, aki le akart rajzolni.
—Igen – nevet össze a fiú a lánnyal. – Már nem állhattam türelemmel, amíg befejezi, hát elkértem a készletét és végül is én örökítettelek meg magamnak.
—Szépen rajzolsz, mondhatni mérnöki pontossággal. Azért rendes volt tőled, hogy kifizetted – büszkélkedett magának Marika Péterrel.
—Én is jól éreztem magam – vallja meg a fiú. Keze a sebességváltó felé mozdul, de végül a lány pihenő ujjain áll meg. A motor kevés híján bekupog, mire erőt vesz magán és vált. Mögöttük éles kürtölés hangzik fel. Péter észreveszi, hogy két sávban megy egyszerre és megérti az agresszió eme jelét, de a lány nem állja meg anélkül, hogy középső ujjával be ne mutatna az előzni kívánó autósnak.
—Megspórolnád nekem a mutogatást, ha vennél az autódba egy-két matricát – ajánlja Péternek.
—Erre... még nem is gondoltam – hebegi zavarodottan a fiú. – Valami más bánt egész nap. Hogy is mondjam?
—Nyögd már ki! – bíztatja Marika.
—Rendben van! – engedi át magát Péter az igazság erejének és érzelgősségnek, amik aznap különösen a hatalmába kerítik. – Hallottam egy-két dolgot rólad, bébi! – bátorodik fel.
—Éspedig? – firtatja a lány.
Közbevágásai nem könnyítik meg a fiú helyzetét, aki legszívesebben túlesne az egészen, mint egy monológon és bebizonyosodna kedvese ártatlansága. Talán rosszul kezdi. Hiszen ő bízik a másikban, még ha egy keveset el is hisz abból, amit hallott róla.
—Megkeresett egy fazon és arról zagyvált nekem, hogy te egy feslett csaj vagy.
—Még hogy én?! – háborodik fel a lány. Reakcióján a fiú jobban meglepődik, mint a lány az állításon.
—Úgy látom, a te inged, mert magadra veszed. Ha nem lenne igaz, elengednéd a füled mellett.
—Ez nem lehet igaz! – csattan fel Marika.
—Ezek után igen. Meg tudod magyarázni a dolgot?
—Minek? – utasítja el a lány. – Azt hittem, neked nem tartozom magyarázattal, mert megértesz. Emlékszel, mit mondtál a cigarettázó lányokról? Itt van. Nézz meg engem – mondja, miközben kotorászik a retiküljében. – Látod? Nem köhögök, mert korábban is szívtam, egy órával azelőtt is, hogy megismertelek! – ordítja. – Egyedüli doppingom a sex. Ha nincs, dohányzom. Nem bánnád, ha tüdőrákban halnék meg? Tehetek én róla, hogy ez idáig mocskos alakokkal hozott össze a sors? Azt hittem, te más vagy.
—Igen – kéri ki magának Péter. – Én nem fekszem le veled, bármennyire is szeretnék. Nem is olyan régen elhatároztam, hogy nem veszem el azt, akivel már leettem a habot a tortáról. Egy kapcsolat csúcsa a nemi érintkezés, aminek igazi szépségét csak a házasság adhatja meg. Úgy érezném, már mindent elértem annál a lánynál.
—Akkor mit akarsz még? – keresi Marika maga számára is a választ.
—A szeretkezés nem egyenlő a szerelemmel. Előbb megismerjük egymást, aztán adjuk oda magunkat teljesen.
—Én úgy szerettem őket, hogy sexuáltam velük. Magánügy. De veled más a helyzet. Nem mászok rád, láthatod. Annyira eltöltött a boldogság és a szerelem, hogy rágyújtanom sem akaródzott. Még is mit problémázol? A múltamon? Kapcsolatunk szép váza volt, amíg meg nem repesztetted a féltékenységeddel. Már soha sem lesz a régi. Mi az? Ha egy lány senkié, akkor mindenkié? Egy cafka?
—Legalább ezentúl egyre jobban őrizzük azt, ami kedves nekünk. Értsd meg – fordul egyszer a lány, másszor az úttest felé. Örül, hogy mindent meg tudnak beszélni, nincsenek közöttük tabuk, kényes témák; nem zárt ajtók egymás előtt.
Alkalmatlannak érzi a helyzetet ahhoz, hogy elmondja, amit akar, és amit érez. Áthajt egy kereszteződésen, épp a tilos jelzés alatt. A rendőrök tíz méterrel arrább mérnek és észre sem vennék, ha az emberek felháborodása nem figyelmeztetné őket. Több sem kell a szerveknek. Jeladóznak a száz méterrel odébb álló büntetőkocsinak, akik, megállítják a Wolksvagent. Péter eleve ingerült, hát még ez az incidens mivé teszi.
—Miért állított meg? – áll még neki feljebb.
—Maga piroson hajtott át – erőltet magára türelmet a rendőr. – Kérem a papírjait.8520/
—Tudja, biztos úr – vallja be Péter zavarodottan –, nem az enyém az autó.
—Micsoda? – emeli fel Marika a hangját. – Te szemét strici, te nőfaló, te!
—Csendesebben, kislány! Ne zavarja az intézkedést – csillapítja a rendőr a lányt. – Úgy látom, még csak egy fél éve van jogosítványa, az is külföldi, bár nemzetközi. Ez esetben két évig nem haladhat hetvennél többel. Ennek ellenére kilencvennel jött be a városba.
—Még ez is! – lepődik meg a lány. – Maffia – jut eszébe az ukránokról. – Egy kölyök. És ha kinyírtál volna minket?
—Ne értsd félre a helyzetet! – magyarázza Péter. – Év végén születtem és... Várj! Hová mész?
—El! – kiáltja a lány. – Innen már eltalálok. Te sem vagy különb. Ugyanúgy hazudoztál, ugyanúgy más vagy, mint én, és még te haragszol. Mi nem igaz még? Az sem, hogy tanulsz?
Marika ezzel Péter egyik érzékeny pontjára tapintott. Nem tud mit mondani, egyszerűen csak tátog, akár egy hal.
—Mit szól ehhez, biztos úr? – fordul problémájával a közömbös tekintetű rendőrhöz. – Marasztalja itt, az isten szerelmére, amiért nem volt bekötve az öve, vagy mit tudom én.
—Azért is a vezető fizet – mondja a férfi széles iróniával az arcán.
Mint mindenért, gondolja a fiú, ó, micsoda idióta voltam.
Tovább menve egy gyalogátkelőhöz ér. Előzékenyen megáll, hogy átengedje az ott várakozó gyalogosokat. Azok integetnek neki, hogy menjen csak nyugodtan. Péter ekkor rendkívül ideges lesz. Kihajolt az ablakon és rájuk rivall:
—Menjenek mind a fenébe!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése