A földönkívüli
A férfi megállás nélkül futott hazáig, ahol senkit sem talált. Feleségét akkorra
már elvitték a szülőosztályra. A startot a népes stadionban vette. Amint eldördült
a startpisztoly, futni kezdett, de csak lassú, kiegyensúlyozott tempóval. A táv
hosszú volt, három kilométer, ezért tudta, hogy be kell osztania az energiáját
és a levegőjét, ha nem akarja élete derekán valami szilikon vacakra cserélni
tüdejét, ami mellesleg károsítja majd a többi belső szerveit is. A szintetikus
levegő így, lassú tempóban is égette a légzőszervét, mint ha éppen dobta volna
a dohányzást és nikotinhiánya támadna.
Edzője mára második kört jelezte a palánkon túlról felemelt táblán, de ő rá
sem hederített. Jobban buzdította munkatársai felirata „Hajrá, Alex!”
szavakkal. Fehér tábláik összemosódtak a sebességtől, mintha a lába alatt
rohanó csíkok letértek volna a pályájukról a nézőközönség sorai közé. A
nyolcszáz méteres köröket felosztotta magának az előtte lévők számával és
tudta, mikor kell belegyorsítania. Ki kellet várnia az idejét, hadd fussák ki a
lelküket az újonc katonák. Fülében visszhangzott a gúnyolódásuk:
„Fuss egészen az íróasztalodhoz!”
Amikor beválasztották a csapatba, nem gondolták volna, hogy épp ő hozza meg
az évtizedek óta várt győzelmet a hadseregnek. Hosszú idő óta a sakkozók
nyertek, talán mert senki sem nézte ki belőlük. Pedig a hosszú ülés is sok
felkészülést igényel. A stratégia mesterei minden bizonnyal többet futnak
szabadidejükben, mint a közlegények a népükért. Ez lehet a nyerő álláspont az ő
esetében is, senki sem veszi számba, mindenki lebecsüli. Honnan tudhatnák,
hogyan tartja formában magát, mikor éppen nem papírtömböket tologat. Nemigen a
feleségével. Arra szigorúan megszabott ciklus van. Nem mintha tartaniuk kellene
valamitől. Második gyermekük után magtalanították, de semmi sem százszázalékos,
és ha a gyerekek feljelentenék a szülőket, nemi élet élésén kapva rajta őket, bizony
a saját árvaságukat hoznák a fejükre. A férfiakat már helyettesítették
utódnemzés kérdésében. A nőket még nem, noha jár némi szóbeszéd valami
inkubátor kifejlesztéséről. Ezzel egy gyermek viszont nem törődik. A nevelők,
majd a tanárok láthatatlan kalapáccsal verik bele a törvényt a kis fejekbe.
Csupán a gondolatok cikáztak a fejében gyorsabban, mint a fények körülötte.
A közönség tábláinak felirata is összemosódott a szemei előtt. Nyurga
termetéhez még besegített a tempó, amivel lépést tudott tartani a vezérbollyal.
Egyedül hosszú, fekete haja hátráltatta, ellentmondva az aerodinamika
törvényeinek. A kopasz kadétiskola növendékei erre nem panaszkodhattak. Másik
előnye, hogy képes volt magasabbra ugrani. A földiéhez képest kisebb gravitációugrálássá
változtatta a futást, de a soványabbak, vékonyabb testűek, mint ő, magasabbra
szökkenhettek.
Az utolsó kört jelző tábla helyett egy szokatlan felirat jelent meg
„Gratulálok, apa lettél!”. Beletelt pár száz méterbe, mire felfogta az üzenet
jelentését. Logikus érveket sorakoztatott fel ésszerűtlen lehetőségek mellé.
Feleségének még egy hónapja volt a szülésig, de lehetséges, hogy a gyümölcs
hamarabb beérett, mint ahogy vannak forróbb és hűvösebb évszakok, amik
befolyásolják a növekedést. A hír új erőt adott neki és katalizátorként hatott
erejére, gyorsaságára. Egyik ellenfele a másik után vált szivárvánnyá elsuhanva
mellette színes formáikban. A vetélytársak próbálták felvenni vele az iramot, de
ő már robot módjára, monotonul rohant előre, előtte lassú tempóban
hozzászoktatta szervezetét a megpróbáltatáshoz. Rövidtávon soha sem volt jó, de
hosszú kitartásban igen. A célszalagot is észrevétlenül szakította át és
megállás nélkül folytatta rohanását, mint egy megkergült csillag az világegyetemben.
További pályája nem a tiszteletkörre irányult.
Ott kezdődött el az életéért folytatott futás. Minden öröme ellenére
gyermeke születését illetően keserűségbe fordult, mint egy megromlott gyümölcs.
Terve nem vált be, hogy lányát feleségül adja és elvitesse a vőlegénnyel,
mielőtt a család létszáma megszaporodik. A tanácstól még egy hét haladékot sem
kérhet, hogy részt vegyen saját gyermeke esküvőjén. Még ma jelentik a
Népességfelügyeletnek, hogy családja létszáma meghaladja a megengedettet és már
holnap érte jönnek, hogy elvegyék az életét. Egyenesen a szülőtömb felé vette
az irányt. Útközben nem egyszer kockára tette az életét. Megspórolhatta volna a
bizottságnak az koncentrált napenergiát, amit az elektromos kivégzésre
gyűjtenek be és sűrítenek össze. A Föld kisöccsén, a Holdon nem volt elég hely
az elítélteknek, így a bűnösökkel, törvényszegőkkel azonnal végeztek. Testüket
aztán elégették hőenergiaként hasznosítva fűtésnek, a gyakori mínusz százötven
fokos hidegben.
A sportcsarnok kupolája alól kirohant a Hold még nagyobb burka alá, mesterséges
légkörébe lépett át – kisebb buborékból a nagyobba. A helyiségbe összeterelt
fényáradatot felváltották a halványabb utcák és otthonok pislákoló pontjai. A
szivárványcsík, ami egész idő alatt mellette húzott el most lefogyott,
elvékonyult. Az üdvrivalgást és az éljenzést a háta mögött hagyta és
káromkodásokra, szitkokra cserélte le, amint párszor összeütközött néhány
emberrel az utcán. Nem várta meg, míg az úton átszaladva a mechanikus, rugók
hajtotta autókat megállítják a beépített akadályérzékelők és a lusta tömegvonzás.
Az gépezetek az örökmozgás elvén működtek, és addig nem álltak le, amíg meg nem
fékezték őket beindításuk után. Csak az elindulás és a megállás volt nehéz. A
többit elvégezte a Hold gravitációja, minden egyes landolásnál újra lenyomva a
hatalmas rugókat, amik aztán tiltakozva lökték el maguktól a talajt, hogy
megpróbáljanak kiegyenesedni. A Holdlakók soha sem próbálták megzabolázni a nehézkedést
új otthonukban. Nem mintha lett volna rá technikájuk, de legalább a mozgásban
legyen előnyük a nehéz életkörülmények között.
Alex nekirohant az egyik járműnek ugráló futása közben. A gépszörnyeteg a
hátára kapta, majd levetette magáról. Ahogy leesett róla, egy másik
fémszörnyeteg már rá is akarta vetni magát a szembe jövő sávból a megkésett
fékezés lendültéből. Alex érkezett elgördülnie előle, mint egy oldalára borult
hordó. Az utca másik oldala sem különbözött az átellenben lévőtől, ahova
érkezett. Mindkét oldalát fekete bazaltból épült háztömbök, blokkok szegélyezték.
Ablakaik nem voltak, a napfényt központilag gyűjtötték össze és osztották szét,
ezért nem volt szükség más megvilágításra az épületekben. Egyedüli fényes
pontok az éjszakában a fontosabb kormányzati épületek, amiket anortozitos kőzetből húztak fel, a
legelérhetőbb és legkézenfekvőbb anyagból, amit az Elsők azonnal felhasználhattak
a legszükségesebb létesítményekhez a Hold felvidéki részeiről. A későbbi
terjeszkedés során jutottak csak el a bazalthoz a mélyedésekből és kráterekből,
amit már a köznép szállására fordíthattak. Csupán a legfőbb és legmagasabb épület,
az Alapítók háza készült sárga kőzetből.
A férfi éppen az egyik világos épület felé tartott, a kórháznak is a szülőosztályára.
Olyan megviselt, kifulladt, fáradt és sebesült állapotban esett be a középület
fogadójába, hogy azt hitték, részleget tévesztett és a sebesült osztályra
kellene inkább mennie. A súlyos osztályra csak akkor kerülhetne be, ha már
vinnék és nem a saját lábán járna. Attól tartott, már várnak rá a
népességszabályozó hivatal emberei, de még semmi gyanúsat nem észlelt vagy az
alkalmazottak jól rejtették el előle a meglepetést, ami rá vár. Ráfért volna
egy kevés szintetizált folyadék, hogy pótolja verejtékcseppekben távozott
testnedvét, de eszébe sem jutott, inkább a felesége iránt érdeklődött.
– A második emelten, a jobb oldali harmadik sátorban találja – felelte a
szolgálatban lévő nővér alaposan megspórolt kedvességgel.
– Köszönöm! – lihegte Alex még mindig a kifulladtságtól, bár gesztusa úgy
hatott, mint egy hálás kutya kilógott nyelvű, szelíd szemű hálálkodása.
Amellett ujjai közül elejtett egy, a zsebében talált rézpénzdarabot a pult
mögé. A nő nem reagált, de a férfi tudta, hogy amint elmegy, megkeresi a pénzt,
az egykor az Alapítók által öntetett fémdarabok az óta is kézről kézre járnak,
újra és újra lehet találkozni velük, mint régi, jó ismerősökkel.
Most már nem rohant, csak sietősen lépkedett fel a lépcsőkön, nehogy
felkeltse magára a figyelmet, noha egy örömapának el lehet nézni a hevességét.
— Elnézést! – mondta egy nővérnek, miután majdnem beléje rohant.
— Alex? – kérdezte vissza az asszony.
— Katrin? – ismerte fel a férfi. – Édesem, a Csillagok szerelmére, mit
keresel te itt? – Szidta meg a feleségét a férj, miután ráismert az álöltözetbe
bújt asszonyára. Találkozásuk úgy festett, mintha régi ismerősök látnák viszont
egymást. – Mért nem fekszel a kórházi ágyban? Hová készültél?
Az apa meghagyta gyermekei anyjának magyarázkodását
a függönyökből emelt kórteremhez vezető visszaútra. A rögtönzött szoba félhomályba
borult, egyetlen lámpa világított harsány, élénk fénnyel, a sarokban álló
inkubátor működését jelentő kijelzőé.
— Sajnálom! – tört fel az asszonyból a sírás könnyei kíséretében. – Fiad,
van, kedvesem, akinek nagyobb szüksége van apára, mint anyára. Itt akartam
hagyni a gyereket. Nem lett volna semmi baja. Átadták volna neked, hogy
felneveld.
— Csak nem gondolod, hogy elfogadom ezt az áldozatot. Először anya kell a
kicsinek. Jól bánnak veled?
— Igen. Belém tömnek minden féle ritka fémtablettát, főleg kalcium és
foszfor helyettesítőket, hogy adjam át a fiunknak.
— Látod, gondodat viselik. Szükségük van rád. Ahogy az anyaméhet nem tudják
pótolni, úgy az anyatejet sem. Ha elmennél, házamba rendelnének egy halálra
ítélt idegen asszonyt, aki szintén vállalta a harmadik gyermeket.
— Hogyan jutottunk el idáig? Miért nem sikerült kezünkbe venni a sorsunk
irányítását? Mi lesz most veled?
Hogyan tehetik ezt velünk? – kérdezte az asszony.
— Ahhoz, hogy átkelj az életen, meg kell fizetned az út árát a révésznek,
akármi vagy akárki legyen is az, aki a kormányt foglya.
— Meddig irányíthatják még az életünket? Mások döntenek születésünkről
szüleink helyett, idegenek állapítják meg, kivé és mivé legyünk, mikor haljunk
meg. Te a legfőbb Alapító génjének leszármazottja vagy, a Vezér kapitányáé. Te
mesélted. Ez semmit sem jelent?
Katrin férjének szeme felcsillant, de nem a
koraszülöttek bölcsőjének kapcsológombja világító fénye verődött vissza
tekintetében. Mintha parancsszót hallott volna meg felesége szavaiban. Támadt
egy ötlete, de még csak reménysugár volt és nem nyújtott teljes
megvilágosodást. Őrültség, de bejöhet, bár ugyanezt hitte előző tervéről is.
Nem hitt abban, hogy ez a sors, Isten, vagy emberi kéz műve. Már semmiben sem
hitt és bízott, csak önmagában. Elterelte gondolatait az ősi űrhajóról,
próbálta nem felkavarni őket, hogy azok lecsillapodjanak az agytekervényeiben
és azok mozgásától, súrlódásuk erejétől kikristályosodjanak. Majd akkor hozza
fel őket, ha megtisztító folyamat véget ér.
— Nem volt más választásom, mint ahogy apának és az ő apjának. Őseim több
száz emberöltőn át halásztak az űrben műholdakra és különböző szemétre, engem
meg íróasztalhoz láncoltak. Gyermekeinknek sem lesz különb sorsa, mint ahogy én
sem választhattam meg, minek tanuljak, mivel foglalkozzak. Amilyen mesterségből
hiányt szenvednek, azzá tesznek.
Alex kibontotta magát a nő öleléséből, de karjaik még így is hidat alkottak
egymás között. Felemelte a nő fejét és mélyen a szemeibe nézett, hogy az lássa
őt a könnyfátyla mögül.
— Mire felnő, addigra visszatérek, hogy legyen kire felnéznie. Amíg ki nem
találom, hogyan, addig bujdosnom kell.
— Hol, hová? – felesége egyszerre két kérdést szegezett neki, mint egy
duplacsövű fegyvert. – A Tycho vagy a Kopernikusz kráterekben? Itt, az Imbirium
medencéjében nincs helyed, megpróbálhatnád a Nektár völgyét. Ott nem járt senki
a legutóbbi meteoreső óta már pár évszázada.
— Nem tudom, még nem találtam ki, de ha a Föld egykori holdi szeméttelepén
is kell élnem, visszajövök, és még látjuk egymást. Ha nem találnak rám és
végeznek velem hamarabb.
— Talán addigra megüresedik egy szülői hely és kegyelmet kapsz. Akkor néha,
titokban láthatnánk egymást. Ölni is képes vagyok érte, hogy hamarabb jöjjön el
az az idő.
Talán a férfi kimerültsége húzta le őket az ágy szélére, de a lényeg az,
hogy egy hullámhosszon voltak és szinte egyszerre ültek le a kemény fekhelyre.
— Ne tégy ostobaságokat, ne keress! Tartsd össze a családot és várd az
érkezésemet. Jobb, ha nem tudsz hollétemről, így nem árulhatsz el akaratlanul.
Soha se felejtsd el, hogy szeretlek téged a gyerekekkel együtt. Csókolom Annát,
és kívánom, hogy legyen boldog. Nem lehetek ott, amikor összeiratkozik a
férjével, de kívánom, hogy legyen boldog. Dávidot ölelem, üzenem neki, hogy
hozzon asszonyt a házhoz, miután húga elkerül otthonról. Fenn kell tartani a
négyes számot, hogy senki se töltse be a helyemet, amíg meg nem dőlnek az
idióta törvényeink, gyermekeink még talán megérik a szabad választás jogát.
A feleség könnyekkel sózta meg férje utolsó szavait, mielőtt lenyelte volna
őket. Hosszú időbe telt, mire lenyomta sírását a torkán és újra szavakhoz jutott.
Addigra már mind a ketten gyermekük felett álltak. A kisfiú ébren volt és hátán
feküdve apró kezeivel és lábaival a levegőben hadonászott, mint egy felborult
teknősbéka. Mosolygott szüleinek látványától, bár inkább csak érezhette, a
szeretetüket, mintsem látta volna rajtuk, még pár órás csecsemőként aligha
fogta fel a külvilágot, csak szemlélte azt. Úgy tűnt, az idő megállt, de a
férfi tudta, ez csak az önmaguk alkotta illúzió, önámítás az időnyerésre. Ő
volt az erősebb és neki sikerült kiszakadnia először a varázsból. Úgy döntött,
feleségét nem rántja magával a valóságba. Elengedte a kezét és búcsúcsók nélkül
surrant ki a teremből a mihamarabbi viszontlátás reményében.
Az asszony végül mégiscsak felébredt éber álmából. Gyermekeinek apja már
nem volt mellette, de a folyosóról beszűrődő kiáltozás az ő nyomairól
árulkodott. Katrin a függönyökhöz szaladt és kidugta köztük a fejét a hangok
irányába fordítva. Két feketébe öltözött férfi hátát látta, akik az emberi
torlaszok elhárításával voltak elfoglalva, amiket Alex elébük vetett. Felesége
még egy másodpercre elkapta a tekintetét egy fájdalmas búcsúpillantás erejéig a
Végrehajtók magas és széles vállai felett, aztán elveszítette őt a
sarokfordulónál, talán örökre.
A menekülő Alex lefelé gyorsabban szelte a lépcsőfokokat, mint felfelé
jövet, képes volt egyszerre hármat-négyet átugrani. Aznapi versenyének
köszönhette jó formáját. Már rég túllépte a fáradtság és kimerültség
tetőpontját, amikor kirobbant a kórházajtón, akár egy időzített bomba. Attól a
pillanattól fogva teste már semmire sem válaszolt. Egyéb érzékei sem működtek,
nem tudta, követik-e még, figyelmen kívül hagyta a szembe jövő embereket, akik
a munkahelyeikről vonultak hazafelé. Utolérte őket társaik váltása a
Zöldházban, ahol nevelték a több évezredes kertet, aminek növényeit a Föld
pusztulásakor megmentettek. Az ember óriási árat fizetett azért, hogy megértse
a növényeket. Azon kívül, hogy az erre a feladatra gondozzák az időnként
növekedésükben metszéssel megállított fákat. A növények nem nőhették túl a
helyüket, az erőteret, ami védte, nem lehetett tágítani. A munkások önmagukban
szolgáltak széndioxiddal a zöld tüdőknek, amik cserébe oxigént termeltek, amit
aztán kivezettek a nagyobb burok alá, a tömbházakba és egyéb épületekbe.
Az ürülékfelhalmozó a levegőgyár közelében volt, hogy ne kelljen messziről
szállítani a talajnak szánt trágyát, ami már rég kimerült volna nélküle. Noha
Alex csak alig kivehetően látta ezt az üzemet, a bűzét messziről érezte. Nem a
legkellemesebb munkahelyek egyike, volt idő, hogy örült is neki, hogy már
születésekor nem eleve oda szánták. Amikor arra gondolt, hogy újszülöttjét
talán ide irányítják, a szíve is összefacsarodott. Annyi haszon azonban volt az
orrot és szemet szintén facsaró illatból, hogy legalább segítette a tájékozódásban
a Földről visszaverődő halvány napfénynél. Túl sokat, még tizenkét napot
kellene várnia a napfényre, ha nyugodtan akarná megtenni az előtte álló utat,
de nem volt annyi ideje. A külváros veszélyes volt, de a sötétség a kezére is
játszott.
A férfi végső célja a szemétfeldolgozó volt, ahová automata pilótaként
vitte az agya. A felesége nem is gondolta, hogy ötletet adott neki a
menekülésre a régmúltú űrhajó nevének említésére. Az emberek többsége
elfelejtette az egykori szemétszállítót, ami valaha a kihalástól mentette meg
őket. Jármű utolsó útja a MIR űrközpont bevontatása volt pár ezer évvel
ezelőtt, aztán őt is szétszedték és darabjait felhasználták vagy újrahasznosították.
Kivéve a mentőkapszuláit. Alex felfigyelt rá a katonai papírok tologatása
közben, hogy egykor egy tanácsos egérutat csinált egy ügyes
törvénymódosítással. Szerencsére nem bukott le üzérkedéseivel, így nem kellett
használnia a kiskapuját, de még a katonaság költségvetésén keresztül is nyomon
lehet követni, hogy egy őr fizetése mindig félremegy az űrgálya roncsaiban
szándékosan felejtett mentőcsónak őrzésére.
Az említett őr épp látótávolba került, amikor Alex azon gondolkodott,
hogyan kerülje meg. Halkan nesztelenül nemigen sikerült volna a szeméthegyek
tetején bukdácsolva. Megpróbálta pozícióját és munkahelyi tudását latba vetni,
amikor a katona rászólt:
— Állj, ki vagy?
— Pihenj, közkatona! – szólt rá Alex fegyelmezetten, ahogyan azt a hadsereg
minden tagjára kötelező pár hetes kiképzőtáborban hallotta és tapasztalta meg a
saját bőrén. – Roger őrmester vagyok, terepszemlére jöttem – vágott ki Alex egy
ismerős, jól csengő nevet.
A közlegény az
ismerős név hallatára levette kezét a kevés, Földről megmaradt fegyverről.
Tudta az előírást, csak végszükség esetén használhatja a töltényeket, amik az
életénél is többet érnek.
— Igenis – vágta magát haptákba a fiatalember. – Azonban engedje
megkérdeznem a jelszót.
— A fenébe! – káromkodta el magát a káplán.
— Nem ez a jelszó! – figyelmeztette az őrséget ellátó katona egyelőre még
csak szavakban. Ide-oda himbálta a kezeit, vészes közelben övére szíjazott
fegyvertáskájához. Közben Alex is kikerült az árnyékból és a földfény újra
rávetődött. Elég közel került a közlegényhez, hogy az meglássa és
sportruhájából rájöjjön, hogy nem tiszttel van dolga.
— Tudom! – felelte rá a másik és egy gyors és erős ütéssel leterítette a
katonát.
A bejutás nem egészen úgy ment, ahogy tervezte, de stratégiája elég volt
ahhoz, hogy megelőzze a katonát fegyverének használata előtt. Túl volt a
nehezén. A vezér fémváza messziről látható volt, noha félig krátervölgyben
feküdt. Nem volt világos, hogy helyszűke miatt, vagy szándékos rejtegetés
céljából volt magasan ráömlesztve sok rakás kacat. Alex úgy vetette bele magát
a hajó szeméttel megtömött belsejébe, mintha tengerbe dobta volna magát fejjel
előre. Remélte, nem fúl meg odalent, mindenesetre mély levegőt vett, a
szeméttenger nem fogja felszínre hozni miatta.
Hosszú ideig ásta magát lefelé, hol béka, hol kutyaúszásra hasonlító
karmozdulatokkal, míg keménybe nem ütközött. Bele telt pár másodpercbe, mire
megtalálta az mentőcsónak dokkjának, a nyomáskiegyenlítő fülkéhez vezető
csapóajtaját a farokban, aminek fémpikkelyeit még nem rágták le fémhiány miatt
az újrahasznosító munkásai. Aki nem kereste szánt szándékkal, az nem is talált
volna rá magától a szeméthegy alatt. A titokról kevesen tudtak, csupán pár
avatatlan kéz, ami pár régi tervrajzra tévedt, mint a férfié. Levegő annyi volt
a fülkében, amennyi beérkezett szökni az ajtó nyílásakor és az utána omló
szemétszűrőn keresztül. Alex megpillantott egy csapot, aminek kék színe az
élettel asszociálódott benne. Igaza volt, halk sziszegés hangja csapta meg a
fülét. Kereste a hang forrását és addig forgatta a fejét, míg meg nem lelte a
kék oxigénballont, ami hangjához illően egy nagy hassal emésztő kövér, kígyóra
hasonlított. A piros gomb már kissé óva intette. Játszadoztak már mások hasonló
csecsebecsékkel és egy egész bolygót tettek tönkre vele. Mást viszont nem
látott, úgy tűnt, a primitív szerkezetnek még csak kormánya sincs az irányításra.
Mint egy kényelmes katapult, csak kidobni a terhét az űrbe.
„Ha már ennyit kockáztattam – gondolta a férfi –, miért is adnám fel most.
Amúgy sincs visszaút. Nem hiszem, hogy meg bírnám mozdítani a kabinajtóra
nehezedő szemét súlyát.”
Azzal megnyomta a piros gombot. Két hangos reccsenést hallott a kis hajó
orrából majd hátuljától. Éppen azon törte a fejét, hova tovább, még ha meg is
találta a kioldógombot, az nem ejti tovább a talajtól, de tévedett. Valaki már
kigondolta az egészet és ő ellopta a találmányát. Az alsó csapóajtaja hangosabb
volt, mint a fékpofák összetörésének zaja. Először egy csomó szemét hullott alá
az egykori vulkán torkába, ami évmilliárdokkal ezelőtt köphette ki gyomra
tartalmát és üríthetett a másik végén egyszerre rendkívüli rosszullétben. Kráternyílásai
elől-hátul nyitva maradtak dolga végeztével végső nyughelyet szolgáltatva a
Vezérnek. Alex fémkoporsója csak lassan indult el, inkább siklott, majd
gyorsabbra vette a sebességet a földinél hatszorta kisebb gravitációban. A
gyengébb bolygó elengedte a nehéz sújt és a megsebzett, de még mindig erősebb
vonzóerejű planéta magához húzta Alexet, noha a férfi megfogadta, hogy soha
többé nem engedi, hogy irányítsák. Ígérete teljesítését későbbre kellett
halasztania, eszmélete visszanyerése utánra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése