Már őszi szél turkál az éj sötét hajában. Elmúlik a nyár, s vele együtt Péter hiába-szerelme. A mindezidáig mellőzött ősz ad hírt most magáról. Sorra írja a faleveleket. Egyeseknél felhalmozódik a fák töveiben. A titokzatos postás unva odaborítja tömkelegüket. Srégen írt sorai mind arról számolnak be, hogy közeleg egy kisebb fajta elmúlás, egy a sok közül, egy ideiglenes. Viszont mi van akkor, ha már ez a végleges? Sose tudni. Jobb mindig készen állni.
Gábor és Péter a lámpafejek őrző fényeinek kíséretében mennek, illetve sebes iramban lépkednek. Korábban úgy érezték, hosszúra nyúlik az a nap, talán be sem köszönt a félhomály, mintha a mostanában egyre gyakrabban tévedő időjárás felcserélte volna az év leghosszabb napjának időpontját.
Más egyéb fények is kísérik őket, színesek, sokrétűek, mint az emberek: egyik vörös, másik zöld hajú, harmadik kirívó ruhájú. A neonlámpa fehér emberre vall, a villanykörte távolkeletire és így tovább.
Ellenben őket semmi sem vidítja fel, kevésbé Pétert. Rengeteg problémája van az utóbbi időben. Néhány nappal ezelőtt azzal a hírrel fogadták otthon, hogy bírósági idézést kapott, miszerint vette a diplomáját és visszaigényelik tőle. Mestere a szakközépiskolában megvesztegetésekkel foglalkozott. Valaki, nem tudván mihez kezdeni még a könnyen szerzett iratokkal sem, lusta és munkakerülő lévén, feljelentette egykori tanárát, visszakövetelvén egykori cserébe elmaradt ösztöndíját, mondván, a diploma, amit kapott, egy fabatkát sem ér.
Péter is fizetett, de csak a praktikáért, hogy otthon tölthesse, és ne helyezzék idegen helyre. Az ő neve is felmerült a beismerő vallomásban. Ilyen erővel, morfondírozik rajta, a jogosítványomat is elvehetnék. Autóvezetésből már volt némi tapasztalata. A harmadik órán felajánlotta az oktatónak, mi lene, ha nem fizetné a további órák benzinpénzeit, hanem kihagyná őket, és a rájuk szánt pénzt elosztanák. A tanár 30-40 göröngyöt ajánlott.
—Mi az a göröngy? – érdeklődik Gábor, amikor barátja elmeséli neki az esetet.
—Az ukrán pénznem szlengesített változata – mondja Péter mosolyogva. – Szóval időt spóroltam magamnak. Mi lesz? Azt is elveszik?
—Ugyan már! – tiltakozik a Barát. – Érthető a felindultságod, de ne ess túlzásokba. Részvétem édesapád iránt is.
—Köszönöm – hálálja meg Péter az együttérzést. – Köszönet mindenért. Azért is, hogy most velem jössz.
—Ne bomolj! – szerénykedik Gábor. – Ha rövid a karod, told meg egy baráttal.
—Ami az öregemet illeti, súlyos beteg volt. Nem lehetett rajta segíteni sem testileg, sem lelkileg. Érezte, hogy azzal teheti értünk a legtöbbet, ha örökre távozik. Lehet, hogy velem cselekedett a legjobban. Talán lesz egy fogadott atyám, ha az Ég is úgy akarja – néz fel az égre reménnyel teli szemekkel. – Akár milyen rossz ember is volt, áldani fogom a nevét.
—Ezt meg hogy érted?
—Úgy, hogy nem visznek katonának. Egyedüli családfenntartónak számítok azután, hogy a bátyám lelépett tőlünk. Ezentúl nem kell tanulást színlelnem, nyugodtan dolgozhatok.
—Nem akarsz tovább tanulni? – döbben meg Gábor.
—Még mit nem!
—Miért ne? Láttam a Marikáról készült rajzodat. Őstehetség vagy. Mi lenne, ha nem elektromos, hanem építészmérnök lennél.
—Nem hinném, hogy képes lennék ezzel foglalkozni. Ritkán művészkedek. Már rég abbahagytam szüleim legnagyobb bánatára. Szerintük elzüllöttem.
—Ez nem igaz! – mentegeti Pétert önmagától. – Te ugyanolyan érzékeny lény vagy, mint bárki más, csak túl sok a problémád. Szükséged lenne egy rendes diplomára. Nehéz éveid voltak.
—Szerintem Marika hozta rám a rossz időket – állapítja meg Péter keserűen.
—Dehogy! – veregeti Vállon a másik. – Előbb-utóbb fizetned kellett a hazudozásaidért. Ő csak jött, és leleplezett. Kezdhetnél vele egy új életet.
—Olyan jó vagy hozzánk – nyugtázza Péter.
—Még szép! – így Gábor. – Jól mutattok együtt. Legalább nektek jöjjön össze. Amikor együtt látlak benneteket, elérzékenyülök. Mikor már kezdtem azt hinni, hogy csak egy sokáig nézett számítógép monitora tud könnyeket csalni a szemembe, jöttetek ti. Tudod, én szintén olyan átlag növény vagyok, mint a mai fiatalok többsége, akiket a képernyők nyújtotta műfény növeszt fel.
—Ez igaz – mosolyogja el magát Péter hosszú idő után először.
Vidámabban haladnak tovább a város peremén feljövő Hold festette úton, mintha az belőle folyna ki, és hozzá vezetne. A folyamon egy pont jelenik meg, amit a hangja megelőz. Hozzá érve a két fiú egy kissráccal találják magukat szembe, aki hangosan kiabál fel egy udvarra.
—Na, gyere le! – hangzanak a szavai. – Megmutatom én neked, ki az úr az utcában.
Nem érkezik válasz. Gáborban megmozdul valami. Szavakat motyog magában, de hallhatóan:
—Itt nem... nem az én utcámban!
—Te itt laksz? – kérdi Péter meglepetten.
—Igen... vagyis nem. A hely hasonlít gyermekkorom egykori helyszínére, ahol még én voltam a király.
Elindul a fiú felé.
—Hé! – kiált utána Péter. – Mi ütött beléd! Már nem otthon vagy. Annak már vége.
Gábor válaszra sem méltatja. Odalép a magasságtól megszeppent kisfiúhoz és lök rajta egyet, majd még egyet. Megvárja, amíg újra feláll, és ismét a földre taszítja.
—Hagyd békén! – próbálja Péter megfékezni. – Ez nem lehet a te otthonod – magyarázza neki, és félreérthetően átöleli, hogy elvonszolja.
—De ő! Hogy képzeli?
—Tudom – csillapítja Péter – Elmúlik. Bizony, elmúlik az ifjúság. Ugyanazt éled át, amit én egykor. Tudod, a temetésen. Csak hiteget minket az idő.
—Peti! – ikegi fel Gábor barátja nevét.
—Mondjad! – bíztatja az.
—Köszönöm, hogy helyreráztál. Az erős test és a gyengéd lélek jó párosítás, kiegészítik egymást. Nálad ezek megvannak. Viszont nézz rám!
—Te belül vagy erős és kívül gyenge – önt belé lelket Péter. – Eddig te támogattál engemet. Nem tartanánk most oda, ahová, ha te nem bíztatsz.
—Semmit sem lehet ésszel bebizonyítani, amikor az még az érzelmeknél is megingathatóbb, őrületre hajlamos – aztán magához térve folytatja. – Ne aggódj! Más talán megkérdőjelezné, hogy mit is eszel Marikán, de én mindkettőtöket ismerem, és egymáshoz illetek. Neki is nehéz. Anyja életét kell élnie, aki nem lehetett orvos, csak az egyszerű felcserségig jutott el. Nem bírja a nyomást, hát szórakozik. Ha úgy érzed, már a tiéd, akkor se hagyd abba a bókokat. Örökké hódítsd, vívd ki a szerelmét.
A kis atrocitást követő lelki fejlődésük után kvittek lettek, már ami egymás támogatását illeti. Végül elérnek a diákszállóhoz. A hatalmas épület mögé kerülnek, oda, ahol a szeméttartályok állnak. Nincs nagy rend. A szállítók nem az itt lakók mennyiségéhez mért gyakorisággal dolgoznak.
A fiúk botorkálva a káoszban hirtelen megállnak. Gábor felmarkol egy kis adag kavicsot, és bombázni kezdi velük a felső emeletek egyikének ablakát.
—Sajnálom – mondja Gábor szavanként a hajítások között – hogy nem tudlak bejuttatni. Új őreink vannak, akiket még nem ismerek.
—Semmi baj. Így romantikusabb.
Péter már kigondolta a kezdőmondatát. Az ablak kisvártatva kitárul. Egy szőke lány hajol ki rajta. Gábor felkiált:
—Marika otthon van?
Nem kap választ. A lány senki árulója sem akar lenni. Egyszerűen visszahúzódik, de az ablakot nem hajtja be maga mögött, ami annak a jele, hogy a fiúk tovább fojtathatják.
—Marika! – veszi át a szót a hő szerelmes. – Én vagyok az, Peti. Úgy látom, nem sokat könnyítesz a helyzetemen. Tudod, a mai Rómeóknak nincs valami egyszerű dolguk ezekkel a többemeletes házakkal.
A következőket csak kisvártatva, hosszú lelkitusa után teszi hozzá:
—Sajnálom! Egy barom voltam. Téged látlak már minden kirakatbábuban. Azt már tudod, hogy tetszel nekem, de azt még nem, hogy szeretlek-e. Bevallom, igen. Hallod? Igen.
Továbbra sem válaszol senki.
—Lényegében azok vagyunk, akiknek mutatjuk magunkat. Igen, te is. Ugyanúgy becsaptál. Nekem is jogom lenne haragudnom, de nem teszem. Szót se többet erről a félreértésről. Tudatunk alattiját tártuk a másik elé, akik szeretnénk lenni. Közösen elérhetjük eszményképeinket. Ne festegessünk tovább, hisz minden, aminek színe van, álarcot visel, legyen az akár egy lóca vagy bármi más. Mennyivel szebb a fa fehérje.
—Talán ostobaságokat beszélek – állapítja meg folytatásként. – Mindezek a dolgok talán semmiségeknek tűnnek, de szerelmi semmiségek – lihegi.
Odafent tüntetőleg kialszik a fény.
—Jól van – nyugszik bele Péter. – Nem könyörgök. Férfi vagyok, talpig férfi, és ha neked az kell, itt vagyok. Érzek is. Akartam, hogy tudd, mi van bennem. Összeillünk. Én, ha nem vetted volna észre, basszus – heveskedik ifjúkorával – csak esélyt akartam adni magunknak. Hidd...
Hirtelen megtorpan a beszédben. Nem a lemeze járt le, hanem félbeszakítják.
—Ki van ott? – kérdi a zseblámpás alak. – Mit keresnek ott?
Erre a nem várt fordulatra a két fiú futásnak ered. Egyikük sem néz hátra, nem veszik észre, hogy a szólongatott ablak megéled, és Marika izgatott arca néz ki rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése