Tartalomjegyzék
Prológus
Vég és kezdet
Szökőév
A Földönkívüli
A cél
Víz-és tűzkeresztség
Az átkelés
Második evolúció
A szövetség
Tervek
Vérben edzett kard
Epilógus
Prológus
Már egy ideje nem megy neki az írás. Amiről eddig azt hitte, hogy a
kisujjában van, eltűnt belőle. Írói vénája cserbenhagyta, az is kiapadt. Akár
az artériáját is felvághatná, abból sem jönne több vér. Bal karját már alig
érzi, annyira zsibbad. Ha teheti, nem is mozgatja a fájdalom elkerülése végett,
ami a hajlatban hasogat. Azt kívánja, bárcsak az is olyan érzéketlen lenne,
mint az ujjai, amik már egy ideje közömbösen fogadják a külvilág behatásait.
Minden egyes ujján seb éktelenkedik és egy polip letapogató csápjaira hasonlítanak.
Hiába próbál ugyanarra a helyre szúrni a kihegyezett faággal, a fekete bőrön át
nem látszik a vér kék folyama. Különben is, még egy vadnak is élesebb az esze,
mint az ő kövön fent íróeszköze. Mióta az Úr szolgálatában áll, illetve az
magához vette, meglátva benne a tanulás készségét és képességét, nem voltak
égési sebei. Azóta nem süti bőrét a Nap és megszűnt az égett hús illata is.
Napok óta nem hagyja el a szobáját. Egy ideje újpárnái nem éreznek, nem
léteznek számukra a meleg vagy hideg és azt sem tudja megállapítani egy tárgyról,
hogy kerek-e vagy sarokkal rendelkezik. Akkor került szobája fogságába, amikor először
tévedt el. Korábban a sötétben tapogatózva kereste szobája ajtaját, viszont
legutóbb elment mellette és hosszú ideig bolyongott a folyosón, mielőtt
rátalált volna a bejáratra. Azóta képtelen kijutni a cellájából. Miután sikerül
egy keveset pihennie, megpróbál kijutni a zárkájából, de tapogató ujjai eltévednek
a betonlapok közti pakolások labirintusában. Egy idő után feladja és lerogyik a
földre. Már a fekhelyéhez sem talál vissza.
Egy részről sajnálja, hogy nincsenek kivágások a falon, ahol a fény
beszűrődhetne. A Nap még egy repedést sem üt. Másrészről örül, hogy hűvösben
van. Tudja, milyen forróság van a Külső körben, ahová a foglyokat zárják, és
még jobban arra, mennyire perzselő a falon kívüli világ. A Középső Körben
kényelmesebb, mint egy szelettel lejjebb, viszont még így is hiányzik a fény,
amit csak a belső körben engedélyezett, az Ura mellett. Azon kívül még a kutya
sem néz felé. Elhagyatottnak és gyengeének érzi magát a vérszegénységtől.
Ilyenkor kívánja, hogy legyen családja. Ha lenne felesége vagy gyermekei, azok biztos
észrevennék hiányát és segítenének kétségbeesett állapotán.
Kínozza a szomjúság és az éjség, szívesen megenne egy lárvát vagy egy
zsírszívó szúnyogot, ha arra tévedne, de még a férgeknek sem kell. Talán csak
fogpiszkálónak tudnák használni. Próbál ugyan megfordulni, amikor maga alá
végzi dolgát, hogy ne hagyja kárba veszni a teste egy csepp folyadékát vagy
ürülékét sem, de nincs elég ereje hozzá. Vagy talán nincs elég nagy életakarásom,
gondolja. Az ilyennek nem való a világ. Csoda, hogy mindeddig még életben van.
Bár be kell vallania, nem önmagasztalás végett, de mindig az esze menti meg, nem
az ereje. Az Úr is azért tartja maga mellett. Hogyan fog így megjelenni előtte,
gondolja, amikor visszatér. Biztos sok mesélni valója lesz, amit én majd
leírhatok. De hogyan, futott át az agytekervényein, amikor nincs mivel írnom.
Már nem lehet hasznomat venni. Nem kell ahhoz észlénynek lenni, hogy levetni a
betűket egymás után, ahogy hallja. Igaz, kevesen dicsekedhetnek azzal a
Tanultak közül, hogy jó emlékezőképességgel rendelkeznének. Talán senki. Még feldühítenék
az Urat lassúságukkal és végül a Tenyésztő Árkokban végeznék vadló eledelként.
Neki viszont megvan az a jó emlékezőképessége, hogy amikor lemarad, tettesse az
írást és később emlékezetből fejezze be az elmondottakat. Mégis kinek lenne
szüksége az Íróra az Úr távollétében? A Főknek nincs szüksége írásra, tagjainak
szava parancs, amiben senki sem kételkedik elhangzásuk után, viszont nem törvény.
Törvény csak egy van, ahogy uralkodó is. A hatalom megosztva csupán zűrzavar.
Félelem és szégyenérzet nyomja
el a büszkeségét, mit önálló véleményének megjelenése okoz. Jobbnak látja
visszatérni ahhoz a gondolathoz, hogy az Úr hamarosan megmenti. Szüksége van az
ő szolgájára. Jelen helyzetben azonban úgy fest, a szükség helyt cserél.
Egészen annyira elveszti a józan ítélőképességét, hogy nem tudja megállapítani,
hogy az eszmefuttatása a saját gondolatai, vagy az Úr talán egykor elhangzott
szavait idézik. Azt sem tudja, ébren van-e vagy álmodik, netán kómába leledzik.
Minden egyre megy, hiszen a sötétség ugyan az marad akár lehunyja a szemét,
akár nem. A két vörös szempár, ami bizonytalan állapotában megjelenik, az
valóságosnak tűnik. Hiába ad utasítást a szempilláinak, hogy csukódjanak le,
azok nem engedelmeskednek, vagy képtelenek megmozdulni az erőtlenségtől.
Hallószervei szintén működésbe lépnek. Hörgést hall, mintha valakik a vadak
nyelvén beszélne. A két vérben izzó szempár egymásra néz, majd egy koppanás
hallatszik, amit újabb hörgés követ desszertként. Az Író csak akkor jön rá,
hogy nem álmodik, amikor a nevetés kísérlete fájdalmasan összerántja. A
látogatóinak száma nem kettő, csak egyvalaki tartózkodik a kamrában, mégpedig a
Kétfejű. Amint összenéznek, a fejük hangos koppanással ütődik össze, és ez
minden alkalommal megmulattatja az Írót.
— R R RRR R! – morog rá a Kétfejű ezúttal két torokból.
— RRRR R R – válaszol vissza az Író úgyszintén a vadak nyelvén.
A két szempár újra egymás felé fordul, szinte egybeolvadnak. Majd szétválnak
és felé közelednek. A lény tudomásul veszi az Író szavaiból, hogy az
magatehetetlen. Kétfejű nem térhet vissza az Úrhoz üres kézzel, mert egy fejjel
kevesebbet találna vállán a megszokott helyett, bár belül mind a két fej néha
arra gondol, hogy nem is lenne olyan rossz a másik nélkül. Végül megragadja a
fekvő Tanult Írót és kicipeli a folyosóra.
„Négykarú jobban elbírt volna velem – gondolja a homokzsákká lefokozott Író.
– Legalább nem súrolná a lába a földet”.
Az Írónak minden egyes betonlap illeszkedésénél összekoccannak a fogai. Senki
sem tehet róla, hogy rosszul tömték be az illeszkedéseket. Az építkezéskor nem igazán
sok vér állt rendelkezésére a munkásoknak a sajátjukat beleszámítva. „Most már
értem, mért nyalja annyit Négykézláb a Betonterem padlóját az Úr előtt” villan
fel az Író fejében. A titokra nem a közeledő fáklyák világítása derít fényt.
Erre magától jön rá.
Már közel érnek a Hideg Trónhoz. Érződik a hűvösségen is, nem csak a feléje
rohanó lángokon. Az Író tudja, hogy ez csak érzéki csalódás, hiszen a fáklyák egyhelyben
állnak és őt repíti feléjük a Kétfejű. Tüzet csak akkor szabad gyújtani, ha az
Úr odahaza van. Az íráshoz ugyan elhasznált titokban egy fáklyát, de még ha
fény derül is a tettére, reméli, az Úr megérti, hogy a művészet áldozatokat
kíván. Maga is felfeküdt a kultúra oltárára és a testével fizetett érte.
Egyfajta elragadtatása volt akkor, ihlete és nem állhatott meg. A holtest, ami
a könyve mellet feküdt akkor már egy ideje kihűlt, vére, még ha nehezen is, de
megalvadt és hiába mártogatta majd döfködte bele a pálcáját.
Az Író következtetése helyesnek bizonyul. A testőr addig viszi őt, amíg a
csigafolyosó befordul az utolsó körbe. A bejáratnál ledobja a terhét, mintha célszalagot
lépne át és nem lenne köteles többet bizonyítania. A becsületkörre már nem futja
a vadságából. Az Író tudja, hogy egyszer még a kezében lesz a Kétfejű, ha nem
mondja el az Úrnak, hogy az a vadak nyelvén beszél és a Harmadikat emlegeti
káromkodásaiban, mint a „Harmadik vinne el helyettem”, és így tovább. Ha az Úr
megtudná, biztosan azonnal megölné az emberét és a saját családjával etetné meg
a testét. Azok még köszönetet is mondanának az ételért.
A padló rideget áraszt, de egy olyan hidegvérűnek, azaz már eleve vérszegény
teremtménynek, mint az Író, ez csak kedvez. A bejárattól tovább siklik, mint
egy csúszómászó. A hűség jobban elvakítja, mint a fények, amit oly rég nem
látott. Nem is hiányolta. Eleget látott a világosságból, amikor odakint élt.
Többet is a kelleténél. Egyenesen a bőrén tapasztalta az élményt. Bár akkor
legalább érezte a sült hús szagát. Még ha nem is ette, az illatával is jól
lakott, akár egy magára maradt kannibál. Tudja, hogy mindezekkel a szenvedései
tömik tele a fejét, mint a papok a szentelőt, amin aztán füstölöghet.
Amint bevetik az Írót a terembe, a zene szövete elszakad a levegőben. Először
a húros szakítja el a falécre feszített belet. Aztán a citerás karjai merednek
meg a levegőben két alsókar csonttal a kezeiben pár centiméterrel a bordák
felett, amiket addig ütögetett. A furulyás kiköpi az üreges lábszárcsontot és a
mellette álló abbahagyja egy csont-kéz rezegtetését. A dobos teszi a dolgát a
legtovább. Miután a többiek elhallgatnak, ő még veri az előtte felsorakoztatott
különböző méretű és nagyságú koponyákat, de aztán egyre gyengébb és lassabb
ütésekkel megáll, miután nem kap támogatást.
Az Úr hangja emeli fel az Író fejét a magasba, akár egy láthatatlan,
meghosszabbított kar, noha a kezei foglaltak. Egyik markában egy favesszőt
szorongat, amit egy éles, csillogó tárggyal az egyik végén lassan fűrészelget. A
férfi beton lapokból összeállított trónon ül. Magasságának köszönheti, hogy
vékony teste nem vesz el a székben, de a cementtámla még így is messze
kiemelkedik a háta mögül. Valamiféle vadállat bőrén ül, hogy ne kapjon értéktelen
aranyeret a Hideg Trónon. Az állat valószínűleg a Tenyésztő árokból került ki. Minden
bizonnyal elpusztult mielőtt még befejődött volna a kiképzése. Bundája azért
maradhatott meg, mert még nem látott napvilágot. Még az Úrnak is túl értékesek
azok az állatok, minthogy kénye-kedve szerint vágassa le őket. Fekete bőréből
még mindig pára száll fel, ami arról tanúskodik, hogy nem rég még az égető nap
alatt járt. Össze-vissza sebek tátongnak a testén, ahol nem védi a csótánypáncél,
aminek egyik lapja a nyakába akasztva a mellkasán függ. Szárított, vastag inak
a vértje mindkét oldalából a háta mögé siklanak, ami arra enged következtetni,
hogy a hátára is van egy lap rögzítve. A két alsó karjára és a lábszáraira térdtől
lefelé a nagyra nőtt, radioaktív kisugárzástól mutálódott rovarok kibelezett és
megkeményedett bőrét húzta fel, míg ágyékán nyúzott, szintén napon aszalt
fekete bőr csüng alá, talán vadállaté, talán emberé. Feje és arca csupasz, mint
minden koromsötétre égett Napra-nézőnek. Csupán azoknak nő ki újra a haja, aki
nem tölt túl sok időt fedélen kívül és még nem égtek ki a hajhagymái.
Az Úrra nyughatatlanság volt jellemző, nem bír megülni hosszabb ideig egy
helyben. Folyton a halott városokat járja, ahol a szolgái az ásatásokat végzik.
Megvizsgálja, mi értékeset hoznak a felszínre és eldönti a dolgok sorsát. Ezúttal
is egy ilyen útról tért vissza. Amíg Tanultjai még nem ismernek mindent, hogy
értékelni tudnák a dolgokat helyette. Amúgy is vágyódott már egy hideg,
frissítő hó-fürdőre. Odakint forró homokban lehet csak meghemperegni
tisztálkodás végett.
Az Író feje Ura felé emelkedik. A lent távolodik, a fent közeleg, míg meg
nem áll az előtte függő tekinteten, mintha beverné a fejét valamibe, és az
ütközés megálljra kényszerítené. Amikor megszólal, rés reped az arcán, fogai
kivillannak és szemeivel együtt fehéren világítanak. Arcbőre mintha meg sem
rándulna, a fekete szín, akár egy gyászfátyol, eltakarja a mozgás verte
hullámokat a homlokon, a száj körül. Az Úr hangja magasabb, mint a terem,
amikor megszólal:
— Légy üdvözölve szerény társaságunkban, Író, az Első!
Az Írót hangos nevetés hulláma csapja hátba, mint egy kőszekerce. A hangok közül
csak két jellegzetest ismer fel. Az egyik a Négykarú bivalybömbölése, a másik
Négykézláb, hol a jobb, hol a bal válla felé érkező ide-oda ugráló vihogása. A
földön heverő férfi érzi a levegő fojtottságán, hogy Ura még nem fejezte be a
mondanivalóját, és a teremben lévők csak akkor jutnak lélegzethez, ha az
mindent kifúj magából, amit beszívott.
— Nem fogadtál engem ünnepélyesen, ahogyan azt a többiek tették – korholja
meg az Úr a szolgáját.
— Sa ... Sajnálom, Uram – nyögi a firkász. – Túl gyenge vagyok a járáshoz.
— És ugyan mitől fáradsz el? – firtatja az Úr. – Mi az, ami legyengít.
Talán árnyékszékem hűvöse?
Az Úr csatlósai nem lennének méltók a szolgálatra, ha nem viszonozzák
nevetéssel a gazdájuk tréfás célzását a Körvárat illetően. Az Író erre azonban
már fel van készülve és ezúttal nem remeg bele az újabb röhögésbe.
— A szolgálat, amivel őfelségét látom el, kiveszi az erőmet – feleli a
vádlott.
— Hát így állunk! – éreztet színlelt meglepetést az Úr a hangjában, de
arcmozdulatai semmit sem árulnak el. – Azt akarod ezzel a tudtomra adni, hogy
túlterhellek? Hamarosan jutalmat kérsz majd a fáradozásaidért?
— Uram ... én – hebegi az Író alázatosan.
— Hallgass! – dördül el az Úr hangja, mint egy régi mordály. – Mindent
tudok! Tudom, hogy fényt loptál a kincstárból. Nem kell magyarázkodnod, az élők
szavai mit sem segítenek a holtakon – folytatja az uralkodó. Felemelkedik, és a
korábban kezében tartott ágat egy hosszú botra feszített szárított vékonybél
közepére illeszti. Az ág végén átlátszó dolog csillog, ami be van ékelve a
vessző végébe és ínnal körbekötve. Az Úr maga felé húzza a nyílvesszőt és az
így kapott háromszöget az egyik embere felé fordítja. A katonának még érkezése
sincs letenni a koponyát, amiből a vért szürcsölgeti, amikor a vessző átüti bőrmellényét
és rezegve magáll a testében. Az áldozat mind a tizenkét ujjával találat
helyéhez kap, de a reflexei késve reagálnak a veszélyre. A Körvár őrségének
kapitánya nagy hörgés közepette esik össze. Egyesek szerint, a vadak nyelvén beszélt
és a Harmadikhoz fordult irgalomért és nem a fájdalom tört fel belőle.
Az Úr magától válaszolja meg a kimondatlan kérdéseket.
— Aki egyet is elárul közületek, az engem árul el – hirdeti ki az igét. – Hatujj
elmulasztotta a kötelességét, amikor nem fogta és ölte meg ezt az embert
bűnténye elkövetésekor. Hagyta, hogy meglopja a birodalmat, aztán hozzám fordult,
hogy megmérgezze a füleimet. Szerintetek ki a bűnösebb? Ott van rend, ahol
felügyelik azt és nem ott, ahol takarítanak. Négykarú! – fordul légiója
kapitányához. – Vidd el Hatujj testét az embereidnek az Úr ajándékaként. Legyen
fejedelmi lakomájuk a hosszú út után.
— Igenis! – feleli engedelmesen a katonatiszt és azon módon cselekszik is.
Két kézzel félretolja az útjában álló kőlapot a rajta ülőkkel együtt, mialatt a
másik két szabad kezével olyan könnyen markolja fel a holtestet, mintha az egy
marék homok lett volna. Egy ideig hallatszik lépteinek hangja, míg el nem nyeli
a körfolyosó kígyógyomra.
Az Író vagy nem mer, vagy nem tud megfordulni, de élénk elméjének
köszönhetően el tudja képzelni a lezajlott jelenetet.
— Nos – jelenti ki az Úr közömbösen, mintha nem egy halált látott vagy
okozott volna már életében. – Mintha egy lehelettel hűvösebb lenne.
Megüresedett egy hely a körömben. Hozzátok fel a Külső Kör őrét – adja ki az
utasítást, nem törődve azzal, hogy ki viszi véghez a parancsot. Három vad katona
egymással versengnek, kezüket-lábukat törve rohannak az utasítás teljesítésére.
– Erős, nagydarab ember – folytatja az Úr. – Kevés ésszel. Talán előbb fog
cselekedni, mint gondolkodni.
A Fők tagjai csak azután foglalnak helyet, miután uruk újra leül.
Hangulatuk hamar felenged, miután isznak egy kortyot a még mindig fortyogó,
mutáns, radioaktív vérből. A trónt birtokló ember azonban továbbra is megőrzi
józanságát, havat kortyolgatva a kelyhéből. A Napoldal ritka jelenségét nagy
áron szerzi meg minden egyes alkalommal. Tudja, hogy még egyszer óriási árat
kell fizetnie a hűsítő nedűért ahhoz, hogy aztán ingyen élvezhesse.
Az Író még mindig előtte térdel. Egy pillanatra sem veszi le áhítatos
tekintetét uráról, még sem veszi észre, hogy az fejbólintással, szemrebbenéssel
vagy más mozdulattal adna jelet az embereinek, akik közül ketten megragadják az
Írót és felemelik. Az Úr ismét hozzá fordul, nem mintha addig elfordult volna
tőle.
— Tested áldozata, Első Íróm, nem kerüli el a figyelmemet. Sajnos – sóhajt
fel és száját lehelet párája hagyja el, mintha a nyelve is megégett volna
odakint. – Rajtam kívül senki más nem értékeli a munkádat. Azt hiszem, hiányzik
egy kulturális miniszter a tanácsomból. Foglald el a helyed! – biccentett jobb
oldalra a fejével az uralkodó, aki még hajkoronát sem visel, nemhogy a címét
megillető tárgyat. – Ezen túl jobban számíthatsz a támogatásomra, és amit ezek
a dorbézoló emberek meghagynak a felszolgált vérből, mindet a rendelkezésedre
bocsátom. Továbbá annyi bőrt, amennyit csak lehet. Most pedig gyűjts erőt! Új
kötelességeidről később beszélünk, mert amint látom, olyan gyenge vagy, hogy
magadat sem tudod megvédeni, nemhogy mondandómat felfogd. Viszont mihamarabb
fel kell nekem olvasnod, amit eddig írtál, és véged lesz, mint ennek a
vesszőnek, ha el találnék aludni elbeszéléseden az unalomtól.
Az Író valóban értetlen bárgyú képpel bámul az urára. A két strázsa azonban
nem hagyja, hogy tekintete megmerevedjen. Megfordulnak vele és a betonasztal
egyik szabad helyére cipelik. Miután leültetik, nem távoznak mellőle, amit jól
is tesznek. Amint elengedik a szerencsétlen testét, ő az asztal felé hanyatlik.
Az egyik őr a vállánál fogva visszahúzza, és nem engedi el. Egyenesben tartja,
míg a másik a remegő férfi reszkető kezeibe nyomja a vérrel telített
koponyakorsót, majd kiveszi a kezéből és egy rovarcombot tuszkol a szájába.
— Erővel is, ha jól esik – mondja az Író mellett lecövekelt katona. Állása
olyan egyenes, mint a hosszú farúdé, amit a kezében tart, noha pár éve még csak
négykézláb járhatott. Kiejtésén még mindig érződik a vadak hörgő akcentusa. –
Nagy szerencséd van, öregem, hogy nem belőled lakmároznak odalent.
A mártír firkásznak erre még jobban megjön az életkedve és amellett az
étvágya sem marad le, mintha lassan felfogná, hogy halott is lehetne, mégis él.
Nem mondhatja el az Úrról, hogy könyörületes, de igazságos.
Ahogy a csontok az asztalhoz ütődnek, lassan megadják a ritmust a dobosnak,
aki újra hozzáfog a többiek lázba hozásához. A muzsika újra megszólal, eleinte vonakodva,
ám ahogy a vendégek egyre inkább jól laknak és lerészegednek, a zenészek annál
inkább engednek fel korábbi merevségükből és egyre élénkebben játszanak. A
vigaszságot csupán a Négykarú megjelenése szakította félbe egy pár pillanatra,
de a muzsikusok hamar feltalálták magukat és új nótára váltottak. A kapitány
nem egyenesen a helyére siet. Üres széke nagyon csábít egy újabb kinevezésre,
de ügy tűnik, az ember biztos a beosztásában. Egyenesen az urához siet és
visszaszolgáltatja neki a csillogó tárgyat, amit az szándékosan dobott el
magától. Még valaki helye üresen tátong az asztalnál. Négykézláb étele és itala
érintetlenül áll a helyén, annál inkább fogyatkozik meg mások jussa, amikor a
majom testalkatú férfi odaoson egyik másik társa háta mögé és annak hóna alatt
ellop egy-két falat féreghúst, vagy amíg az áldozat elfordul, nagyot húz annak
korsójából. Másnak talán csintalankodásnak hatna a katona viselkedése, de neki
ez vadászatnak számít.
Az Úr még feltartja a Négykarút pár pillanatig. Suttog valamit a tiszt
fülébe, aki az Íróra sandít. Nem kerül pár lépésnél többe, mire az óriás ott
terem mellette. Vezényszavait úgy adja ki, mint egy kórusmester.
— Vigyétek az Írót a Belső Kör egyik üres lakosztályába – mondja a
katonáknak. – És gondotok legyen rá, hogy ezentúl kapjon kétszer ételt és
italt. Felvitte az Úr a sorsát.
Az Író csupán egy rövid ideig hitetlenkedik a hallottakon. Már megtanulta a
gazdájában, hogy nincsenek istenek és az ember csak magában hihet, abban, amit
elér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése