A cél
A pince olyan helyen terül el, ahová a királyok is gyalog járnak, de
nagyritkán. Jártak előtte nagyobb uralkodók is odalent: elnökök, miniszterek,
képviselők, tanácsadók. Az új uralkodó általában építő gyalogos sétát tesz le,
a több száz méteres mélységbe vezető betonból öntött csigalépcsőn, ami a
rakétasiló öntött betonhenger fala mentén körkörös ívben ereszkedik alá.
Az egykori rakétafészekből már évezredekkel ezelőtt kirepült a madárka.
Tele van ugyan az idő ürülékével, porral, homokkal, szeméttel, de mivel magas
hegyen áll, nem temetődik be teljesen. Ő szarja le magasról az amortizáció és
egyéb korrózióhatásokat, amik megpróbálják kikezdeni. Csőváza köré épült a
Körvár, mondhatni a gerincéül szolgál, héját, a csiga folyosókat belülről
kifelé terjesztették egyre tágasabb ívben. Tetejét betonlapok alkotják, amit
körbe és fölé húztak kupolának, oldalról és felülről is megvédve az erős
kőszirt talapzaton nyugvó építményt. Több év munkájába és ezerszer több
áldozatba került, mire aláástak annyira, hogy hatalmas, több kilométer átmérőjű
sok száz méternyi mesterséges gödröt kerekítettek köréje. A felszínről csak egy
széles, szintén betonlapokból összeállított kapu őrzi. A vadlovak csak
parancsra húzzák és vonják be őket nagy erőfeszítések árán. Madártávlatból úgy
fest, mint egy, a magasság helyett a földbe rakott homokfészek gödör
betonfalakkal kibélelve, amiben egy félig betemetett szürke tojás áll középen.
Az Úr két okból búj ki megszokott rutinja alól: először is gyengének érzi
magát, egész éjjel rosszul aludt, valóságos, „de ja-vu” álma volt a múltjából,
megtörtént események, amiket újra átélt. Másodsorban meg, nincs egyedül.
Elkíséri első embere, a Kutató, a föld első élőlénye is egyben, akivel először
találkozott. Barátja mindendben elsőbbséget élvez az új birodalomban. A
találkozásra ő invitálta, a helyet viszont az uralkodó ajánlotta fel. Nem csak
azért, hogy kétségen felül kettesben legyenek, de társa jobban is érzi magát a
föld belsejében, mint a hátán.
A vadló lassan ereszti le őket a liftben, ami egészen egyszerű tákolmányként
maradt fent a régi világból. Padlójához rögzített és derékig érő vaskorlátja
négyzet alakban, egymásra merőlegesen bámulva csak minimális biztonságot nyújt.
A négy, gyér pókhálóhoz hasonló szál egybefut a két férfi feje fölött és
egyesített erővel felszalad a felszínre. A vadmén lábainál újra szétválnak a
kábelek útjai, és egyenként a jószág hátsó és mellső combjaira hurkolónak. A ló
kezelője elég messze sétáltatja el az állatot, mire a felvonó megérkezik.
Amint a két személy beszáll, az állat már hallótávolságon kívül van, így
csak a drót rántása adja tudtára, hogy az utasok készen állnak. Ekkor a
vadember megnógatja a lovat, s az lassan hátrálni kezd, közben eresztve a terhét
a mélybe. A súly is húzza hátra, ő is sietősen akar megválni a nehezéktől,
ezért a nagydarab mutánsnak vissza kell fognia minden erejével, ellentétes
irányba vetett lábakkal. A ló nyerít, a drótkötél a húsába vág, amiből vér
serken. Anélkül, hogy felhúzná fogizmait, úgy is kilátszanak nagy, éles tépő
fogsorai a pofájából. Bárminemű szőrzet, sörény vagy farok híján koromfekete
bőre csúszós, de elég nyúlós és laza ahhoz, hogy belé lehessen markolni és
pórázként használni. Viszont a homok is segíti a hátrálás lassításában, amiben
a ló térdig gázol. Akkor torpan meg, amikor a kötelek meglazítják szorításukat.
Amint elvégzi dolgát, a vadló a veszteségeit kezdi felnyalni.
A nem egészen zökkenőmentes utazás után a két férfi támolyogva lép ki a
fülkéből. Kissé bánják, hogy ezt a módját választották a közlekedésnek. Nem
biztonságosabb, mint az omladozó csigalépcső, aminek karjai rég lehullottak, a
rozsda martalékává lettek, fokai olyan szűkek, hogy csak egymás után,
libasorban haladhatnak rajta és hiányosak, mint egy vénember fogsora. A gyenge
megvilágításban, amit a fenti nyílás nyújt, akár egy mesterséges hold az égbe
vágva, csak botorkálni lehet, noha a felszínen örök nappal van és rettenetes
hőség mindazoknak, akik még nem szoktak hozzá. A két férfi számára viszont sem
a fény sem a sötétség nem idegen. Az Úr ismeri a helyet, gyakran jár le oda
nyugalmat és csendet keresve, korábban már elhordatta a törmeléket az útból,
hogy egyenesen lehessen közlekedni a járatban, ahová verem alján betérnek. A
Kutató meg fél életét vakságban élte le, jól tájékozódik a fénytelenségben. Ha
a feketeséget nem is, de a csendet megtöri az Uralkodó vendége.
— Miféle hely ez? Mi volt itt? – kérdezi a Kutató örökös kíváncsiságából
fakadóan. – Még sohasem beszéltél erről.
— Óriási fémnyíl tokja – egyszerűsíti le a magyarázatot az Úr. – Ezekkel
lőttek az emberek és ejtettek halálos sebet a Földanyán, aminek hege nagyon
lassan gyógyul be és örökké megmarad. Most éppen egy szervizalagútban vagyunk.
Sok száz ilyet köt össze, láncot alkotnak a föld alatt és nagyon messzire
nyúlnak.
— Olyanok, mint az én bányáim – hasonlítja össze a másik.
— Annyi különbséggel, hogy nem a mi kezeinknek munkái, hanem az őseinké. Én
csak kipucolom az omladékoktól és feltérképezem. Remélhetőleg hamarosan
eljuthatok rajtuk keresztül a Vonalon túlra.
— Mi keresni valód van ott? – firtatja a bányász. – Hideg, kegyetlen vad
vidék az, az örök sötétség otthona.
—Akkor neked a felszínén is tetszene – az Úr elneveti magát.
—Nem állíthatom biztosan, amíg nem jártam ott. Senki sem lépte még át
közülünk a Zöld Határt.
— Ó, igen! – sóhajt fel az Uralkodó. – Az Új Élet Mezeje, ahogyan a nép
másképp is nevezi.
— Egyszer volt lehetőségem megpillantania távolból. Látni egészen a Vonalról.
Azt mondják, keskeny, mint egy kétlovas út, de hosszabb a látótávolságnál. A
hideg és a meleg, a világos és a sötét féltekék találkozása mentén évezredek
óta nem látott zöld föld található.
— Alig várom, hogy a saját szememmel lássam. Eddig csak egy embernek
sikerült visszatérnie onnan. Mindenekelőtt meg akarom szerezni a havat, a
víznek egy másik állapotát. Szándékaim nem önzőek, meg szeretném osztani, hogy
ne csak az uralkodó joga legyen használni. Akkor eltörölhetném a vér törvényét,
ami csak szükséges kezdet. Abban is reménykedek, hogy találok ott más lényeket
is, nem csak férgeket, rovarokat, páncélos és csupaszbőrű állatokat, amiknek
hideg a bőrük. Létezniük kell más élőlényeknek, akik nem tudtak az itteni
életkörülményekhez alkalmazkodni és a föld másik féltekéjén laknak. Bundásak és
szőrösek, talán repülni is tudnak, hiszen a Kereskedő néha hoz egy-két borzas
irhát onnan. Meghódítva nagy hasznot hoznának a birodalomnak.
— Remélem, a meleg irhákkal kapcsolatban igazad van, mert ha oda készülsz,
mint azt a szándékaidban látom, szükséged lesz rájuk.
— Emberek is kellenek, lassan nem tudom fojtatnia kutatásaid támogatását.
Én nem tudom feltalálni a kereket, de meg tudom találni nektek a segítségeddel.
Ha tovább várunk, felőröljük az összes erőforrásunkat a bányákban, a sósvízen,
a sivatagban. Együtt erősebbek vagyunk, mint szétszórva. Eddig megosztottam az
erőinket, de most újra össze kell vonnom őket és tovább kell lépnünk.
— Ez mind bölcs és jó ötlet, de a Zöld Határ után rögtön kezdetét veszi a
hideg, a hó a sötétség és a félelem. A felszín egyik legfontosabb törvénye,
hogy soha se emeld fel a fejed, nehogy a nap kiégesse a szemed. Nos, – töpreng
a Kutató, hogyan is fejezze ki magát – az Ember nem képes annyira lehajtani a
tekintetét, hogy észre ne vegye az óriási lándzsákat. És ha le is hunyja a
szemét, érzi a másságot. Az embernek a csontja beleremeg a hidegébe.
— Úgy érted, a hegyeket? – próbálja pontosítani Uralkodója.
— Nem, azok már vagy elsüllyedtek, vagy a földdel egy szintre gyalulta őket
a háború és az idő. Azok óriások fegyverei. Mozognak. A saját szemeimmel láttam
– állítja a sebhelyes férfi.
— Már mondtam neked, hogy ne beszélj babonaságokat – rója meg az Úr. –
Láttad, de csak messziről. Ha ott párolog el a hó a forrósággal érintkezve, a
levegő úgy tűnik, mintha a hullámozna. Az is lehet, hogy délibábot láttál vagy
napszúrást kaptál.
— Az nem fordulhat elő velem – tagadja a Kutató. A sötétségben kopogás
hallatszik. A bányász megtalálja a fejét a sötétségben a kezével. – Jó koponya!
Vannak embereim szarval, akár a mesebeli ördögnek, fülek nélkül, mintha ott sem
lettek volna. Sok teremténye van a Harmadiknak … – a tanult vadember majdnem
elharapja a nyelvét, amin a szót tálalni akarja, mint egy farkaséhes ember, aki
az étellel együtt az edényt is képes lenne megenni. Örült, hogy nem lája
gazdája neheztelő tekintetét. – Azok a nyomorékok, akik a parancsodra
születnek, semmik a Harmadik Világháború szörnyetegeihez képest. Ha ilyenek
léteznek, miért ne lehetnének a világon óriások vagy törpék is.
— Az apa-lánya, anya-fia, testvér kapcsolatokra gondolsz? Hát diktátornak
tartasz? Szaporodnotok kell, hogy sokasodjatok. Te hogyan állnál jobban a
földön, tíz lábujjal vagy egyel sem? Megszervezhetem, hogy kipróbálhasd. Ami
meg az óriásokat illeti, jól mondod, mindez csak mese és legenda. Madarakat sem
látni az égen, nem hogy angyalokat, leégnének a szárnyaik, esetleg ha bőrből
vannak, mint a denevéreknek, de akkor már nem angyalok, hanem ördögfiókák
lennének. Hidd el, én jártam odakint. Nincs ott senki.
— De nem csak én gondolom úgy, hogy furcsa lények vannak odaát – tereli el
a szót a Kutató a hittanóráról. – A Kereskedő is azt állítja, hogy látta őket.
— De hiszen ő is csak a Zöld határig merészkedik. Leteszi ott az áruját és
visszafordul. Legalább is azt mondja.
— Meg azt is, hogy aztán felhők ereszkednek alá.
— Vagyis köd – javítja ki barátját az Úr.
— Mit tudom én, még soha sem láttam és a nevét sem hallottam – a Kutató
hangja kissé ingerült. Egyrészt unja az örök kioktatást, hisz ő már olvasott
ember és nem tanulatlan vad, aki tudatlanságban él vagy abban tartják ereje
jobb kihasználása miatt. Másrészt, örül, ha valami újat hallhat és jegyezhet
meg. Csak az állati természet, amivé vált az ember, és amibe ő is született,
néha még lázadozik a szelídítés ellen.
— Nem akartam fölényeskedni – engeszteli az Uralkodó. – Folytasd! Úgy
tűnik, a Kereskedő valamit elhallgat előlem. Nem látszik rajtatok, hogy olyan
jóban lennétek, hogy így megnyíljon neked.
— Nem is. Mi két különböző oldalt képviselünk. Én megtalálok dolgokat, ő
meg elherdálja. Vagy egy tucat homokdűne pergett le azóta, hogy nálam járt
visszaútjáról. Akkor mesélte, hogy üres kézzel tért vissza. Felszállt a köd,
ahogy te nevezed, ő visszatért a csere színhelyére, hogy elvegye az árujára
érdemes dolgokat, de azt úgy találta, ahogy hagyta. Soha sem találkozik vagy
beszél senkivel, nem kér, és nem alkudozik, csak elveszi, amit kap. Olyan kupec
ő, mint amilyen papja vagyok én a hamis Harmadiknak. Áruló van köztünk, aki
elad minket. Ha nem sikerül lopnia, a ködbe kiáltsa titkainkat.
— Nem kellett volna megbíznom benne – sóhajt fel az Úr. – És mit akart
tőled.
— Kincset, valami új árut. Kavicsokkal már nem éri be. Mesélt nekem, hátha
megsajnálom, de én pár értéktelen csecsebecsén kívül nem adtam neki semmi mást.
Törött kézi órát, lyukas labdát, üveggolyókat, ahogy te nevezed őket. Szűkmarkúnak
nevezett és a vihar, amivel távozott, még most is rajtam ül neheztelés képében.
— Jól tetted, hogy nem szolgáltattál ki neki olyasvalamit, amit az
ellenségünk felhasználhat ellenünk. Azt hiszed, csak te vetted észre vágott
szemed sarkából, hogy úgy osont el a tanács végeztével, mint egy tolvaj?
— Erről akartam veled beszélni a tanács után. Valaki öldösi a hírnökeimet
és én rá és az embereire, a többi kereskedőre gyanakszom. Egyet-mást már
tudhat, például a vízről szóló hírem sem jutott el hozzád. Nem mintha könnyű
lenne elterelni a forrás sodrásának irányát, de őrséget állítottam a partja
mellé, amíg az ki nem bukkan, és el nem tűnik a sziklák között.
— Helyes döntés. Én az Emberiség javára szánom és nem egy tolvajnak a
meggazdagodására. A többi dolgot is jól őrizteted, az acélt, a vasat, az
üveget. A betont nehéz észrevétlenül elhúzni, de ki tudja, mire képes.
— Igen. Az őrség erős, és már új fegyverekkel van ellátva – nyugtatja meg a
Kutató főszponzorát.
— Mikorra versz hegyesre annyi vasat, hogy elláss vele ezer tucat embert?
A bányász hosszú ideig hallgat, mint aki nehezen számol. Talán még az
ujjait is használja súgóként a sötétség leple alatt.
— Ugyanannyi ezer marok homok – böki ki végül.
— Hogy állunk a nyilakkal és az íjjakkal?
— Azokból is van már egy pár ezer, de sokat kértél és nekem nincs annyi
ügyes kezű emberem, jó formán csak kőtörésre alkalmas vadak vesznek körül. Lassan
kifogyok a szárított bélből és bőrdarabokból. Deszka és léc azonban van elég,
amiket vesszőknek hasíthatunk.
— Kapsz tőlem félszáz kiegyenesített tenyeret – az Úr így nevezte el
azokat, akik már ki tudják egyenesíteni a kezüket a négykézláb járáskor ökölbe
szorított idők után. – Amint itt végeztünk, utasítom a kincstárost, hogy
pakoljon fel annyi bőrrel és béllel, amennyit csak talál a kincstárban és a
várban. Ha kell, mindenki meztelenül fog járni, mint a szolgák és elhalt
fagyökereket eszünk, amiket odalentről hoztál fel.
— Szolgálhatok pár száz fémnyílvesszővel is a kerítésekből, amit a kisebb
házak mellett találtunk.
— Nagyszerű! – lelkendezik az Uralkodó. – Épp időben jutottál el az
eltemetett, elpusztult holt városok épületeinek gyökereihez, az üvegföldhöz,
amiket a bombák hője képzett humuszból és homokból. Az új hódítás ideje közel.
— Rendben! Így megleszünk mindennel érkezésedre – veri előre képzeletbeli
mellkasát a Kutató szavaival.
— Számoltatni fogom a Pergetőkkel az időt. Akkor elindulok hozzád a
személyes testőrségemmel. Hadseregemet és a vár köré gyűjtött összes embert,
akár állnak már, akár négykézláb ugrálnak még, elviszed magaddal visszaúton.
Kábé annyi ezren vannak, mint kezeden az ujj. Elboldogulsz velük, fogod tudni
irányítani őket? Nekem még van egy kis elintézni valóm előtte. Kitérőt teszek
az óceán felé, és ha minden a terveim szerint alakul, megnövelem a létszámunkat.
— Akkor sokkal jobban fogunk haladni. Viszont árulja el hű szolgájának az
ura, mire mindaz, amit kért és miért vonulunk a Holdoldalra? Nem jó nekünk itt,
a melegben? Már nem kerül annyi emberáldozatba a kőfejtés sem. Az egykori
kőbaltákat már acélrudakra cseréltük. Kő a kőnek barátja, homogén anyagok, de
az acél összetöri. Ezután nem fogyni, hanem sokasodni fogunk. Talán meguntad a
Körváradat, hogy a bányavidékre költözöl, sőt tovább akarsz menni, a Vonalon
túlra?
— Nem csupán terjeszkedés és utánpótlás szerzése a célom, jó ember – kezdi
beavatni a titkába az Úr a kutatót, noha életével, és nem magyarázkodásával
tartozik neki. – Az eszközök ahhoz kellenek, hogy a negyedik világháborút ne
csak kövekkel és botokkal kelljen megvívnunk, ahogy azt megjósolták. Mond, te
hiszel a jóslatokban?
— Nincsenek jövendölések és jövőbelátás. Hinni sem lehet semmiben és
senkiben, csak bízni és reménykedni, leginkább magunkban – vág vissza a bányász
férfi az Úrnak egykori tanító szavaival.
— Tudom, de gondoltam, így jobban megérted.
— A tanács előtt megdicsértél bölcsességemért, olvasottságomért. Ne
kételkedj bennem!
— Nem felfogásodban kételkedem, hanem szókincsedben. Minden dolog logikusan
megmagyarázható akár a fizika, a kémia, vagy a matematika törvényei szerint.
Van egy Matematikai példa…
— Fi … Ki… Ma…?
— Na, látod! – nevet fel az Úr jóízűen, nem barátja tudáshiányán vagy beszédkiejtésén,
hanem mert elképzeli magának a sötét fintorokat az arcán, amint fekete bőre
összeráncolódik, majd kisimul. – Számolni viszont már tudsz. Nos, az őseim,
odafent, azt állapították meg a háború után, hogy a két testvérbolygó, a Föld
és a Hold, a te és az én szülőhazám mozgása megállt úgy a Nap, akár saját
tengelye körül.
— Ezért van a mi oldalunk öröké nappal és világosság. A Nap mindig egy időt
mutat és az ember akkor alszik, amikor elfárad és talál magának egy hűvös zugot
a föld alatt. A Föld másik felén pedig örök hó, hideg és sötétség – közli a
Kutató a tényeket.
— Így van – helyesli az Ura. Hangját suttogóra fogja. – És még tovább is. A
Hold sem mozgott és hasonló volt az éghajlata, a csapadékot leszámítva. Mígnem
pár száz évvel ezelőtt meteorok billentették ki halott állásából. Azóta forog
önmagán körbe, és tovább, egy kisiklott golyóként. A Föld meg bénán áll, csak
lebeg az űrben és várja a találkozást. Magam sem hittem, amíg nem tapasztaltam
jöttömben a bolygótokra. Az iskolában még modelleztették is velünk. A kísérleti
eredmények azt mutatták, hogy a becsapódás a napos oldalt éri. Én nem szeretnék
itt lenni, amikor ez megtörténik, akár holnap lesz, akár száz év múlva. A
távolság egyre csökken, az eddigi 384 ezer kilométernyi távolságból kevesebb,
mint százezer maradt. Ezt mutatta a kilométer kijelzőm, amikor elindultam
Holdról. Azóta több mint tíz év telt el, ha a Pörgetők jól szórják és mérik a
homokot. Ki tudja, hány évet töltöttem azelőtt odakint. Gyere, megmutatom,
bebizonyosodhatsz róla!
— Elhiszem, ha te mondod, Uram – mondja döbbenettől kihűlt hangon a kutató.
–, de megmutatni már nem tudod. Láttam a messzibe haladó embereinek tömegét és
a kapszulád alakja jól kivehető volt köztük. Valószínűleg megint havat hoznak
benne. Igaz, már nem húzták, a homokban, hanem rátették azokra a kerekekre,
amiket egy parkolóház romjai közt találtam a föld alatt. Viszont megértettem,
hogy innen mennünk kell.
— Ó, miért is bíztam benned, te átkozott kufár!
Az Uralkodó hirtelen kiáltása hangosan és haragosan tör fel. Karja sújtását
nem lehet látni, csak suhintása éles, mint egy lesújtó kardé. A csapás
irányából kiáltás tör fel, majd nyöszörgés. Fuldoklás hangja hallatszott, majd
dulakodás lármája, tárgyak borulása, tompa ütődések, koccanások és két
kifulladt torok hörgése.
A vesztes hamarabb hagyja el a dulakodást, mint a győztes. A Kereskedő
ajtóstól repülne ki az alagút kijáratán a halvány fényben úszó verembe, ha lenne
azon. Az Úr nem késlelkedik sokat és utána veti magát, míg a másik még a földön
fekszik és a saját torkát tapogatja. Az áldozatnak nem sikerül ugyan kijjebb
tágítania légcsövét, de a szorítás helyén lüktető fájdalmat a bőr
dörzsölgetésével sikerül kissé enyhítenie. A Kutató szintén tapogatja magát,
először azon csodálkozott, mért neki szólt a megszólítás, most meg, miután
követte a küzdőket a nagyobb és szabadabb térre, meglepődik, hogy a szavak után
nem ő kapja az ütéseket. Rövid beszélgetésük alatt az Uralkodó egyik ámulatból
a másikba ejtette őt, ezúttal bárminemű talált csodatárgy segítsége nélkül.
Az Úr, amikor látja, hogy hűtlen szolgája még nincs kész a küzdelemre,
megáll felette egy pár szó erejéig, na meg hogy kifújja magát.
— Azt hiszed, nem vettem észre, hogy árnyékom nőtt a sötétben? Még az
alászálláskor felfigyeltem arra, ahogy kihasználtad vademberem távollétét a
lovával és utánam kúsztál a lépcsőn. Majdnem eltüsszentettem magam a portól,
amit a fal mellett, az alagútban felvertél a leheleteddel.
— Még sem állítottál meg – válaszolja a földön fekvő ember. – Miért?
— Ismerem a kíváncsiság bűnét és tudtam, végig hallgatod a beszélgetésünket.
Tudtam, hogy közelebb húzódsz, amikor halkabbra tekerem a hangszálaimat és
akkor tetten érhetlek. Ha út közben vonlak kérdőre, azt mondtad volna, hogy
sétálsz, vagy eltévedtél.
— Azt hiszed, jó emberismerő vagy? – vitatja a Kereskedő. – Akkor tévedsz!
A talált vagy lopott ócskavasak hirtelen csilingelésbe kezdenek az
egymásnak ütődéstől. Mozgása is elárulja. Amit azonban az Úr nem várt tőle, az
a fegyvere, amit a ruhája ujjából húz elő. A vándor kereskedőtől nem idegen a
kézifegyver viselete, hiszen meg kell védenie magát a mutáns szörnyektől,
óriási rovaroktól, hatalmasra nőtt kígyóktól és még sok mástól, többek között
maguktól a még őrült vademberektől. A tárgy azonban szokatlan. Nyelét agyagból formálták,
amit aztán napon égethettek ki, amit valószínűleg humuszföldből és a víz
valamelyik formájának keverékéből gyúrtak. Az Uralkodó is próbálkozott már az
agyaggal, de a sivatagi homok és a sós óceán nem akart összetapadni, ragadni,
mintha taszítaná egymást a két ellentétes elem. A penge is szokatlan.
Formásabb, mint egy törött vagy kiélezett csont. A pattintott kőnél lágyabb és
vadló fogainál kisebb. Még az óriásméheknek sincs ekkora fullánkjuk. Kétséget
kizáróan fog lehet, formás, de olyan hosszú és vastag, hogy azt még egy mutáns
mérges kígyó is megirigyelné.
Az Úrnak nincs ideje, hogy tovább találgasson, mert a Kereskedő ezúttal
hamarabb feláll, mint amikor először próbálták rászoktatni a két lábon járásra.
Akkor a folyamat hónapokba telt, most pillanatokba. A férfi mozdulataiban amúgy
is van valami titkos erőforrás, ami hajtja, és amit eddig senki sem nézett ki
kényes személyéből. Levedli a finom, természetes lágy és kecses emberi
mozdulatokat. Akadozva mozog, mint egy jól működő gép, tökéletes emberhasonmás.
Az Uralkodónak sikerül még egyszer megfigyelnie a torz, mutáns arcát, ami a sok
vándorlás, úton és napon töltött idő ellenére elég sápatkás, világosbarna, mint
a bányászé. Eszébe jut, amikor odabent, az alagútban megérintette. Teste
jéghideg volt, de akkor nem figyelt fel arra, csak most, amikor a tőre után
nyúl és ujjai csak nagy nehezen, vonakodva engedelmeskednek.
„Majd megvizsgálom, ha megöltem” –, gondolja az Úr.
Mielőtt azonban az Uralkodó újra harcba szállhatna, hirtelen élő pajzsra
tesz szert. A Kutató parancs és engedély nélkül veti bele magát a harcba
önfeláldozóan, Ura védelméért. Karját megtoldja egy vékony, ruhája alatt
rejtegetett és már hegyesre kovácsolt acélrúddal, így az hamarabb éri el a
támadót, mint az őt. A kereskedő döfése kivédhetetlennek bizonyul a bányász
vetődő alakzatában. Az Úr reméli, hogy nem igaz és bizodalma beigazolódik. A
kereskedő teste egy nyögés közepette a földre zuhan, mintha lelkének csontja lenne
és annak reccsenése törne ki a száján.
A Kutató azt a látszatot kelti, hogy sebesülésébe görnyed össze, majd
lassan, gépiesen kiegyenesedik. Úgy tűnik, csak sebesülésébe hajol bele. Az
Uralkodó nem tudja, hogy seggbe rúgja a férfit ostobaságáért vagy megölelje az
odaadó szolgálatáért. A legjobban teszi, hogy bizonytalankodik a döntésében,
mert a fémvessző majdnem eltalálja, csak súrolja az arcát, ahogy a Kutató
vaktában, hátra veti a karját. Véres könnycsepp gördül le az Úr ajkán. Ő
sohasem tagadta, hogy nem ember, nem állította, magáról, hogy sebezhetetlen
isten, hiszen, mindenkinek, akinek vannak szükségei: evés, ívás, alvás, az
halandó.
A bányász karja annyira kicsavarodik, hogy az félelmetesen természetellenesnek
hat. Hallatszik a csontok ropogása, de a fájdalomnak egy jele sem követi. A
test maradék része álló helyben fordul meg, akár egy szélkakas. Az Úr nem ismer
rá jó barátjára. Az ember arcizmai felszaladnak, mintha tűvel és cérnával
öltötték volna fel őket és ott is maradtak. Föld alatt talált gyökerekkel
sikált fogai fehéren világítanak a gyér megvilágítású veremaljban. Vicsora
haraggal, dühvel és gonoszsággal átitatott. Kettejük első találkozásakor sem volt
ilyen vad, sőt, a legszelídebb mind közül, és ha bántania kellett, azt apai
ösztönből, csecsemője védelmére tette. Gondolja, megpróbálja szavakkal
kijózanítani, hátha az ütés, a vér szaga és íze részegíti meg.
— Kutató! Barátom! Mi van veled?
— Ő már nincs többé – jön a hideg válasz. A bányász torkából még mintha
párapamacs is kirepülne. – Ő már a Hármaké. Testet adtam érte a Földnek, nedvet
a Víznek és lelket a Szélnek. A Kereskedődét, ahogy sokan másokét azelőtt, mielőtt
végeztem volna magammal.
— Ki… Ki vagy mi vagy te? – kérdezi az Uralkodó hitetlenkedve.
— Már nem tudom, ki vagyok, csak azt, hogy fel kellett áldoznom magam a
küldetésem végrehajtásához. Parancsba kaptam, hogy kémkedjek utánad és testről
testre vándoroltam, hogy a közeledbe kerülhessek. Nevezz csak az új lelkednek.
— Belőlem ugyan nem kapsz, te szörnyszülött – utasítja vissza az Úr. –
Viszont úgy látom, csonthiányban szenvedsz. Nesze neked egy karcsont.
Az Uralkodó előre csap. Szúrása nem vét, viszont a halálvigyor, amire
számít, az nem jön el, helyette gúnyos kacaj csap közvetlen a füleibe, ahogy a
hideg test nekidől és a fej a vállára hull. Úgy érzi, szőr híján, amit a nap
leégetett, bőre felpattog a húsáról a rémülettől. A hideg jobban kiveri, mint a
másik halott testét. Soha sem hitt ilyesmiben, nem hogy összefutott volna vele.
— Ez a test már semmit sem ér. Kilazult az egyik karja. Szükségem van egy
testre, és küldetésem szerint, a tied kell, hogy az utolsó legyen, hogy
irányítsalak és behódoltassalak a csökevény népeddel együtt.
— Akkor hagyd el! – kiáltja háta mögül egy hang.
Az Úr áttekint a neki dőlő test válla felett és az írnokát látja. A firkász
remeg, akár a betűkkel festett bőrdarabjai a szélben, ami leginkább jobb kezén
látszik, amiben a Kereskedő tőrét maga előtt szorongatja. Félelmét csak úgy
győzheti le, ha azonnal cselekszik. Nekirohan a másik kettőnek és a játék
csoportossá válik. Az Író már megfigyelte kívülről, hogy a sima szúrás nem
használ, ezért átöleli az élő hullát és magával rántja a földre. Mielőtt
félrefordított arca megtelne homokkal és nyállal, érkezik rikkantani egyet.
— Most! Vágja le a fejét!
Ha az Úr nem győződött volna meg már arról, hogy a Kutató eltávozott,
habozna, de már látja, hogy megteheti, amit más körülmények közt soha sem tenne
meg a barátjával. Lehajol a két földön fekvőhöz, mielőtt a felül lévő testnek
sikerülne lehengeredni az uralkodó szolgájának gyenge szorításából. Mivel a
fekete embereknek hiányzik a hajuk, felemel a kutató fejét az állánál fogva bal
kézzel és a jobbjában szorongatott tőrrel mély és hosszú metszést ejt rajta a
toroknál. Aztán lehajtja a főt és a tarkón megismétli a műveletet. Miután
körbehámozza a nyakat, egy erőteljes rántással letépi a fejet, ami akkor már
enged. A nyúltagy és a gerinc felülről csüng alá, míg a fojtatása a nyaktőből
éktelenkedik ki. Vér alig csöpög már a testből, még előtte elvérzett a sok
kapott szúrástól.
Az uralkodó vet még egy pillantást az ismerős arcra búcsúzóul, aztán a
sarokba hajítja. Tudja, hogy majd érte kell küldenie valakit, mint az összes
halottért. Nem olyan időket élnek, hogy hagyhatja kárba veszni a javakat.
Rosszul lesz a gondolattól, hogy meg kell gyaláznia a testeket, de úgy dönt,
nem az embereinek adja majd, hanem megeteti a vadállataival.
Mire magához tér, addigra az író is kivergődik a holt súly alól. Aznap már
nem kell por vagy homokfürdőt vennie, mint a tyúkoknak. Úgy törölközik meg,
hogy leporolja a kevéske ruháját és a bőrét, ahol éri. Bizonytalanul csak
annyit tud mondani:
— Vége?
— Talán – válaszolja az Úr. – Állj meg ott, ahol vagy! Ne közeledj! Meg se
moccanj! Én megyek oda hozzád, hogy megvizsgáljalak.
— De hiszen én vagyok az, Uram. Az Első Íród.
— Igen? – kételkedik tovább parancsolója. – Akkor mit kerestél itt? Valld
be, hogy te is kémkedtél. Ahhoz túl gyáva vagy, hogy az életemre törj, mi, egy
gyáva lelke bújt beléd?
— Hallgatóztam, bevallom – védekezik a firkász az igazsággal. –, de nem
ármányból és cselszövésből. Megfogadtam magamnak, hogy mindig Felséged mellett
leszek, hogy hűen írhassak az életéről. Még azon is töröm a fejem, hogy
kikísérjem és hűen rögzítsem élete eseményeit, kalandjait.
— Nesze neked kaland! – mutat körbe az Úr. Amíg a vele szemben álló férfi
szintén, utánozási betegségben szenvedve, körbe fordul, az Uralkodó már a háta
mögött terem. Sikerül egy kézzel összefognia a két kart és hátrabilincselni, a
szabaddal az Író torkának szegezi tőrét. Az szegény még nyelni sem mer, nehogy
megvágja magát.
— Meg kellene, hogy öljelek hallgatózásért, árulásért – sziszegi az Úr. –
De amellett, hogy kemény és szigorú uralkodó vagyok, kegyelmes is. Talán még
meg is köszönöd nekem a büntetésedet. Már tudom is mi lesz az. Már régóta
ígérgetem neked, hát nem leszek szószegő Majd odafent rendelkezem, afelől ne
kételkedj. Na, nyomás, előttem a lépcsőn, mielőtt a meleg testedet oda nem
vetem egy másik melegnek, hogy meg ne fázzatok.
Az Író, miután elengedik, térdre esik az Uralkodója lábai előtt. Az rúg
rajta egyet, megmutatva neki a lépcsőhöz vezető utat.
— Állj fel! – ordít rá. – Hát erre tanítottalak? Ezért küszködtem veled
annyit a talpra állításoddal. Ha ember vagy, emelkedj fel, ha nem, ezentúl a
vadlovak karámjában alszol.
— Igenis – szólal megszeppenve a megütött férfi.
Az Író továbbra is négykézláb marad, úgy mászik fel a csigalépcsőre és
hagyja le egyik fokát a másik után. Nem tud haragudni az Urára. Nem az ő
hibája, hogy mindig rossz kedvében találja és rajta vezeti le a haragját. Már
megszokta, hogy mindig legrosszabb helyen van a legrosszabb időben. Bár abban
kételkedik, kinek a kárára. Megmentette a gazdája életét, de ő járt pórul.
Ahogy vágtat a feljárón, néha hátranéz, hogy követi-e az Úr, és meglepetten
kell látnia, hogy az is igen jól szedi a lépcsőfokokat kimerültsége ellenére.
Egy újabb seggberúgásra elegendő távolságra van tőle parancsolója, ezért jobban
szedi a lábát. Csak akkor torpan meg, amikor meghallja odafentről a vadkatonák
hörgő ordítását.
— R–R–RR–R! ÁR–R–R–R–R!
Az Író visszafordul, és majdnem a képébe kapja a rúgást, noha az Ura csak
kis híján megbotlik benne. Az Úr időben reagál a fékezésre és még érkezik
átlépnie a másik feje fölött. A bőrre vart rovarpáncél papucs kevéssel a kultúrminiszter
orra előtt húz el, de olyan közel, hogy az még légmozgást is megérzi, amit a
lábbeli kelt.
Az Uralkodó rá sem hederít, hanem rohan a tetőnyílás felé. Az út rövidebb lenne
létrán, mint a körbe-körbe kitérő csigalépcsőn, de hármasával, néha négy fokot
is sikerül átugrania. Amint felér, lecsapnak rá a Nap sugarai, mint ezernyi
dárda. Pár homokszembe telik, mire hozzászokik a fényhez, a hőhöz és a
láthatatlan tűk szúrásaihoz. Kezét a szeme fölé emeli, hogy napernyőt formáljon
belőle és magasabbra emelhesse fejét a megszokottnál. Így láthatja a kavalkád
és lárma színhelyét, ami nincs ugyan messze, de porfelhőbe álcázódik.
Rohan, ahogy csak a lába bírja a süppedő homokban. Talpait még a lábbelijén
át is égetik a forró, napfényben izzó szemcsék, de ez csak arra sarkalja, hogy
még jobban szedje a lábait. Futtában kiabál, parancsokat osztogat.
— Elég! Harcot szüntess!
Amikor már megérkezik és még mindig senki sem figyel rá, olyan hangosat
hördül, amennyire csak kiszáradt torkán kifér. Az út azonnal megnyílik előtte
és az oszolj szó vadnyelven azonnal értő fülekre talál. A kör kitágul, csak egy
vadember maradt benne. Megkönnyebbüléssel látja, hogy a földön senki sem
fekszik holtan.
„Ő a hunyó!” –, jegyzi meg magának játékosan, hogy figyelmét elterelje a
félelemről. A vad katona, aki korábban a liftet vonó lovat kezelte, most felé
fordul. A tömegben nehezen talált célpontot, sokakat csak megsebesített, amit
elárulnak a homokszemeket hamis, apró és vörös gyémántkövekre festő vérfoltok.
A zúgolódó sorban többen is a hasukat fogják, remélhetőleg nem hasfájás miatt,
akik pedig a mellkasukra tett kézzel próbálják lassítani a sebeikből szivárgó
vér folyását, valószínűleg nem a szívinfarktusa közelében járnak. Ösztönösen
visszafordítják a megmentett testnedvet a szájukon keresztül, majd a tíz
ujjukat megnyalják utána.
— Most te követsz engem – mutat rá az Úrra a vadember, de látható, hogy
lassú mozdulatai nem önerőből, maguktól jönnek. – A halálba is!
Az Úr nem ijed meg a szavaktól, hanem bátran megfelel rájuk.
— Nem hiszem, hogy lesz több áldozatod. Közel és távol ez az utolsó, akivel
végeztél nincs hová menned vagy visszavonulnod.
— Csak beléd, miután megöllek – hörgi a testrabló és megkezdi vágtáját az
Uralkodó felé.
— A fajtádnak imádnia kellene még egy fontos elemet, a Tüzet. Te már sajnos
nem szólhatsz róla nekik erről, de én majd elviszem nekik.
Az Úr érkezik befejezni mondatának utolsó szavát is. Képes egyszerre több
mindenre figyelni és több dolgot párhuzamosan csinálni. Mialatt beszél, leold
az övéről egy bőrzacskót. Megkönnyebbülésére az erszény tartalma már nem veri
keményen az oldalát. Kihűlt tartalma újra megolvadt a hőségben. Az Úr ki sem
nyitja, hogy meggyőződjön róla, hanem egyenesen a feléje száguldó, vadságában
is íróztatóan csúnya vad pofához vágja a bőrtasakot. Az edény csattanó hanggal
loccsan szét a lelke vesztett vadember fején. A megszállt testen végigömlik a
folyékony zsír. Pár másodpercre, távolságban mérve egy lépésnyire, mire a Napsugarak
lángra lobbantják a felkent égőáldozatot. A vadember hiába veti magát a
homokba, az már nem segít rajta. Egyet sem érkezik fordulni magán körül, amikor
olyan lángra kap, mint egy közepes máglyarakás. A korábban már egykori társai
által megsebzett vad teste erőtlenül megadja magát.
Azon nyomban kétméteres forgószél támad fel a homokból. Leró pár kört a
holtest körül, aztán ívet ír le az élő körgyűrű mentén egy lépésnyire annak
alkotóitól, akár a gazdáját szaglászva kereső kutya, míg végül lassan lefogy,
egyre kisebb lesz, sebessége egyre inkább csökken, aztán elhal a homokban,
ahonnan kélt.
A tömeg eleinte a hűlt helyét bámulja, aztán minden tekintet az Úrra
szegeződik, és felnéznek rá, ameddig a Nap engedi. Éljenző morajuk azonban még
a látómezejüknél is magasabbra emelkedik. Leborulnának vezetőjük előtt, de
annyit már reflexszerűen az agyukba véstek, hogy az tilos és büntetést érdemel.
A vadkatonák vezető tisztje, aki töri ugyan az új nyelvet, szintén kiegyenesedik,
külső szemnek tetszve tiszteletlenül áll meg Uralkodója elé és megszólítja:
— Legyen… mi… vele – egyetlen születésétől fogva létező ujja a megszenesedett
csontokra mutat.
— Kár a húsért és más jóért – sóhajt az Úr. – Vigyétek a Nagy Bestiának a
konyhára, hátha tud főzni egy jó erőlevest belőlük.
— Érteni – válaszolja a katona.
— Állj! – vezényli újra az Uralkodó a harcost. – Vidd magaddal ezt a
betűmolyt is. – Tekintetét a közben odatántorgó Íróra veti. – Vétkezett és ezen
túl kedvenc szakácsnőnk alagsori zárkájában lesz fogságban.
— Nagy Bestia hova? – értetlenkedik a rangidős vad.
— Mellé, amíg a nőszemélynek meg nem szakad a vérzése. Addig egyikkőjüket
se engedjétek ki, amíg nem hoznak össze valamit.
Az Író tudja, itt már senki és semmi sem segít, ezt a témát már átvették
párszor. A katonáknak még vonszolniuk sem kell, lábai viszik magától. Csupán a
vadkatonák irigykedő szavai esnek a nehezére.
— Szívesen lennénk a helyedben. Azok a keblek!
Egyedül az Uralkodó nem követi saját parancsát. Ott marad a letaposott
homokban és tovább sütteti magát a Napon. Azon töri a fejét, ezen túl hogyan
tovább, de ahhoz vissza kell emlékeznie, hogyan is jutott el idáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése