Új szövetség

—Menjünk innen – adta ki a parancsot a kapitány. Elindult és emberei követték. Már ő is sajnálta, mint katonái, hogy utasítása csak a városra és nem az országra vonatkozott. Az angol katona menetelés közben hátratekintett. Ádám és Éva követték őt, kéz a kézben, ahogy a fedezékben összefogództak, és nem engedték el egymást. A hívő fiatalember elfeledkezett arról, hogy gyűlöli a tavaszt és a parkokban egymást nyaló-faló szerelmeseket, akik között ő magányosan olvadozik. A két fiatalban új reményt látott. A háború hatodik napján Isten megmentette Ádámot és Évát.

 

Kezdetben…

A férfi úgy vélte, tócsában fekve ébredt, de legjobb tudomása szerint nem ivott, sőt semmilyen ajzószert sem vett magához, mióta feleségét ismeri. Azóta egyetlen szenvedélye a szerelem volt, mégis megdöbbent. Beletelt egy kis időbe, míg ráeszmélt, hogy a lepedő nedves alatta és ő a hitvesi ágyban fekszik.

Próbált úgy megmozdulni és felkelni, hogy nejét ne ébressze fel, de nem sikerült. Az összegubózva alvó asszony megmoccant, kiegyenesedett és feléje fordult.

—Máris mész? – kérdezte.

—Igen, mint mindig – felelte a férfi bosszúsan. Felesége igazán megszokhatta volna már.

—Mikor lesz vége ennek? – érdeklődött az asszony.

—Minek – értetlenkedett a férj.

—Annak, hogy korán mész el és későn jössz meg. Mikor nem fogsz felébreszteni idejekorán, vagy ha én ébredek fel, lesz-e olyan, hogy magam mellett talállak és nem mész sehova.

—Nem tudom – vallotta be őszintén a férfi. – A munkám, tudod…

—Igen. Sajnos – nyugtázta keserűen az asszony. – Keress mást!

—Tudod, hogy nem olyan könnyű.

—Persze, tisztában vagyok vele, hisz itt élek, de mégis. Nem lehetetlen. Mikor lesz olyan éjszakánk, mint a mára virradó volt? Egy hónap múlva? Egy félév múlva?

—Talán – hagyta annyiban a férfi. – Talán – ismételte arra az esetre, ha neje nem hallotta volna. Magának hamarabb vallotta be, mint feleségének, hogy szereti az éjszakai életmódot. Számára nem anya az éj, hogy elringassa, álomba szenderítse, mint a legtöbb embert, hanem szeretője, aki szórakozni csábítja. Olyankor bordái között úgy verdes a szíve, akár egy szabadulni vágyó madár a kalitkában.

A férfi kiment a konyhába. Lépteit felemelte, hogy ne neszeljen. Annak idején a katonaságban tett így, amikor leszokatták kultúrálatlan csoszogásáról, és feljebb emelt lábakkal újra tanították járni. Lefekvéskor, megszabadulva a nehéz surranóktól, könnyűnek érezte magát, szinte repült.

Belépve a főzőhelyiségbe kissé még zavarodott volt, mert az alvás után még nem tért magához. Levegőt tett forralni ebédnek, mert elfelejtett vizet tölteni a teáskannába és már déli teendőit tervezte. Akkor jutott eszébe tévedése, amikor már beleült egy szék ölébe. Hirtelen felugrott és kijavította tévedését. Aztán, amíg várt, tovább szimulálta, hogyan keresi fel a város polgármesterét. Könnyebb dolga lesz vele, mint a református püspökkel. Nagyszüleit az egyház ki akarja lakoltatni, mert az ők egykor elkobzott tulajdonukban laknak. Van szívük az utcára küldeni két nyugdíjast csak azért, mert a lelkészházaspár már ötödik gyermekét várja? Egyfelé teszik a jót, míg másfelé nem.

A férfinek sok problémája volt, és még a felesége is kezdte. Az asszonynak kissé kiállhatatlan természete volt. A férfi nem ismerte meg elég jól mielőtt elvette, ami nem csak annak volt köszönhető, hogy keveset udvarolt hozzá, hanem, hogy az akkor még fiatal lány nem igaz oldalát, egész lényét tárta fel előtte. Mindig a jobb, a tetszetősebb énjét mutatta vőlegényének, példának okáért, szűk farmerben járt, ami hízásra hajlamos testét szorosabbra fogta és karcsúnak láttatta. A férfi ennek ellenére szerette. Békés természetű volt, olyan, akivel nehéz összeveszni, mindenben engedékeny, sodródó típus. Házasságában arra a következtetésre jutott, hogy az emberek csak látszólag illenek össze, mint a sínek, amik úgy tűnnek, a távolban metszik egymást, de valójában nem. Ő sem tökéletes és nincs kit hibáztatni. Egykor úgy gondolta, minek annyit várni a házassággal. Egy nő ismerőséhez hat évig járt egy férfi, s azalatt annyit vártak egymásra és úgy kiismerték a másikat, hogy a házasság után három hónapra elválltak és a fiatalasszony egyedül maradt, illetve egy gyermekkel a szíve alatt mégsem.

Emberünk elkészítette, majd elfogyasztotta a reggelijét. Az étkezést csaknem olyan hiábavalóságnak tartotta, mint a felkelést, amikor úgy is újra lefekszik az ember. Minek enni, amikor hamarosan megéhezik? Csak az a fránya szervezete ne kívánta volna mindkettőt! Ebből is látszott, hogy nem volt ínyenc. Szelet kenyerét is ösztönszerűen a keskenyebb felén vajazta meg. Nem azért élt a földön, hogy csak habzsolja az életet. Valamit tenni is akart.

Miután elkészült szokásos reggeli rutinjával, lesétált a legközelebbi buszmegállóhoz. Kora hajnal volt, alig valamicske forgalom az utakon. Munkahelyén felajánlották neki egy szolgálati autót, de nem fogadta el felesége nagy bánatára. Ő nem értette, hogy férje nem akarta szaporítani az autótulajdonosok számát. A férfi nem volt környezetbarát, noha kedvenc színe a zöld, egyszerűen makacsságból nem vett mobiltelefont sem, vagy egyéb divatos használati tárgyakat. Egyszerűen élt. Busszal közlekedett, nem irányította az életét, hanem engedte, hogy vezettetve legyen, amiben sorsa megnyilvánult és ki is merült. Aznap is tűrte az emberek nyomakodását a tömegközlekedési eszközön. A vezető nem volt hajlandó kinyitni a hátsó ajtókat, mert ott korábban felszálltak páran és nem adták előre a viteldíjat. A fél utat végigkiabálta, többször is felszólította a potyautasokat, mindhiába. A fel-és leszálló a középen állókon tapostak keresztül, mint az életben a középszerűeken szoktak. Végül a sofőr belefáradt és kinyitotta az ajtókat, amiken keresztül három csintalan kölyök vihogva kiszaladt.

A férfit mindez már hidegen hagyta, mint a vezető következő vitája egy apával, aki állította, hogy az ő lánya még nincs hét éves, és nem fizet érte. Ő még is csak jobban tudja, hiszen ő tőle van, vagy mi. Az ember inkább elnézte a város fényeit, ami az égi csillagok tükörképének tetszett, mintha nem szárazföld, hanem kiterjedt vízrengeteg lenne. Megfigyelte, hogyan válik el egymástól a föld és az ég, akár valami titkos szeretők hajnalban és szakításukat, még ha az ideiglenes is, harmatcseppekkel könnyezik meg a virágok.

A hasonlatok évek alatt fogalmazódtak meg benne, mióta a rádiónál dolgozik. Angol filológiát végzett, de nem talált képesítésének megfelelő munkát. A rádióhoz is zenei műsorok vezetésére szerződtették, mivel szépen ejtette ki a zeneszámok címeit, ami persze számára természetes volt. Karriert csak felesége kedvéért csinált volna. Ő maga szerette azt, amivel foglalkozott. Szívesen hallgatta a betelefonálókat, amikor is érezte magát valakinek, egyesek számára fontosnak. Örömmel foglalta el helyét a stúdió egyik mikrofonja előtt és még a legbunkóbb, vagy a legszűkszavúbb emberrel is tudott váltani pár szót, kicsikarni valamit, valahogy így:

—Szép jó reggelt mindenkinek! Én Szilágyi Ádám vagyok. Halló! Kit tisztelhetek a kedves telefonálóban?

—Máriának hívnak – felelte a hívó fél – és szeretnék kérni egy dalt.

—Nagyon örvendek, Mária – szakította félbe a műsorvezető a nőt. – Várjon, legyen szíves, egy percet. Örülünk, hogy minket hallgat, de kérem, húzza lejjebb a rádiókészülékét, mert gerjedünk. Visszhanggal hallom a szavait. Viszont aztán nehogy elkapcsoljon tőlünk!

—Nem vagyok rádió közelében – felelte a telefonáló –, csak tudom, mikor megy a műsoruk. Talán a távolság zavar.

—Honnan hív minket, aranyos?

—Irakból.

—Nem viccel? Komolyan olyan messziről is foghatóak vagyunk? – csodálkozott Ádám.

—Igen, viszont nem hanghullámok segítségével, hanem műholdas csatlakozással, parabola antennán keresztül.

—Lehetséges ez? Igen. A kollégáim azt mondják, rajta vagyunk még az Interneten is. Rohamos ütemben fejlődik a technológia, szinte egyik napról a másikra. Nekem is elég lépést tartanom vele, pedig itt ülök.

—Ez bizony megesik, tisztelt Szilágyi úr – fejezte ki együttérzését a hallgató.

—Szóval, kedves Mária, mi az óhaja, esetleg sóhaja. Kinek küldi a dalt ebben a korai órában.

—Nálunk már délre jár az idő.

—Pompás. A főnökeim már csóválják a fejüket az időhúzás miatt. Nos?

—Lányomnak szeretném küldeni kedvenc zeneszámát, amit az ön kolléganőjével már megbeszéltem.

—Igen. Már forog is a nóta.

—Én és a mostohaapja gratulálunk az államvizsgájához. Örülünk annak, hogy ilyen hamar elsajátította az itteni államnyelvet, és sok sikert kívánunk neki a továbbiakban is.

—Rendben van. Mi is együtt örülünk az örülőkkel. Ha kedves lánya… Még egyszer, ha lehetne, hogy hívják?

—Évának.

—Mégis, mi a vezetékneve? – csűrte szavait Ádám. – Sok egyazon keresztnevű ember él a világon. Had szóljon a dal csak neki.

—Azt sajnos nem mondhatom meg.

—Miért? – kíváncsiskodott a férfi, mint műsorvezető.

—Abból sok bajunk származna.

—Ön igen titokzatos, hallja-e!

—Lehet – felelte az asszony félig nevetve.

—Érdekes. Ahogy gondolja, kérem. Mindenesetre stábunk is csatlakozik a jókívánsághoz. A viszont hallásra.

A lebombázott kis városban pokoli volt a meleg és a helyzet. Azon kívül, amit a szél meg tudott mozdítani, semmi és senki sem moccant a romok között. Egy udvarban csodával határos módon még vékony, de erős lábain tartotta magát egy harangfej. Egész nap bólogatott, mintha láthatatlan kezek lendítgették volna. Félre vert, riadózott, vagy egész nap délre vert, ami nem is lett volna csoda, hiszen az egyenlítői országokban egész nap olyan hőség van, mint máshol a nap közepén.

A csendéletet végül emberek törték meg, noha igyekeztek minél halkabban közlekedni. Heten voltak. A hét katona óvatosan haladt előre, illetve egyesek oldalba, mások háttal visszafelé, hogy a vizsgált területet minden oldalról biztosítsák. A romok átvizsgálása lassan ment. Az egyenruhás emberek feszülten figyeltek, de hogy oldják valamivel a nyomott hangulatot, beszélgetésbe fogtak:

—Kapitány – szólalt meg egyikük –, mit keresünk mi itt?

—Túlélőket, hadnagy – felelte a kérdezett, aki egyben a kis csapat feje és vezetője volt.

—Azt értem – mondta bosszúsan a kérdező –, de én erre a pusztaságra gondolok.

—Ha nem süket, akkor hallhatta az eligazításon. Ne faggasson! – utasította a kapitány az előtte araszoló katonát, miközben jómaga oldalazva haladt, egyik szemét tartva csak a lázadón, míg a másikkal a romokat pásztázta. Rossztól tartott a katonával kapcsolatban.

—Hiányzott ez nekünk? – folytatta a hadnagy tovább a magáét. – Ide alig várt minket valaki. Ha hiányozna nekik a felszabadulás, már fellázadtak volna, de azt nem tették még.

—Ez igaz – szólt hozzá egy angol közkatona a szövetségesektől. – Nem vonulnak ki elénk és lengetnek pálmaágakat, mint sok kis megváltó elé.

—Maga aztán végleg hallgasson el! – kelt ki magából a kis csapat felettese. – Ne kezdjen el megint prédikálni!

—Miért, nincs igazam? – folytatta a hívő fiatalember. – Új Bábel épül, aminek, ha így halad tovább az angol terjedése, az én anyanyelvem lesz beszédének formája.

—Bolondokat mond, katona – próbálta helyre tenni a felettes a közlegényt a maga elképzeltre.

—Majd belátja, hogy nekem van igazam ebben is – erősködött az angol.

—Akkor ez már a világ vége? – gúnyolódott a kapitány. – Nem hallom a fanfárokat.

—A könyvek könyve azt írja, hogy ha egyre több háborúságot látunk, földrengést tapasztalunk, az még csak a vég kezdete. Készüljünk fel rosszabbra is.

—Most már tényleg elég legyen! – csattant fel a hadnagy, mint egy fegyver zárvára, viszont ő csak a végzetről nem akart hallani. – Minden az olyan vallásos fanatikusok miatt van, mint ez itt, kapitány. Ha léteznek azok az istenek, vívják meg harcukat a hatalomért egyedül, egymás közt.

—A mi esetünkben – magyarázta az angol katona –, a zsidók játszzák a fő szerepet. Úgy viselkednek, mintha most kellene másodszor elfoglalni Kánaánjukat, és feladatuk lenne minden népet kiirtani, hogy ne vegyenek át tőlük semmit, mint annak idején. A második világháború üldöztetései után elmenekültek, most viszont visszatérnének, azonban félnek az olyan nagyhatalmak árnyékában, mint Irak, vagy Kuvait. Épp ezért ellenük fordítják Amerikát, amiről köztudott, hogy pénzügyeibe, politikájában ők a legbefolyásosabbak. Hogy jön az ki, hogy maguk fél évig üldöznek egy terroristát, majd hirtelen, megalapozatlan okokra hivatkozva, letámadnak egy országot? Ezt más államok ügyeibe történő beleszólásnak nevezik, amit senki sem tűr el, sőt egyes helyeken törvény tiltja.

—Hitler gyenge munkát végzett! – kiáltotta el magát valaki.

—Hadnagy – szólt rá a kapitány.

—Én nem viszem vásárra a bőrömet pár politikus és üzletember kedvéért.

—Hadnagy! – A főtiszt akkor már üvöltött, mert látta a készülődő vihart.

—Mi van? – kérdezte a megszólított. Megfordult, mire mindenki a földre vetette magát a kapitány kivételével, aki idő közben kézifegyverét kivonta, kibiztosította, és a lázadó arcába tartotta.

—Csak azt akartam mondani – kezdte válaszát a kapitány –, hogy ne merjen megfordulni a puskájával. Tartsa magát a harcászati fegyverek kezelésének egyik legfontosabb szabályához. Előre és ne beszéljen!

A pillanat drámai volt. A kiélezett helyzetben elég lett volna az idegek egyetlen rándulása, és a két tiszt valamelyike elsüti a fegyverek egyikét. A merevséget egy külső mozgás oldotta fel. Valami megmoccant a romok között, majd egy férfi tántorgott elő és mindenki figyelme rá irányult, a kezek maguktól lehanyatlottak. A kapitány parancsot adott az illető elfogására és a szabad embert egy percen belül fogolyként vezették elé.

—Kicsoda maga? – tudakolta a kapitány még mindig tartó ingerültséggel.

—Ádám Szilágyi – hangzott a felelet. – Egy magyar rádió kiküldött tudósítója vagyok.

—Jól beszél angolul.

—Köszönöm – engedett fel a magyar férfi, de arca hófehérre változott és rá is fagyott a mosoly, amikor a katonatiszt ráförmedt.

—Csend legyen? – ordította. – Magamnak és a társaimnak beszélek. Akkor mukkanhat meg, ha kérdeztem. Zászlós! – szólt, majd intett egy katonának. – Vizsgálja meg az idegen iratait.

Az altiszt megtette és jelentett:

—Az okmányai rendben vannak. Igazat mond.

A kapitány homloka kiderült és ráncok nem vetettek árnyékot az arcára.

—Akkor csatlakozhat hozzánk – jelentette ki. – Ne haragudjon a kellemetlen fogadtatásért, de elővigyázatosaknak kell lennünk. Tudja, a minap vesztettük el egy emberünket. Mit mondott, honnan való?

—Még nem mondtam. Ukrajnából.

—És mellesleg magyar? – csodálkozott a kapitány.

—Annak vallom magam, igen. Ez van.

—O.K., emberek – szólította fel végül a parancsnok az izgatott katonákat. – Mára elég volt a kalandokból, különben is esteledik. Letáborozunk.

Kis idő elteltével az éjszaka kiszámíthatatlan sötétjében egy tábortűz fénye narancssárga üvegburaként vette körül a katonákat, akik el is mertek volna menni, ameddig láttak mellette, de közel ültek hozzá a három őrt kivéve. Ádám cigarettát vett elő. A férfi már nem szeretett, szüksége volt valamilyen pótszerre. Nem nikotin kellett neki, amikor újra elkezdte, hiszen azt a káros anyagot már egyszer kiűzte a szervezetéből, hanem hiányzott neki a dohányzás kultusza, hogy elővesz egy szálat, amikor várakozik. Körbekínálta, minek következtében a katonák már nem bánták, hogy magukhoz vették, és rá is vigyázni kell. Rágyújtottak és beszélgettek.

—Mi hozta ide? – kérdezte tőle valaki.

—Ambíció – meg talán menekvés – ejtette ki mondata felét hangosan, másik felét hangtalanul magának.

—Én most nagyon szívesen hazamennék – mondta egy fiatal katona –, Még abba a gimnáziumban is, ahol sokat szenvedtem, szívesen kijárnám az egyetemet, ha lenne ott.

—Azt hiszem, még egy ideig itt lesznek – próbálta felkészíteni a riporter a katonákat. – A hadműveletek elhúzódnak.

—Nehéz győznünk, de itt maradni attól is nagyobb feladat lesz.

—Fel a fejjel! – bíztatta őket Ádám. – Ha a többi arab ország nem ragad fegyvert, nem lesz világméretű katasztrófa.

—Ezt neki mondja! – mutatott a zászlós hadnagya felé, aki tőlük kissé távolabb egy boltból kirabolt és az utcára rángatott kirakatbábún gyakorolta a közelharcot puskatussal.

—A propaganda filmekben mindezek nincsenek – állapította meg Ádám. – Az a férfi túl ideges. Egy arab homokharcos könnyűszerrel elveszi tőle a fegyverét és végez vele, ha csak hévvel, megfontolás nélkül küzd. Ha tudnák odahaza, maguknál, hogy mi folyik itt, nem támogatnák annyira a háborút.

—Meg lehet itt őrülni – sóhajtotta ki valaki, ami után csend állt be.

A kapitány távollétében a katonák nem voltak feszélyezettek. Cigarettáikat nem élvezték ki, hanem hamar elszívták, majd eldobták őket. Az eldobott csikkek egy ideig még füstöltek a lábaik alatt, mint megannyi kilőtt töltényhüvely, öngyilkosoké, mert magukba eresztették gyenge, csak idővel halálos tartalmukat. Eljött az őrségváltás ideje. Három katona felállt és elindult bajtárai keresésére. Egyiküknek ültében elzsibbadt a lába, húzta maga után, mintha rokkant lenne, aminek kísértetiesen jóslatszerű kinézete volt.

Ádámot álmosság vette elő. Fekhelyet készített és átadta magát a világ legmegnyugtatóbb dolgának. Éppen csak elszundikált, amikor nyögések hozták vissza öntudatát. Magyar szavakat hallott, amiből eleinte arra gondolt, hogy ő beszélt álmában, de neki nincs olyan vékony hangja, mint a segélykérőnek volt, amin gyanút fogott. A férfi feltápászkodott és a hangforrás keresésére indult. Tekintete elkapta a kapitányét, aki utána sietett még egy emberével. Kiértek a tűz hatósugarából, vakok és még meg nem születettek sötétjében jártak, ahol könnyen érzi magát halottnak az ember. Némi botorkálás után eljutottak a segélykérőhöz.

—Már csak ez hiányzott – fakadt ki a kapitány, miután kiszabadították a magatehetetlen teremtést, és a tábortűzhöz cipelve megfigyelhették. – Látom a bőrszínén, hogy idevalósi. Épp, mikor nincs tolmácsunk. A minap elvesztettük. A honfitársai először őt vették célba, mint árulót két nappal ezelőtt.

—Azt hiszem, kapitány – adott át Ádám a kapitánynak pár nyugtató szót, mintha azok tabletták lettek volna –, a lány beszél magyarul. Fordítok én.

—Remek! Jobb, ha ön kérdezi ki, mert még zaklatott állapotban van. A sebei, úgy látom, nem súlyosak, viszont…

Ádám elnézte a főtiszt elmenetelét, majd a lányt. Nem tudta eldönteni, a törékeny alkat hány éves lehet, elsőre pedig, külsejének szörnyű állapotáról nem akart ítélni. Hosszú szőke haját sár tartósította, amellett arca és ruhája is mocskos volt.

—Hogy hívnak? – intézte hozzá első kérdését Ádám lehető leggyengédebb és legmegnyugtatóbb hangján, ami nem volt nehéz számára. Társaságban mindig panaszkodtak arra, hogy túl halkan beszél, csendes ember. Hirtelen ő maga sem értette, hogy vállalkozott egy olyan feladatra, amibe belecsöppent az ázsiai országban.

—É-é-vának – ejtették ki a szót a lány remegő ajkai.

—Örülök, Éva, bár találkozhattunk volna ettől kedvesebb helyen. Én Ádám vagyok. Mond, hogy kerülsz ide?

—Itt élek – felelte a lány és értetlen képet vágott. – Ja, igen! – tért végleg magához. – Mármint az országba?

—Pontosan. Ha te ilyen messze kerültél anyaországunktól, akkor én ne is panaszkodjak.

—Engem édesanyám hozott ide magával. Szüleim elválltak, amikor én még kicsi voltam, de nem anyámnak ítéltek oda. Be sem engedtek a tárgyalásra. Meg sem kérdezték, kivel szeretnék élni. Édesanyám úgy döntött, elszöktet engem. Ő itt férjhez ment, én itt jártam az iskoláimat.

—Mond csak! – érdeklődött Ádám. Emlékei egy telefonbeszélgetést idéztek fel benne. – Édesanyádat Máriának hívják?

—Hívták – felelte szomorúan a lány. Tudata a testi veszély elmúltával egyre inkább felfogta a lelkieket.

—Ne haragudj! – mentegetőzött a férfi. – Szóval ő kérte neked egyszer a kedvenc zeneszámodat?

—Igen. Hallottam.

—Emlékszem a dalra. Tetszett. Jó ízlésed van, megegyezik az enyémmel.

—Noha van közöttünk egy kis korkülönbség – állapította meg a lány, aki jobban meg tudta ítélni a másik évjáratát. Ádám is rosszul nézett ki, de nem annyira, mint Éva. A férfi sokat csatangolt elhagyatva, magányosan a város romjai között. Kívánta, bárcsak találna magához hasonló emberi teremtést, mint keresztnevének első viselője a paradicsomban, ami végül nagyon is jól sikerült. A lány is bánkódott családja elvesztésén, viszont helyzetében nem engedhetett meg magának rosszkedvet, kétségbeesést, ha túl akarta élni a körülményeket. Örült annak, hogy már nincs egyedül az elpusztult városban. Ha már választhatott a két hangulat közül, az utóbit tette magáévá.

—Egy kapcsolatban nem baj, ha a férfi idősebb – célozgatott Ádám – fordítva általában igen. Mond, nem akarsz hazatérni édesapádhoz?

—Nem igazán tudom – vallotta be Éva bizonytalanságát. – Sok rosszat meséltek édesapámról. Vagy a bíróság döntött helyesen? Mi lenne, ha te keresnéd meg nekem? Leírom a nevét. Vezetéknevemet tőle örököltem. Van tollad és papírod?

Ádám nem sértődött meg a riporterhez méltatlan kérdés hallatán. Egyszerűen mosolyogva elővette és átnyújtotta a lánynak a kért íróeszközt és jegyzettömbjét.

—Pillanat… – mormolta Éva orra alatt a papír fölé görnyedve. – Ej! – kiáltott fel halkan. – Nem akar sikerülni. Hogy is van az aláírásom magyarul? – töprengett.

Ádámnak nevethetnékje támadt az asszimilálódás példáján. Éva bosszúsan adta át a kölcsönkért tollat és a befejezetlen művet.

—Nem tudsz angolul sem, igaz? – firtatta a férfi.

—Az egyetemen tanultam, tetszett is nekem, de az államnyelv elsajátítása mellett nem jutott rá elég az időmből. Inkább elmondom szóban. Jegyezd meg! Édesapámat Temető Gábornak hívják. Az én nevem Temető Éva.

—Micsoda név! – csodálkozott Ádám. Éva mintha a férfi fejébe látott volna, mert kimondta azt, amire az csak gondolni mert. A férfi nem akarta újra elszomorítani a lányt.

—Közeli rokonságban vagyok a halállal. Köröttem mindenki és minden elpusztul. Jobb, ha ti is elhagytok. Majd boldogulok egyedül is. Köszönöm a megmentést.

—Ne butáskodj! – dorgálta gyengéden a férfi. – Szükségünk van egy tolmácsra. Lehetnél te. Térj haza velem! Mi tart még itt?

—Talán semmi – mondta Éva egyszerűen. – Nem akartam egészen idáig jönni. A kezdetektől nem tetszett nekem itt, talán a szél miatt. A nap feltölt, az eső megnyugtat, de a szél megrémít. Gyermekkoromban nagyon féltem tőle, és hatása még most is tart.

—Nálunk nem gyakoriak és erősek a szélfúvások – nyugtatta meg Ádám. – Olyannyira ritkák, hogy egy mondás is kialakult köröttük. Mifelénk azt tartják, hogy amikor erős szél fúj, valaki felakasztotta magát.

—Akkor itt rengetegen lettek öngyilkosok. Még meggondolom a hazatérést – halasztotta el Éva a döntés pillanatát.

—Aludj rá egyet – ajánlotta fel a férfi. Állig betakarta Évát egy durva, de annál melegebb katonai pléddel és ő maga is lefeküdt pár méter távolságra tőle. Álmának folytatása nem sikerült neki s egy új eljövetele sokáig tartott a találkozás okozta izgalmak után; egy ideig hallgatta az angol közkatona és az amerikai hadnagy párbeszédét.

—Fiú, segíts ki! – kérte a tiszt, aki feldúltan, izzadtan telepedett le a tűzhöz. – Nostradamus megmondta, ugye?

—Inkább hisz egy tehetetlen történésznek – értette meg a fiú, hogy mit akar tőle a másik –, mint emberek gyógyítójában? – válaszolt kérdéssel a kérdésre, de költőivel, ami nem várt választ, mert már magában tartalmazta azt. – Van megoldás – folytatta.

—Mi az? – érdeklődött a tiszt.

—Adja ide a kezét! Így! – vette át a fiatalember az irányítást a görcsös, reszkető ujjak felett.

—Nem kell összetenni, vagy összekulcsolni őket? – firtatta a hadnagy.

—Nem szükséges. Az egésznek szimbolikus jelentése van, mégpedig, hogy a kezek közben nem foglalkoznak semmi mással. Mint a kézfogás, ami azt fejezi ki, hogy nincs nálad fegyver, nem akarsz rosszat felebarátod ellen.

—És most? – kérdezte izgatottan a katonatiszt erősen nézve a négy egymást takaró kezet.

—Mondja utánam! – utasította a közlegény felettesét büntetlenül. A többieket kettejük imájának mormolása altatta el szépen.

A szedett-vedett társaság másnap reggel korán kelt, hogy minél hamarabb átvergődjenek a nehéz terepen és visszataláljanak főhadiszállásukra. Köröttük a város ereit úttorlaszok vágták át, vagy kis meteordaraboknak megfelelő bombák kráterosították őket kietlenné, holdszerűvé téve a földet. A katonák továbbra is alakzatban nyomultak előre, s az ezáltal képződött gyűrű belsejében a két civil haladt egymás mellett. Mindenki hallgatott, egyedül kézmozdulatokkal kommunikáltak. Éva nem tudott szótlan maradni, amikor valamit meglátott.

—Uram Isten! – sikított fel. – Mi az ott?

—Hol? – fürkészett a kapitány. – Mi?

—Az a kis szörnyszülött – magyarázta a lány.

—Két óránál – azonosította be az egyik katona az alanyt.

—Az egy gyerek gázálarcban – csillapította a csapat vezetője a kedélyeket. – Megdöbbentő látvány. Szörnyű!

—Inkább irtózatos.

—Drámai mivoltában megnyerne egy fényképpályázatot – tette hozzá Ádám.

—Hej, kislány! Te szép hosszú hajú! Gyere ide! – kiáltott utána a kapitány.

—Elfut! – üvöltötte a hadnagy, és utána vetette magát. Az alakzat felbomlott, a kapitány szintén elordította magát:

—Ne!

Elkésett. A csali megtette a hatását, az amerikai tiszt elkülönült és a következő pillanatban egy golyó leterítette. Pánik ütötte fel a fejét. Mindenki igyekezett fedezéket keresni. Éva és Ádám egy helyre futottak.

—A lövést abból az épületből adták le – állapította meg a kapitány s embereinek egy golyók marta házra mutatott. Ők is mindannyian erős tűz alá vették a falakat, lőtték a nyílásokat, ahonnan tüzelhetnek. Az eredmény egy kidobott fehér ing lett, mire a kapitány tűzszünetet rendelt el. Amikor látták, hogy az ellenséges mesterlövész megadás céljából levegőbe tartott kezekkel előjött, a katonák is előmerészkedtek. Nem tartottak újabb csapdától, mert abból, hogy a kreolbőrű fiatalember csupán egyszer lőtt és akkor sem a csoportba, arra következtettek, hogy minden lövés után újratöltendő mesterlövész fegyvere lehetett és egyedül volt. A katonák káoszban kiabálták neki, hogy lépjen hozzájuk közelebb, tegye tarkóra a kezét, de az iraki férfi csak az integető puskacsöveknek engedett, amikor elindult feléjük.

Azonban váratlanul egy újabb lövés dördült el. A jelenlevők lelki szemei előtt le sem érkeztek peregni saját életeik képei. A kapitány tekintete végigfutott emberei fegyverein és nem látott közöttük füstölgő csövűt. Már aggódni kezdett, amikor a mesterlövész lassított filmek alakjainak mozgásaihoz hasonlóan összeesett. Mindannyian a dördülés irányába fordultak és onnan egy hangosan síró és jajveszékelő asszony közeledett feléjük fegyverrel a kezében, amit azon nyomban eldobott, amint hat másik szegeződött már őrá. Az öregasszony letérdelt, a katonák számára érthetetlen nyelven össze-visszabeszélt és közben hajbókolva sírt tovább.

—Ne lőjenek! – kiáltotta el magát Éva, aki értette a szavakat. Fordítását Ádám azonnal tolmácsolta. – Nem akar bántani bennünket – folytatta a lány. – A fiát átkozza, amiért megadta magát, és nem harcol a hitetlenek ellen.

—Még hogy mi vagyunk hitetlenek – morfondírozott az angol katona. – Miféle anya az olyan, aki azt hiszi, ő adta gyermekének az életet és el is veheti. Az ilyen nem hisz a teremtésben, legyen bármi is az istene.

—Hagyják! – szólította fel a kapitány az embereit. – Mint katonáknak, engedélyünk van ölni, de itt semmit sem érünk vele, amikor mindenkinek szabad.

Az angol katona odalépett bajtársa testéhez és megállapította, hogy nem él. Azonnal meghalt. A golyó nyakszirtjét érte, hátulról, ahol semmi sem védte és nyakcsigolyája kettétört.

—Érezte, hogy elmegy – mondta az angol fiú. – Viszont lelkileg készen volt.

—Menjünk innen – adta ki a parancsot a kapitány.