Plusz kettő

 

—Anya, képzeld, elszállt az angyalkám!

—Amit a tegnap esti hóesésben alkottál?

—Igen!

—Ó, milyen butus vagy!

Az ég sima, szürke volt. A felhőket, amiket a Nap sugarai nyáron szétszaggattak, azt a hideg szelek nemrég felrázták, mint egy hatalmas takarót. A felesleges pihék a földre hullottak, amikből a házak egyforma sapkákat húztak. A hőmérséklet megenyhült, az épületek tetőin a rések betömődtek, a földeken a búzaföldek felmelegedtek, mert a hó visszatartotta a föld hőjét, és egyedül az emberek lábait hűtötte a csapadék.

Sok-sok dzsinn ereszkedett fel a kéményekből, mint a tűz szellemei, akik nem tehettek arról, hogy gazdáik fáztak, és ahelyett, hogy egy bundát kértek volna, minden nap megidézték őket. A szél is alakot öltött, ahogy felkapta, magaköré fonta és vitte a havat, ami egy idő után szinte már felfele esett. Mindenesetre a kis csintalan már nem támadhatott láthatatlanul, alattomosan. Mennyi csodája van a természetnek, és azon belül a télnek! Ez az évszak sem volt különb az egy évvel ezelőttitől és a korábbiaktól. Az emberek könnyedén alkalmazkodhattak volna hozzá, ha nem lett volna szükségállapot, a háború. A falusiak nem panaszkodtak, eléldegéltek elrejtett élelmükkel és a közeli erdők fái meleget nyújtottak nekik. A városiak ellenben a poklok poklát élték át. A tél ezer tűvel szurkálta a bőröket, kínozva a védtelen élőlényeket. A lakók bútorokkal, parkettadarabokkal tüzeltek és átkozták a természetet, mintsem gyönyörködtek volna benne. A szükség nagy úr! Akkor az ember mindenről hajlamos elfelejtkezni. Körülményeinktől függ az is, hogy sietünk-e az utcán, vagy észrevesszük nem csak a bajokat, de a világ apró csodáit is.

Ebbe az áldatlan állapotba érkezett meg Eszter, mert ahol addig élt, nem volt könnyebb dolga. Új, fogadott családjában valóságos mini háború dúlt, amíg ő ott volt. A nagy, az igazi kiterjedt, de figyelmét elkerüli néhány csendes hely, s a kicsi az, ami jobban célba talál. A lányra kezdettől fogva görbe szemmel néztek rá férjének, Lacinak szülei, de a fiatal pár egyűt járása ellen a szülők nem tehettek semmit. Rossz természetükhöz nem társult akarat és magabiztosság, ám annál több idősebb fiúkba, mintha azok a nemzéskor önmagukét átadták volna neki, egyesítve a kettőt. Laci távozásával sem lettek erősebbek, csak a fiatalasszony védtelen, és az após és az anyós bántó szavai is elegek voltak ellene. Eszter nem bírta a környezetét és váltott. Úgy döntött, máshol várja meg férje visszatérését a frontról. A fiatal feleség váltig nem értette, hogy került új rokonai közzé, de már nem is érdekelték a körülmények. Lacira gondolt, egyetlen fontos személyre az életében, és elfelejtett minden nehézséget. Egyedüli szívfájdalma férje hiánya volt. Mi is kell egy ifjú párnak? Egy szoba, ahol együtt lehetnek. A fiatalasszony élettársát mindenének tekintette lévén, hogy saját szülei elhunytak. Nem csoda! A fiatalember szó szoros értelmében levette őt a lábairól, amikor egy alkalommal a karjaiba kapta, megtörve a számára szimpatikus lány jeges ellenállását.

A fiú tudta, hogy nem játszhatott a lány érzelmeivel, mert egy ékszer volt a birtokában. Sokat várt ő is egy tiszta lányra, és nem is gondolt rá, hogy a legnagyobb fertőben találja meg őt. A fiatalembert egyik kollégája beszélte rá, hogy látogassanak meg egy lányt, akit mellesleg fel is kell vidítani, mert nemrég haltak meg a szülei, ráadásul két ukrán nőszeméllyel lakik együtt, akik megkeserítik az életét. Hárman indultak el, ám végül Lacin, az igazin kívül mindenki elmaradt. A fiú gyakori vendég lett az egyszobás szolgálati lakásban. Amikor az újonnan érkezett látta a magyar lány körülményeit, rájött, hogy szegénykét nem felderíteni kell, hanem egyenesen meg kell örvendeztetni, meglepni valamivel, és amíg nem talált ki semmit, ő maga volt a lány számára a legnagyobb ajándék, fény az éjszakában, társ a magányban.

Csoda, hogy Eszter nem romlott el! Vagy a rossz elrettentő példaként hatott rá, ellenkező reakciókat váltva ki? A magyar lány örült hercegének, aki kiszabadította őt, mert már nem bírta ukrán kolléganői förtelmes szokásait. A két nő heti három alkalommal bűzös borscslevest főzött. Étkezésükre nem voltak igényesek, amiből hamarosan következtetni lehetett közelgő egészségi állapotuk változására, viszont annál inkább adtak ruházataikra és szépítőszereikre. Nem takarítottak még saját maguk után sem. Egy hét alatt halomban állt a morzsa, szemét, ételmaradék az asztalon, mivel Eszter egy idő után nem volt hajlandó leseperni. Inkább maga elé húzott egy széket és a fölé görnyedt. A három grácia eleinte közösködött, együtt főztek, majd Eszter szakított velük. Egyszerűen nem bírta felelőtlen kultúrájukat. A legdurvább viszont az volt, amikor a magányos lány előtt fogadták, váltogatták a férfiakat. A szerencsétlen teremtésnek kínos volt hallgatnia a szeretkezés hangjait. Olyankor halkan, elfojtottan sírt a párnái között, ami úgy megedzette, hogy azután más előtt nem tudta kimutatni fájdalmát. Magába zárkózott, hideg lett. Lacinak fokról-fokra kellett közelebb húzódnia a lányhoz, mint a Kis Hercegnek a rókához, de a fizikai távolság fölösleges volt, annál inkább a lelki.

Lacinak végül is sikerült Esztert felolvasztania. Hazavitte, kiemelte rossz környezetéből, de azon kívül, hogy szerette, nem tett vele jobbat. Sőt, kegyetlenebb állapotok közzé taszította a feleségeként munkanélkülivé vált lányt, mialatt ő a közeli városba járt el dolgozni. Laci megszervezte az egész életüket, megtervezte, mikor szülessen meg első gyermekük, de a háborúra nem számított. Azt ígérte, visszajön és Eszter hitt neki. Amint a fiú kitette a lábát a családi házból, kedvesének nem volt többé maradása. Amikor az anyósa felment az udvarra, neki le kellett mennie onnan.

„Ráakaszkodtál a fiamra – kiabálta neki a vénasszony. – Nyomorult! Ha már nincs kihez menned, legalább húzd meg magad!”

„Lehet, hogy nincs kihez mennem – hangzott a válasz –, de van hova.”

Akkor csordult ki Eszternél a tűrés pohara és utazott Beregszászba, annak ellenére, hogy falun jobban átvészelhette volna a háborús időszakot. Lassan, de biztosan elkacsázott a város piacáig, ahol egy öröklakásban élt valamikor a szüleivel. A hó, mint tükör, verte vissza a napfényt, vakította a fiatalasszonyt, viszont eljutott kitűzött célállomására. Már túl sok nehézséggel találkozott az életben ahhoz, hogy a jég és más akadályok ne tartsák fel. Épp idejében ismerkedett meg Lacival, hogy ne legyen szörnyen kétségbeesett, és élete értelmet nyerjen. Férje az volt neki, ami a létnek az élet, és az élet az, hogy azt tesszük, amit szeretünk. Ha valakinek a munkája nem azonos szeretete tárgyával, az illető csak van. Eszter szeretni szeretett, élni akart egy családért, gyermekekért.

Útközben emlékek jöttek elé, kísérték tovább. Pár éve menekült gyermekkora színhelyéről, ugyanazon emlékek elől, amikhez most visszatért. Valósággal vágyott vissza, mint gyermek anyja méhébe, ami lehetetlen, ezért az emberek igyekeznek minél kényelmesebb lakást, autót berendezni.

Eszter becsöngetett a házmesterhez a lakáskulcs elkérése végett. Az öregúrnál éppen vendéget talált, hát illemtudóan kivárta, amíg a két férfi befejezi eszmecseréjét. Amin maga is elgondolkodott.

—Nagyon hideg telünk van – jelentette ki a házmester.

—Ugyan már! – intette le a másik. – Talán érzed a vizeleteden? Menjen ki a mellékhelyiségre!

—Én nem tudom, de az állatok igen. Ennyi rágcsáló még soha nem fészkelte be magát a lakótömbbe, mint most.

—Egyszerűen odakint nincs mit enniük. Na jó, Béla bátyám. Az Isten áldjon meg. Nem tartalak fel tovább. Azt hiszem, a szép hölgy téged keres.

—Viszlát, Lajos! – búcsúzott el az öregúr és a valóban szép Eszterhez fordult. A fiatalasszony annak ellenére, hogy kissé megviselt volt, jól tartotta magát. Egyenes szálú, állig érő haja az arcába hullott, sejtelmessé téve tekintetét, mint az ablakredő a napfényt. Alig győzte fülei mögé parancsolni a rakoncátlan tincseket. Laci bezzeg szerette, ha a lány fölé hajolt, és rövidre vágott haja csiklandozza az arcát, amit ő bajszával viszonzott.

—Miben segíthetek? – térítette az öregúr Esztert öntudatára a nosztalgiából. – Valami baj van? – húzta össze csodálkozóan vonásait a férfi. – Várjunk csak?

Eszter kellemesebb fogadtatásra számított. A vele szemben álló ember kisé furcsán nézett rá, csak amikor a másik harsányat kacagott, könnyebbült meg a lány. A fiatalasszony már csak azon a módon is nevetett, ahogy az öregúr élte meg jókedvét.

—Istenkém! – Az idős úr összecsapta a tenyereit, mint aki legyekre vadászik, noha azok még messze nem támadtak fel. – Te vagy az, Esztike? Milyen kicsi a világ, és hogy repül az idő!

—Bécu bácsi? – nézett nagyot Eszter. – Ne haragudjon, hogy nem ismertem fel, de nagyon régen nem találkoztunk, és az óta annyi, de annyi minden történt.

—Igen. Miután egyedül maradtál, átköltöztél egy másik városba és munkába áltál. Hogy vagy, te nagylány?

—Köszönöm kérdését, jól – füllentett a fiatalasszony, nem akarván panaszkodni.

—Aranyoskám! Tedd le a csomagjaidat!

—Nem. Tovább szeretnék menni, és végre lepihenni. Elkérném a lakáskulcsunkat. Gondolom, ha nem értesítettek engem, nem sikerült még eladni.

—Nem. Még nem – felelte Bécu bácsi. – Ha nem jössz be, majd én kereslek fel egy kis szívmelegítővel.

—Nem ihatok – vallotta be Eszter. – Gyermeket várok.

—Ez nagy öröm! – örvendezett az öregúr. – Ki az apa? Hol van?

—Később jön utánam.

—Értem – hagyta jóvá Bécu bácsi, ám azzal, hogy megvonta a vállait, kétkedésnek adott helyet.

—Akkor másképpen fejezem ki a hálámat – folytatta az idős úr. – Neked köszönhetem, kedvesem, hogy egyik unokámat rólam nevezték el és nem a ma divatos Félix, Alex, Dániel, vagy mit tudom én, mikről. A Béla megnevezés az igazán ránk illő, magyaros, nem úgy, mint azok a külföldről átvettek, amiket a papok ki sem tudnak ejteni a keresztelők alkalmával.

—Nem értem? – csodálkozott Eszter aznap már másod ízben. Napja tele volt kellemes meglepetésekkel, amik megerősítették maradásában. – Mit tehettem én a kis Béciért?

—Emlékszel az unokámra?

—Igen. Sokat játszottunk együtt.

—Egykor nagyon jóban voltam a szüleiddel – Bécu bácsi lassan beszélt, mintha mélyről kellene felhoznia az emlékeit, mint bányásznak az aranyat. – Akkor te még kicsi voltál, a térdemen lovagoltál és letegeztél.

—Utólag elnézését kérem!

—Ugyan már! – nyugtatta az öreg. – Azzal sértettél volna meg akkor, ha magázol. Elég volt azt megszoknom az utcák vaksi kölykeitől. Az ember előbb-utóbb feldolgozza öregedési komplexusát. A korral még nagyon sok előny jár együtt. Szóval, Bécinek neveztél, és nagyon szerettél. Kis unokám születésekor a fiam családja még nálam lakott, és te gyakran megcsodáltad a csecsemőt. Te mindig az én nevemen szólítottad őt és a név ráragadt.

—Örülök neki – mondta Eszter őszintén. – De majd később beszélgethetünk. Ha most nem haragszik…

—Hogyne, aranyoskám, parancsolj! – kedveskedett Bécu bácsi a rég nem látott ismerősnek. – Isten hozott! Szívesen látom a férjedet is. Mikor jön?

—Remélem, hamarosan – vallotta be a fiatalasszony.

A gyéren berendezett lakás, mint egy túlméretezett, foghíjas száj fogadta be Esztert és önkéntes fogságra ítélte. Hiába takarított ki, hozott egy kis színt a falak közé. Magányos volt. Nagyon várta a férjét, de az csak nem jött. Abban egy percig sem kételkedett, hogy Laci emlékszik a címre.

A fiatalasszony fázott. Kívülről csupán valamelyest, míg belülről annál inkább. Az egyedüllét hideglelés, amely a bensőből ki hűti a testet, legyen az akár negyven fokos, ami majd elszáll, mint egy madár. Először a szív dermed meg, majd a tüdők, amikor az ember fáradékony, alig kap levegőt. Amikor a gyomor is alul marad, az alanynak már nincs étvágya, csak mehetnéke. Ezeket a tüneteket élte át Eszter is. Úgy érezte, lelkében üresedik, tágul benne egy fekete lyuk, ami már feneketlen kút és ő annak a peremén ingázik. Félve tekintgetett magába, nehogy megszédüljön a látványtól, és magába nem zuhanjon. Egyedül férje és az ő szerelmének gyümölcsével táplálkozott. Két szív éltette. Néha viszont gyengének érezte magát. A gyerek elszívta az energiáját, mint a szakáll a férfiak erejét. Tartott azoktól a pillanatoktól. Félt, hogy ha erőt vesz rajta a kétségbeesés, azok állandósulnak.

Eszter egyedüli támasza a jó öreg Bécu bácsi és annak barátja volt, Lajcsi, aki felajánlkozott, hogy kicseréli a villanykörte foglalatját, ami pár nappal azelőtt a kismamánál kiégett. A házmester szándékosan csatlakozott segítségként a barátjához.

—Erősen tartsd a létrát! – szólt le a mester a létra csúcsáról. – Öreg vagyok, a testem zsugorodik, de azért nem vagyok olyan pehelysúlyú, hogy képes lennél elkapni.

—Ne aggódj, Lajos barátom! – nyugtatta Bécu bácsi. – Te inkább a munkádra figyelj, és jól végezd el azt.

—Mikor volt rám panasz? – háborodott fel a másik.

—Például a minap a Kovács családnál. A harmadik alkalomra javítottad meg tartósra a vasalójukat.

—Tehetek én róla, hogy egy kissé fukarak. Végül vettek egy fél liter pálinkát.

—Akkor is az én tanácsomra. Ismerlek én téged, te lókötő.

—Kitűnő!

—Ahogy mondod. Az ember járjon nyitott szemmel.

—Nem arról beszélek, amire te gondolsz. Végre hozzájutottam a drótokhoz.

—Akkor meg mire vársz?

—Egy pillanat.

Lajcsi bácsi megnyalta az egyik ujját, majd a külön-külön megérintette a vezetékeket.

—Ebben nincs áram – mondta –, ebben van! – kiáltott fel és hirtelen elkapta a kezét.

—Óvatosabban, te vén kamikádze! – figyelmeztette Bécu bácsi a hidegvérű öregembert. – Mintha valami végigfutott volna a hátamon.

Eszter azt sem tudta, kétségbeessen a két öreg ügyetlenségén, vagy nevessen. Befordult a konyhába, hogy készítsen valami harapnivalót a munkásoknak, de bármennyire is volt elfoglalt, fél füllel hallotta, a távozásával miről beszéltek azok ketten.

—Én igazat adok a házban keringő pletykának – súgta Lajcsi bácsi. – A lányt megejtette egy fiú, de nem veszi el. Azért van egyedül a kicsike, ami pedig nem jó az áldatlan háborús állapotokban.

—Hogy mondhatsz ilyesmiket! – förmedt Bécu bácsi barátjára. – Különben is van karikagyűrűje.

—Az lehet anyai örökség is – adott választ a két férfi közül a szkeptikusabb.

—Hallgass! – ismételte felszólítását a házmester. – Csengettek.

—Megyek már! – sietett elő Eszter. Vörösre dörzsölt szemhéjai mögül alig látott el az ajtóig. Miután kinyitotta az ajtót, nem könnyebbült meg. Azt hitte, annál rosszabb, mint hogy a társadalom kitaszítja, és nem fogadja el őt, mint egyedülálló anyát, nem történhet. Tévedett. Az ajtóban anyósa várt bebocsáttatásra.

—Szervusz, leányom! – üdvözölte Esztert a vénasszony hangjában sokkal több lekezeléssel, mint szeretettel. – Bemehetek? Ne félj, nem leszek sokáig!

Szándéka megerősítéseképp az asszony nem vette le a kabátját. Fejéről a hosszú ősz fürtök páfránylevelekhez hasonlatosan hullottak alá, egy igazi boszorkány külsejét kölcsönözve neki. Amikor a szemüvegét is feltette, hogy elolvasson egy levelet, cáfolhatatlanul az volt, aminek menye mindig is titulálta.

„Kedves Szabó család!

Fájdalommal és mély részvéttel értesítjük önöket, hogy fiúk hősi halált halt a haza dicsőséges védelme közben…” bla-bla-bla, és a többi lózung, amiről a haderő azt hiszi, hogy megvigasztalja a gyászolókat és jóváteszi hibáját, amiért háborúba szólított sok-sok szerencsétlent, feltéve, ha sajnálja, amit tett.

Eszter megütődött a hallottakon. Azt kívánta, anyósa inkább pofozta volna fel, mintsem közölte vele a hírt oly módon, ahogyan azt tette. A fiatalasszony szóhoz sem jutott. Vele szemben álló nőtársa kereste az ő tekintetét, és az ott talált zavarodottságot, tanácstalanságot közömbösségnek tekintette.

—Mit szólsz hozzá? – törte meg a kínos légkört könnyedén, mintha az egy falat kenyér lett volna. – Nem is örülsz, hogy végre nem vagyunk rokonok?

—Maga egy cseppet sem szomorú? – csodálkozott Eszter.

—A levél öt nappal ezelőtt érkezett. Én már az óta kibőgtem magamat. Te nem vagy meghatva! – vádolta menyét a vénasszony. – Ha könyörögsz, és jó kislány leszel, visszajöhetsz hozzánk.

—Cselédnek, lábtörlőnek? – ordította a kismama magából kikelve, mintha a felindultság, mint a kígyóméreg, csak most jutott volna el a szívéhez. – Nem adom meg azt az örömet. Ki! Mind! – tessékelte ki Eszter a lakásban tartózkodókat, kitöltve rajtuk a haragját, meg sem hallgatva Bécu bácsit, és a leforrázódott, tévesen ítélkező villanyszerelőt, akik pár vigasztaló szót akartak megereszteni. Miután a vendégek mögött az ajtó csettintett a nyelvével, és a szerencsétlen teremtés magára maradt, összeroskadt, hátával a bejáratot védő furnérlapoknak támaszkodott, testével öntudatlanul is útját állva a bejárásnak arra az esetre, ha valaki visszafordulna, a zár nem lenne ráfordítva, vagy nem tartana, ha erőszakot alkalmaznának ellene. Egyedül már képes volt engedni fájdalmának. Keserves sírásban tört ki. A munkásszállón elszenvedettek folytán belérögződött szégyen visszatartotta attól, hogy más előtt mutassa ki érzelmeit. Ő sohasem igyekezett fenntartani magáról valami erős nő látszatát. Egész élete során megmaradt természetesnek, de olyan típus vált belőle, aki egyedül a párnáiba szokott sírni. Tudta, hogy a történtek után hálátlannak, számítónak, érzéketlennek fogják tartani, de a hiedelmek ellen senki sem tud tenni semmit, legyenek azok vélemények, vagy babonák.

—Ébresztő! Itt nem lehet aludni! Ki, ha mondom, koszos csürhe!

A rendőr, miután Esztert is felébresztette, tovább ment, hogy felrázza a többi hajléktalant is, akiket túlnyomórészt cigányok alkottak. A fiatalasszony is feltápászkodott, mit tehetett volna, bár nehezére esett az ő állapotában. Teste már enyhén kigömbölyödött, mintha valamicskét elhízott volna, de sovány arca, amely aszott volt, mint a kamrákban a szilva, éles ellentétben állt felépítésével. Nagyon gyűrött állapotban volt, ami alig különböztette meg a váróteremben alvóktól. Nagyon nehezen botorkált ki a fehér, mennyet idéző, éjszaka is világító vakító tájba, ahol hideg volt és hullott a hó. Már nem látta olyan szépnek az évszakot, amiben éppen volt. A szépség romlandó gyümölcs, még a természet almája is. A hópelyhek cseppet sem viselkedtek ártatlanul, sőt bosszantották, bombázták az ember arcát. Akár ha az ég szakadt volna a lányra, a közeledéssel járó nagyobbodás törvényének ellentmondóan valamennyi pöttyével. A jégcsapok hatalmas fogakként meredeztek a sötét házak ereszein, mint valami szájpadlásról. A szerencsétlen lélek úgy megijedt, hogy nem kívánkozott haza. Úgy döntött, megvárja, amíg a kellemetlenkedő felügyelő elmegy, aztán ő is visszatér az őrhelyére. Addig a külvárosban fekvő vasútállomásról elindult lakása felé a központra. A lakóház lépcsőjén Bécu bácsiba botlott.

—Jaj, kedvesem! – sopánkodott a házmester. – Szörnyen nézel ki. Egészen át vagy fagyva. – magához húzta az özvegyasszonyt, és dörzsölgetni kezdte a karjait.

—Semmi bajom! – taszította el magától Eszter a segítő kezet. – Engedjen vissza menni! Bármelyik percben befuthat egy vonat, ami Lacit hozza.

—Ne butáskodj, Esztike! – próbálta az öreg észre téríteni az eszét vesztett teremtést. – Ő már elment? Meghalt! Gondolj inkább a születendő babádra!

—Mit? Nem értem. Eresszen! – kiabálta az asszony. Megőrült. Elmebajának egyik jele az volt, hogy csupán azt hallotta meg, amit akart. Kiverekedte magát a szorításból és kiszaladt az utcára. Bécu bácsi nem volt képes lépést tartani vele és lemaradt. Eszter sem bírta sokáig a tempót; egy idő után lassított, majd egészen megállt, és végül összeesett. Arra még emlékezett, hogy amint ült a járda szélén, több fémes tárgy neki ütődött. A félreértések elkerülése végett a környék hólepte, szűz, a civilizálatlanság, az ember által még érintetlen és nem tönkretett rész látszatát keltő földdarabjára kúszott. Eszter utolsó cselekedete egy gyerekkori hiedelme volt, ami a végkimerültségben erőt vett rajta. A nevelést épp olyan nehéz legyőzni, mint a genetikailag öröklött tulajdonságokat. Úgy, amint kifektette magát a hóra, kezeit és lábait fel-le mozgatta, míg úgy nem gondolta, hogy egy szó szerinti hófehér angyalban fekszik.

Pár nappal később hómunkások találtak egy lélek nélküli testre a hóban. A hó-angyal valóban eltűnt, elszállt, ahogy azt az elhunyt kiskorában hitte, azonban nem távozott üres kézzel. Ami a munkások szemében hosszú ideig észrevétlen volt, ő azt látta, mert két lelket vitt el magával. Ha valaki a második háború áldozatainak számát említi, a mennyiséget egészítse ki pluszban minimum még kettővel, vagy mondja azt, hogy kb. ötvenmillión lelték halálukat a világ legnagyobb háborújában, megemlékezve az ártatlanul elhunytakra.