Mese

Az utolsó óriás

Ülök az ablakban, nem törődve azzal, hogy veszélyes és csak egy vékony, igencsak törékeny üveg választ el attól, hogy kiessek, és több emeletet zuhanjak. A tájat nézem, melynek szépsége ebben a helyzetben úgy vonz egyre közelebb magához, mint lepkét az éjszakában rakott tábortűz fénye.

A kilátás gyönyörű. A vidék csupa zöld, egészen megnyugtató. A föld palástja ott sem tűnik szakadtnak, ahol egy folyó szeli ketté. Mintha a víz alig átlátszó lepelként lengené be.

Leejtett tekintetem felemelem a hegyekre, melyeknek összessége keretként fogja körbe az elém táruló szép képet. Nagyon tetszik nekem itt. A városban(ról) úgy érzem, már kiírtam magam és az üveghegyek után természetesekre vágytam. Lírám kedvéért utaztam ide, csak még úgy érzem, nem pezsdül fel bennem a költői véna. Egyelőre olyan hasonlatok jutnak eszembe, mint: a föld várandós, utalva a hatalmas dombokra, vagy a hegyek hullámok, a földé, csak itt végre megállt az idő, nem úgy a vizek felett, és még sorolhatnám.

Kilátásaim reménytelenek. Görcsösebb vagyok, mint egy fa. Mivel már sötétedik, felkapcsolom a villanyt, és ágyamra fekszem. Édesapám jut az eszembe és az ő természetessége. Nem volt tanult ember. Kiszabott földi idejét egyszerűen élte le, amint őt a Jóisten megteremtette, mégis bölcsebb volt megannyi tudálékos professzornál. Úgy érzem, belőlem is kiöl valamit az egyetem. Talán nekem sem kellene befejeznem a tanulmányaimat, mint József Attilának.

Akárhogy is töröm újra a fejem, a látottakból egy fia verset sem tudok összerakni, nem hogy költeményt, ami fennkölt voltában különbözik az elsőtől. Emlékszem, apámnak milyen könnyen is ment a képzelődés. Ő amolyan szeretetreméltó hazudozó volt, amit gyerekben füllentőnek hívnak és tetszik nekünk, ha a kölyök eleven. Öregem nagy mesélő volt a maga módján. Az élet egyhangú, monoton, mire ő a saját, belőle kivett részén csavart párat. Engem is fantáziálásra nevelt, kezdve ott, hogy csillagokat, holdat akasztott gyermekágyam fölé, hogy képzelődjek és majd egyszer űrhajós legyek.

Hirtelen, mint egy rég nem látott ismerős, meglátogat egy emlék. Eszembe jut, mit mesélt nekem a drága ember a hegyekben tett sokadik sétánk egyikén. Én akkor elcsúsztam a sáros földön és akkori gyermeki hangomon felsikítottam.

„Csendesen! – szólt rám. – Itt egy óriás van eltemetve.”

Nagyon elcsodálkoztam. Hogyan lehetséges az, kérdeztem. Ilyen nagyok?

„Igen. Tudod, aki itt nyugszik, igen kövér volt. Nézd, az a körülbelül ötszáz méteres kiemelkedés a feje, a legmagasabb csúcs a hasa, és ami tovább folytatódik, az elvékonyuló lába, az éles, hirtelen kiemelkedés pedig egyik talpa. Nagy lábon éltek az óriások a maguk idejében és nem csak testileg, de gyomruk területén is.”

Apám aztán még tovább magyarázta a dolgot azzal, hogy felhívta a figyelmemet az erdőre, aminek színei ősz lévén egy hatalmas festő palettájára hasonlított, ahol összekeveredtek, egybefolytak a színek, épp úgy, ahogy a fák lombjai egybeolvadnak.

„Ezek nagy virágok, melyek a síron nőnek – folytatta édesapám. – Különleges növények, mert mindig akkor virítanak, amikor kisebb társaik már elhervadtak, vagy mulandó félben vannak. Hát nem szépek? Mesés ez a táj.”

Igen, értettem vele egyet én is akkor, törpének is érezve magam, részeseként a környezet teremtette világnak.

„Hallgasd! – élte bele magát apám a képzelgésbe. – Beszélnek hozzánk a fák.”

„Én nem hallok semmit” – vallottam be őszintén.

„Persze – mentegetőzött –, elfelejtettem hogy kicsi vagy – mondta. Jól esett, hogy mindig is felnőttként, legalább is nagyfiúként kezelt. – és nem érsz fel hozzájuk addig, mint én. Majd én átadom neked, amit suttognak. Figyelj” – kezdett bele a legszebb mesébe, amit valaha is hallottam, ami nem csoda. Abban a korban születtem, amikor a tévékészülékeken keresztül a gyerekek is kapnak az erőszakból. Az én családom majd nem fog bambulni képernyők előtt. Végignézve a programfüzeteket, igen kevés értelmeset találunk. Esténként ülünk majd és beszélgetünk, zenét hallgatunk, miközben olvasgatunk és megosztjuk egymással könyveink tartalmát, több hangsúlyt fektetve az emberi kapcsolatokra.

„Figyelj jól! – hívta fel édesapám akkor újra a figyelmemet. Hangja most is elevenen cseng a fülemben, mint egy kifogástalan minőségű hangfelvétel. Az az érzésem, hogy az ágyam mellett áll és ő mondja el a történetet, s jobbnak látom nem felé fordulni, nehogy saját magam illúziójának rombolója legyek. – Azt mondják – folytatta –, hogy valaha nagy vezérek jártak erre…”

Az emberek akkor még szellemileg nagyok voltak; kultúrálatlanabbak, de segítőkészebbek. Fizikailag viszont kicsik voltak, és amikor vándorlása során egy nép ide, a Kárpátokhoz ért, igen csak meglepődtek az őslakosokon, akik robosztus óriások voltak. A jövevények nem merték felvenni velük a harcot, inkább tárgyalásokba bocsátkoztak. Ne lepődj meg, erről nem tesznek említést a történelemkönyvek, mert a keresztelkedési hullám után az egyház minden erre vonatkozó bizonyítékot eltüntetett.

„Kik vagytok?” – kérdezte az óriások vezetője, aki mellesleg a legmagasabb is volt. Amikor átkeltek az óceánokon és itt telepedtek le, ő hozott át mindenkit a vállán. Egyedül ezen a földrészen találtak életkörülményeikhez megfelelő területet. Máshol vagy túl meleg volt, vagy kibírhatatlanul hideg, így mind, ahányan voltak még a világon, itt telepedtek le.

„Mi vagyunk a magyarok” – felelte a remegő emberek vezére.

„Mégis mi járatban vagytok erre?” – hangzott a következő kérdés kissé már enyhébb hangnemben, mivel az óriások lebecsülték őseinket, törpéknek nézték őket és nem féltek tőlük.

„Hazát keresünk, ahol letelepedhetünk – hangzott a válasz. – Úgy tűnik, itt megfelelne nekünk.”

„Hm” – morfondírozott a hatalmasak leghatalmasabbika.

„Jól megférnénk itt együtt – folytatta az emberek vezetője, sietve a meggyőzéssel – Segítenénk nektek az élelemtermelésben, ti pedig cserébe megvédtek minket.”

„Árpi! – szólt közbe valaki. – Kösd ki, hogy vigyázzanak a lépteikre.”

„Nyugalom, Gyula! – szólt a vezér. – Szóval?”

A hosszabbra szánt gondolkodást lerövidítő felajánlás után az óriások feje megszólalt:

„Rendben van.”

Akkor még megfért egymás mellett kis és nagy teremtmény békességben, egyetértésben. Az emberek előtt egy új világ kapui tárultak fel. Megfigyelhették, hogyan viselkednek lakótársaik reggeltől estig. Az óriások felkelés után lementek a Fekete tengerhez és megmosakodtak, és csodák csodája, a víz ellenére tiszták voltak, mint a fürdőző sertések. Aztán megnézték magukat az alacsony vizű, de tükörnek annál jobb Balatonban, majd napi teendőikhez láttak, kivéve egyvalakit, aki az étkezések idejét leszámítva átaludta az egész napot.

„Hol van Lutta?” – kérdezték egymástól gyakran az óriások, amiből a magyarok szókincse egy újabb kifejezéssel lett gazdagabb. Ma már módosult formájában használják a szót, jelzőként.

Bizony, a keresett óriás rendkívül rest volt. Minden egyes nap ugyanott feküdt és úgy lelapította a növényzetet, hogy ma ott van a leggazdagabb szénlelőhelyünk. Neheztelni azonban senki sem tudott rá, mert termete ellenére egy kis aranyos volt.

Szóval mindenki élt magának szépen, mígnem egy napon történt valami. Több nemzet is hírét vette a Kárpátok alkotta katlan áldásainak, többek között a hegyeknek, amik megvédik a lakosságot a szeszélyes időjárásról, és összefogtak az ott tartózkodók ellen. Egy nap, se szó, se beszéd, rátámadtak az óriások és magyarok alkotta társaságra. Sajnos az utóbbiak későn észlelték a bajt, csak akkor, amikor az ellenség már ahhoz a több kilométer széles részhez értek, ami résként tátongott a hegyvonulatok pajzsán, és ahol a mieink könnyűszerrel átkeltek. Hatalmas csata bontakozott ki a védekezők és a támadók között. Az óriások nyugalomra intették az embereket, mondván, le akarják tudni az évek alatt felhalmozott adósságot, de hiába bíztak testi fölényükben. A hosszú békeidőszak alatt szegények nem láttak fegyvert és elfelejtették, mivel jár a hatása. Hősiesen küzdöttek, de feleslegesen, a csata az ők részükről már elveszni látszott, mígnem váratlan dolog történt.

Lutta a legigazabbak álmát aludta, amikor neszezésre lett figyelmes. Bosszús volt, amiért felébresztették, de még haragosabb lett, amikor meglátta, mi történik a távolban. Testi súlyát és addigi viselkedését meghazudtoló sebességgel a helyszínre sietett, ahol megdöbbenve látta, hogy óriástársai mind egytől egyig elestek, és az ellenség már védtelen őseinkre készül rátámadni. Rettentően dühös lett. Kihasználta kövérségét és a támadók közé csapott azok nem kis meglepetésére. Lutta hősiesen vagdalkozott, de a fegyverek ellen ő is tehetetlen volt. Halálosan ő is megsebesült, akár szeretetreméltó, de kissé buta társai. Egy épkézláb gondolata azonban támadt. Utolsó erejével a Kárpátok átjárójához vonszolta magát és lefeküdt oda, eltakarva azt. Nemsokára örökre elaludt, amire heverészései közben vágyott, amikor felkeltették.

Az ellenség tehetetlenül állt a történtek előtt. Hatalmas akadállyal kerültek szembe, amit nem tudtak megmászni, aminek következtében csalódottan elvonultak. Magyar őseink a túloldalt egyszerre sírtak és örültek. Vezetőjük tanácsot hívott össze, amin megszavazták a hős eltemetését. A kivitelezésben a lakosság apraja-nagyja kivette a részét, de így is évekbe tellett, mire hegyet hordtak össze Lutta, a világ utolsó óriás fölé. Ráadásul ma alig tapasztalható egészséges erdőgazdálkodásba kezdtek: fákat ültettek.

„Ezek a fák, fiam – fejezte be édesapám a történetet – ma már ezer évesek. Becsüld meg őket és utódaikat.”

Lassan ébredezek. Arra kell következtetnem, hogy reggel van. Valószínűleg elaludtam és a mesét álmomban pörgettem tovább a fejemben. Velem is meseszerű dolog történt, egy mai mese. Este még egy aranykörtére vigyáztam, amit táplált áramfája, de az álommadár ellopta a szemem elől. Most nem látom sehol. Vagy mégis? A napfény elnyomta a villanykörte világítását. Nem kell elvesztenem a fejemet, szaladnom a tettes után, mert a kincs végül is megmaradt. Kapkodnom inkább azért kellene, mert késésben vagyok.