Találkozás

Sehogy sem tudott elfordulni. Eleinte nem is akart, de később a kimondhatatlan sóvárgás miatt azt vette észre, egyre több levelét veszti el, különösen az ősz közeledtével. Végül már irigyelte, kis híján gyűlölte a szomszéd házat. Ha tehette. ágait felé öltötte, mire minduntalan lemetszették. Mint fát ültették el, s mint élőlényt meg sem kérdezték, merre szeretne nézni. Maga mögött hallotta a partot mosó folyót, de sohasem látta, pedig az után is sóvárgott, s jóformán így éli le életét, mindig vágyódva.

Fiatal csemeteként nagyravágyó volt. Képzeletébe foglalta, hogy eléri az eget, s mikor nem ment, legalább óriás akart lenni, mint más fák, akik a házak mögül néztek rá. Azt vette észre, növekedésével egyenes arányban hullnak el az öregek. Egy reggel például arra ébredt, hogy hatalmas reccsenéssel sikoltott fel egy fa, miközben hanyatt dőlt. Szomorú volt, de nem sírt utána a kis fűzfa hisz nem volt rokona Mindenesetre rájött, hogy hozzá hasonlóknak nincsenek céljaik, és nem éri meg óriásnak lenni, ha a pondrónyi emberek is legyőzhetik.

Ezek után másról álmodott, nem értette, miért nem fázhatott addig, de egy idő után rettenetesen rázta a hideg. Ekkor gyűlölte meg a szemben álló házat is. Míg nappal sohasem láthatott be, addig éjszakánként bántotta a két ablak sárga tekintete. Soha nem vették le róla a szemüket, s aludni is alig tudott, miközben figyelték, apró szembogaraikat ide-oda járatva a lakásban. Nem mintha félnie kellett volna, hogy a ház tehet vele valamit, hanem inkább a férgek. Egyszer megbarátkozott egy féreggel, de ezt talán majd később meséli el…

Nem kívánta, hogy a ház tűnjön el. de annál inkább, hogy fogadja magába. Irigykedve nézte az üveg mögött pöffeszkedő virágokat, míg ő odakint fagyoskodott, derültek is azok rajta hatalmasat! Majd széjjelcsattantak, úgy belezöldültek! Bent meleg volt, kint hideg.

Álmodott is róla, hogy bekerült. A szoba dísze volt és csodájára járt mindenki, mígnem egyszer valaki megragadta, és tűzbe vetette. Mikor álmából felriadt, nagyon megnyugodott, hogy ha nincs a szél, aki ágon veregette, és lesöpörte a havat, már rég égne. Erről a vágyáról is letett, jól érezte magát ott, ahol volt Különben sem volt oka attól fogva irigykedni a házra, mert az, ahogy egyik napról a másikra lehunyta a szemeit, inkább szánalomra méltó volt, mintsem kívánnivaló. El is hagyta romlott külseje miatt a szomszédos épület, akit egybe akartak építeni vele.

Hosszú ideig senki sem lakta. örült a fűzfa, s édeseket aludt hosszú teleken át, a meleget pedig átnyaralta. Egyrészt azonban szomorú volt. Lehet, hogy csábította a ház, de már épp kezdett beletörődni. Különben is, ha látunk valamit, akkor az legalább szép legyen. Nem volt igazán szép az est eljövetele, ha nem bodor füstcsíkok kormozták be azt. Az a sokszínű világ, a pondrók…, illetve az emberek, mert rájött, hogy nem mind azonos a kérgeibe ráncot rágó bogarakkal, de vannak, akik azok.

Kicsit zavarban van. Hol is fejezte be? Ja, igen! Egy nap fölnézve arcába hulló lombjai alól valami történt. Az elhagyatott ház egyik szempillája felvetődött, és rákacsintotta fiatal fára. Az öröm különféle ásványok formájában öntötte el gyökereitől a leveléig testét, s bár ezután csak egy szemmel tekintett te rá a romos épület, boldogvolt. Hallott ő már a háborúról, hová a fér… emberek elmentek fogyatékossá tenni magukat, gondolta, szomszédja is valami hasonlón mehetett keresztül. Sajnálatot érzett. Rádöbbent, most neki kell odafordulnia a házhoz, s szépségével valami örömöt csalni életébe. Azonnal sikerült. Rászegeződött az épület tekintete, és ha csak tehette, rajta felejtette szeme bogarát.

Egy fiatalember volt az, aki kivette egy szobáját a háznak. A körülbelül a fával egykorú, jól megtermett, fekete hajú fiú egy fejjel kiemelkedett, ö … szóval azok közül. Sokszor megnézte a fűz, és őt is a fiatalember. Most nem vágyott be a házba, hisz nem élhetett benne a legény túl jól, mert mihelyt szenvedni kezdett, eloltotta a villanyt.

Tetszett neki a kompromisszum, Mindkettőjüknek nyugodt álmai voltak. Elnevezte barátját Sándornak. A szél hozta el hozzá ezt a nevet, amikor egy nyári este kis nyomást érzett oldalában. A fiú egy fiatal lánnyal borult össze alatta, s a nő volt az, ki halkan elszisszentette ezt a nevet. Gyakran, ha a fiú útnak indult, ágai utána susogták a nevét, integettek neki, s hazavárták. Irigyelte, amiért el tudott mozdulni, járni-kelni a világban, de e féltékenysége nem volt hasonló a korábbiakhoz, csak úgy: kívánta, de nem a régi sóvárgással, hanem azzal a "jónekidemégis"-érzéssel. Amikor elmagyarázta neki egy délelőtt az ablakból a férfi, hogy ő szívesen lenne fa, megértette, van valami különös az ő helyzetében is. Valami villámot hallott, meg valami mennydörgést, mi sejtelmesen hatott rá, de határtalanul boldog volt. Megtudta továbbá, hogy az ég nem is annyira elérhetetlen. Csak el kell képzelni, s mások úgy látják, különösen az emberek alulnézetből. Ma már szépen ennyit elmondott neki barátja, úgy érezte, megtalálta léte értelmét a másnak gyönyörűségadásban és az ültetés meg a kivágattatás közti szakasz boldog eltöltésében.

Viharos éjszaka volt, mikor bezörgetett a költőhöz. Az szegény az ajtóhoz ugrott félálombeli részegségétől, s később vette észre, hogy az ablakhoz hívják. Megállt egy pár percre és azon tűnődött, hová legyen félelmében. Miután megszólította a fa, azonnal tollat ragadott, és Irt, aztán felolvasta neki, akarva vagy akaratlan, s jól megvoltak. Jobban, mint valaha a fa és a ház. Földerült benne, hogy nem minden ember rossz s felelős sok társa haláláért mind itt, a környéken, mind a világon. Ma is reméli, nem kell csalódnia, s ha a fejsze a gyökereire vettetik, jó tüzelőnek találtatik az élet örömeitől duzzadt ágaival.