Különös temetés

—Szeretném úgy itt hagyni ezt a világot, ahogy jöttem – mondta nekem egyszer nagyapám –, semmi nélkül, mezítelenül.

Én még kis srác voltam, nem fogtam fel, amit mondott, ám bizonyára engem elnézve foganhatott meg benne az ötlet. Mindketten az udvaron tartózkodtunk. Ő virágot ültetett, míg én már sokadik alkalommal játszadoztam keresztapámnál. Nagymamám szerette a növényeket. Férje csak az asszony halála után kezdett el foglalkozni a törékeny teremtésekkel. Egészen addig ki nem állhatta őket, mert hullatják a leveleiket és szirmaikat, és csak gond és szemét van velük. Aztán valami megváltozott benne. Hiányzott neki a felesége és a virágokban találta őt megtestesülni. Aznap délután is olyan elragadtatással gondozta és ragyogó tekintettel nézte a növényeket, hogy úgy tűnt, inkább szemeibe, mintsem az éppen kezeiben lévő cserépbe ültette őket. Időnként rám is vetett egy-egy pillantást és bennem is gyönyörködött, mint egyetlenben, aki megérti őt. Mind a ketten gyerekkorunkat éltük, csak míg én az elsőt, ő idős fejjel már a másodikat. Emlékszem, mekkorát nevetett rajtam a nagyapám, amikor fűrészport hordtam egy fatönkre. Anélkül, hogy tudatában lettem volna, vissza akartam adni a nem is olyan régen kivágott diófának azt, ami az övé. A monstrum gyermekkorom egyik legkedveltebb játékszere volt hintával az egyik karján, terméséből ettem, ha megéheztem. Sajnáltam, amikor keresztapám kivágatta egy fakereskedő kedvéért, aki a vidáman pompázó fából koporsót akart készíteni. Csak későn, amikor már kivágták, derült ki, hogy diófa belseje üreges, az idegen számára értéktelen és a derék jószág tűzifaként végezte, aminek utólag jobban örülök, mintha szomorú küldetést kellett volna teljesítenie.

Nagyapám elnézett engem, ahogy pucéron, szégyen nélkül szaladgáltam fel-alá. Kiskorom valóban paradicsomi állapotnak felelt meg. Ősöm magához édesgetett és az ölébe ültetett. Arcomhoz tolta az övét és egy puszit kaptam tőle. Legjobb tudomásom szerint én azt kérdeztem tőle:

—Ki bántott, nagyapa?

Apró kezeimmel megsimogattam arcán az idő ejtette rosszul összeforrott sebeket, amit az emberek ráncok formájában hordanak. Ő ezen is nevetett. Ritkán volt vidám, mintha valami derültségre tartogatná a humorát. Úgy tartotta, a jó dolgokat közömbösítik a rosszak és egy semleges élet a miénk, akár ne is lenne, mégis három gyermeket rántott fel a száguldó életre.

Amikor öléből utamra engedett, nagyapám tovább folytatta a virágültetést. Elégedetten turkált a földben, mintha szokni akarta volna és gazdálkodni is szeretett, talán hogy megbéküljön élete megnehezítőjével. Nyugdíjas volt, egyéb dolga sem lett volna, mint leszedni és élvezni élete munkájának gyümölcsét, ám ő nem tudott nyugton maradni. Öregkori betegség az idős embereknél az, hogy nem tudnak aludni. Nagyapám is minden reggel korán kelt; lement a kertbe és térdig gázolt a harmatban.

Egyszer középső fia nagyon megharagudott rá. Előző nap megbeszélték, hogy korán indulnak dolgozni a földekre, amíg nem uralkodik el a nyári forróság; hajnalban több munkát végez el az ember, mint egész nap. Nagyapám reggel kilépett a kis nyári konyhából és az udvar másik oldalán álló, egykor épített és boldogan lakott házának ablakához ballagott. Az épületet akkor már József fia bitorolta. Az idős ember kopogott az egyik ablak üvegén, s hogy nem kapott választ, bepillantott a szobába. Egy meztelen fenék ábrázata fogadta. Fia épp feleségét kezelte amikor az apja megzavarta. A hűtlen fiú hatalmasat káromkodott.

—Takarodjon innen! – rivallt rá nagyapámra, amikor egy dereka köré csavart kendőben kirohant. – Majóistent akar? – kérte ki magának.

—Fiam – hebegte a megszeppent apa – hát nem arról volt szó, hogy…

—Nem tud aludni, papa? – vágott közbe a meny, aki férjét mindig apja ellen igyekezett hangolni.

„Mire nem képesek a mai férfiak, csak hogy kapjanak valamit az asszonytól! – gondolta nagyapám. – Ki hallott már olyat, hogy munka előtt pazarolni az erőt.” Az öregúr leszegett fejjel, csüggetegen elkullogott, mintha testét felakasztották volna. Este, amikor a kapuban egyidős sortársaival beszélgetett, megosztották a másikkal egymás panaszait.

—Nem bírom tovább! – fakadt ki egy öregember. – Kásán és főtt krumplin tartanak. Csorog a nyálam, amikor ők húst esznek.

—Hiszen neked rossz a májad – jegyezte meg nagyapám. – Elittad. Nem rég kezeltek ki sárgaságból. Érted teszik. Nem ehetsz meg mindent, amit megkívánsz.

—Nem érdekel! – dacolt a másik. – Lakomázzak egy jót, mint az egyszeri cigány és halljak meg.

—Jó neked, hogy te külön háztartásban élsz.

—Az sem fenékig tejföl – intette le nagyapám szavaival a hozzá irigykedve szóló asszonyt. – Magányos vagyok, úgy is vehetem, hogy senkim sincs. Egyedül halok meg, talán még eltemetni sem lesz, aki eltemessen.

Ez volt nagyapám legnagyobb félelme, ami ellen tett is.

Egyik korai hajnalán fázott meg. A dolog nem lett volna veszélyes, a tünetek is csak egyszerű macskatüsszenésekként jelentkeztek, de nem gyógyították ki belőle. Amikor náthája tüdőgyulladásba torkollott, a család, akivel az udvarán élt, észrevette a bajt. Józsefnek eszébe jutott, hogy a ház még mindig apja nevén van, és ha az öreg még életében át nem íratja rájuk, holta után már drágább lesz. Papírok után kezdtek lótni-futni. Amikor apám hírét vette a sajátja betegeskedésének, kihívta a felcsert.

—Sajnos már visszahozhatatlan – közölte szomorúan az orvos. – Elhanyagolták a beteget, nem viselték gondját.

Apám dühbe gurult.

—Hol voltál, amikor ez kezdődött? – kérdezte testvérét. – A ház után futkostál? Hamar leírtátok.

—Semmi közöd hozzá – mondta Józsi keresztapám flegmán, mire édesapám orron vágta. Keresztanyám békítés helyett kiszaladt az utcára és elkiáltotta magát:

—Emberek! Ezek ölik egymást a vagyonért!

A szomszédok összeszaladtak és rosszallással mérték végig apámat, aki rettentő nagy szívfájdalommal hagyta el a szülői házat és a temetés napját leszámítva soha többé nem tért vissza oda.

Azóta már sok embert búcsúztattam végleg el, több tucat ismerősömet helyeztem örök nyugalomra, de olyan temetése egyiküknek sem volt, mint a nagyapámnak. Egy alkalommal három barátom szenvedett autóbalesetet. Szörnyen megrázó élmény három koporsót ereszteni a mélybe. Egy másik alkalommal részt vettem egy munkatársnőm apjának temetésén. Barátommal megálltunk a szűkre méretezett ágy mellett, hogy tiszteletből megtekintsük az elhunytat. Akkor barátom rosszul lett. Fejvesztve megindult szaladni, ki akart rohanni az udvarra, de megbotlott a küszöbben és kibukfencezett az összegyűlt tömeg elé. Később elmondta nekem, hogy egy vadidegen férfi arcát vélte felfedezni kolléganőjének apukája helyett. Anyjának leírta a látott ábrázatot, amiből az asszony a férjére ismert. Az esethez hozzá tartozik, hogy barátom soha nem ismerhette az apját, mivel az elhunyt egy buszbalesetben gyermeke születése előtt egy héttel. Anyja, aki nem lehetett ott férje temetésén, egy fényképet sem hagyott meg párjáról. Fájdalmát a kórházban élte ki, ami alig tűnt fel valakinek is. A falat vájta kínjában, testi fájdalom nélkül, nem úgy, mint azok a nők, akiknek körötte tablettákat adtak be terhességeik kívánságra történő megszakítása céljából korai időszakaikban.

Ezeknek az eseteknek egyike sem fogható nagyapám végső nyugalomra tételéhez. A gyásznép szépen összegyűlt, mint ahogy az, rendje és módja szerint történni szokott többen voltak, mint ahányan szerették nagyapámat. Váratlanul egy öltönyös, magát nyakkendővel önként fojtogató férfi szólította le apámat a következőkkel:

—Nyugodjon meg, minden rendben halad! A végrendelet érvényes lesz.

Apám igencsak elcsodálkozott.

—Miről beszél maga? – kérdezte. – Miféle végrendelet?

—Amit apja nálam íratott. Nem tudta? Azért vagyok itt, hogy ellenőrizzem, minden megboldogult ügyfelem kívánsága szerint történik-e.

—Mi köze egy temetésnek egy végrendelethez? – faggatta apám az ügyvédet egyre izgatottabban.

—Úgy látom – mondta hivatali képviselő maga is megdöbbenten –, valamit eltitkoltak ön elől. Édesapja kívánsága az volt, hogy úgy távozzon a világból, ahogy megszületett, szóval pőrén. Testvére nem öltöztette fel az elhunytat, ruha nélkül fekszik a koporsóban, s hogy ne keltsenek botrányt, fekete színű szemfedőt rendelt és senkinek sem engedi megtekintetni a testet arra hivatkozva, hogy rosszul néz ki. Bevallom, furcsább kívánsággal még nem találkoztam, de a kapzsi örökösök mindent megtesznek, hogy rájuk szálljon a ház. Mindketten tudjuk, milyen költséges manapság építkezni.

Apám semmit sem felelt a figyelmességet csak kötelességből tanúsító embernek. Amit aztán tett, győzött meg arról, hogy egy nagy színész veszett el benne. Felindultságát kitűnően leplezve fájdalmas, kisírt ábrázattal eltámolygott az udvaron kihelyezett koporsóhoz és ott álló öccsébe karolt.

—Szomorú itt állnunk, testvérkém – zokogta. – sajnálom, hogy összevesztünk. Tekintsük meg édesapánkat még egyszer és utoljára együtt.

Keresztapámban megállt a szív, legalább is ő maga azt hitte, utoljára ment el és nem jön vissza, nem toppant újra. Csak miután feltalálta magát érezte azt, hogy visszatért belé az élet.

—Nem lehet, bátyám – próbálta Józsi bácsi nyugodtan közölni. – Ne háborgassuk. Ahogy fátylat borítottunk rá, cselekedjünk a kettőnk ügyével is hasonlóképpen.

—Én még egyszer meg szeretném csókolni – heveskedett apám.

—Ne bolondozz – csillapítgatta keresztapám. – Az keresztény emberhez nem méltó pogány szokás.

—De én látni akarom – tolakodott apám a koporsó felé. Öccse utját állta. Mozdulataik dulakodássá fajult, míg mind a ketten neki nem estek a fatákolmánynak. A koporsó alatt megingott az asztal, majd eldőlt és egész terhét kiterítette a földre.

Az emberek megrökönyödve, kocsonyává váltan álltak a történtek előtt. A túlméretezett bölcső tartalma kiborult és a nagyapám lemeztelenített teste hevert a talajon. Amilyen nagy volt a vihar előtti csend, olyan nagy lett az égzendülés, ami nevetés formájában tört ki. Az emberek tanúbizonyságát adták annak, általában mennyire nem együtt érzőek a bajbajutottakkal szemben és számukra ők csak nevetség tárgyai.

Ősz volt, alkalmas idő az elmúlásra. Ilyenkor szép meghalni, a levélhullással. Aki már hal, arra úgy sem szórnak szebbet. A fák igaz-meztelenül hajolnak az emberek fölé, úgy, ahogy az életet igazán látók figyelik. Nagyapám valahol tudhatta ezt. A ráncos fakérgek tükröt tartottak arcának. Őt már semmilyen megjegyzés sem illette meg, csak testét a gyönyörű levelek.

Az első és egyetlen alkalom volt, hogy rám, mint örökké vidám kisgyerekre egy temetésen senki sem szólt. Örülhettem, gyermek felfogásommal értetlenül állva a komoly pillanat előtt. A zűrzavarban és a kapkodásban felhőtlenül szaladgálhattam, ugrálhattam, kacaghattam, mert az utóbbit köröttem mindenki megtette. Azóta sajnos sok temetkezésen kellett részt vennem. A papok többnyire megrikkatták a gyászolókat, mintsem reményt csöpögtettek volna beléjük az örök élet iránt. Részegesekről és rossz emberekről hallottam olyan dicséreteket, hogy mosolyognom akaródzott, amit viszont felnőttként nem tehettem meg. Elmondhatom azonban, hogy egyszer nevettem temetésen. Az már csak a hab volt a tortán, hogy amikor nagyapámat kísértük ki, a lovaskocsit követő emberek diktálás után énekeltek. A menet elején haladó kántor jóakaratból elkiáltotta magát:

—Vigyázat, gödör!

Az emberek erre vontatottan, akár a farkas vonít, énekelni kezdték:

—Vi-gyá-zat, gö-dör!