Versek

Két szívdobbanás között

Épp az imént halt el,

megy és jön

olyan gyorsan, hogy

amikor visszaköszön

gyengéden megérint,

megüti testemet:

hallom jönni-menni

lüktető szívemet.

Félelem tölt el, hogy

egyszer végleg elmehet,

utolsót vonaglik,

szól, bevégeztetett.

Mikor jön el? Minden

percben várom.

Igy lenne szép

gyönyörű halálom.

Ám míg élek, játszom,

talán igaz lehet;

megállok, hallgatom,

másra is figyelek.

Alig érzem, gyönge.

Ne talán tán beteg?

Vagy valakit éppen

újonnan szeret?!

Nyár

Világosság töri be az ablakom,

felkelek madárénekére,

itt cseng darabokban a paplanon,

ahová vágta a hajnal fénye.

Kint már hevesen tűz a nap,

Nem lebbenne még a szél se.

Feltűnik az ég alatt a

föld szorgos munkásnépe.

Nyár van! Elmúlt a téllel

a hideg, az ingatag tavasz;

nem fázom már régóta éjjel.

Pár hónapig itt maradsz.

Addig öleld forrón a tájat,

néha sirasd mentedet,

érlelj ringó dús kalásznak

világos-szín szemeket!

Növessz égig érő zöldet,

a földnek zöld koszorút;

szerelmesnek lázas éjjelt,

elrejtve a mélabút.

Nélküled az Ősz szegényebb:

gyümölcseit te adod,

és amikor elmész, nézd meg,

emlékeid itt hagyod.