Tízezer... évvel időszámításunk után - Tervek (10KY AC)

Tervek

A hideg közelebb hozza az embereket egymáshoz, a sötét még annál is inkább. Így kezdődött a két fiatal szerelme nem sokkal az után, hogy a Hold másik arcát is megmutatta a Földnek. Idővel egyre gyakrabban tette ezt, aminek következtében a napelemek nem töltődtek fel eléggé. Az égitest forgása egyre gyorsabb volt önmaga körül, amikor elfordult a Naptól, a lemezek eleve nem kaptak fényt, amelyek csakis az egyik féltekén voltak elhelyezve. Továbbá fel kellet szedni pár lapot a Vezér lyukas testének befoltozására. A hajó generátorát visszatették ugyan a helyére, amit évezredeken át a közvilágításra használtak, de jó ötletnek tűntek a napelemek is vészfényként.

A munkálatok vezetője az intézők legfiatalabbika és legcsinosabbja volt. Ilyen beosztásra csak befolyással lehetett kerülni, és Márk csodálkozott volna, ha az bizonyos fontos személy bátyja, Dávid, lett volna, aki a lány mellett állt a kráter szélén és inkább a szépséget nézte, mint az odalent folyó összeszerelési műveletet. A mérnök kisöcsnek nem volt nehéz kikövetkeztetnie, hogy kinek a lánya, az idősebb fiú ugyanis egy nagyhatalmú tanácsos személyes testőrségének volt a tagja. Minden bizonnyal kirendelték a terepmunkát először végző újonc intéző védelmére. Nem csodálnivaló, ha önként beleegyezett a feladatba, vagy magától ajánlkozott fel rá. Kevés az olyan szerencsés ember, akinek megadatik, hogy gyönyörködjön a munkájában.

Márk közéjük tartozott. Tetszett neki, amit csinált, de munkáltatói nem így vélekedtek róla. Elégedett volt azzal, hogy bepanaszolták és az intéző elé hívták munkája miatt. Elvégre ez volt a célja. Másképpen nem kerülhetett volna a szépség szeme elé. Terve mérnöki pontossággal működött, hiszen ez volt a végzettsége. Az, hogy mást csinált, nem az ő hibájából fakadt.

Fiatal végzősként jelentkezett az akadémiáról, de rossz időben. Éppen rombolni kellett az építés helyett. Nem emeltek több lakókonténert, nem terveztek tovább utcákat. Ellenkezőleg. Le kellett bontaniuk évezredek munkáját, hogy visszaadják egyetlen űrhajójuknak az elemeket, amit kölcsön vettek tőle. Azt mondták a fiatal szakembereknek, hogy vagy beállnak az egyszerű dolgozók közé hegesztőpisztollyal, vagy a szeméttelepen nézhetnek más megélhetés után. A főmérnökök kiemelték a hajó minden egyes négyzetméterét hatalmas, kinagyított felbontásban és szétosztották a munkások között. Mindenkinek megvolt a napi feladata és területe kis térképével. Márk hiába kérte hatalmas emberek köreiben forgolódó bátyját, hogy segítsen neki rendes munkát szerezni, csupán a következő választ kapta:

— „Dolgoztam rád eleget, amikor apátlan árva voltál.”

Miattam ment el az apánk és hagyta abba Dávid a katonai akadémiát, hogy kidobó fiúként, majd testőrként keresse meg a három gyerek és egy anya megélhetéséhez hiányzó krajcárokat. Amikor az intézőhöz vitték, aki meglátta a magasból, hogy srégen varja oda az acéllemezeket egykori megmentőjük vállára, a bejárati ajtót védő testvér csupán egy fintorra méltatta az öcsikéjét.

Az intéző irodájában félhomály uralkodott. A lámpák pislogtak, mintha lepkék keringenének körötte. Persze, őket nem hozták magukkal az őslakosok annak idején, a Vezéren. A fűtés is gyenge volt. Minden arra utalt, hogy hamarosan megszűnik az áramellátás. Azonban addig még van pár óra, ha lehetett hinni a hivatalos személyeknek. Mindenesetre Márk alig találta az árnyékát. A sötét tócsa, ami úgy emelkedett több méternyire, mint a talajvíz, kilépett medréből és egybefolyt a szoba sötétségével, elöntve azt. A fiatalember lesütött szemeivel a padlón kereste, de nem tudott belelépni, mint egy folyóba. A lány, illetve az intézőnő, a világosabb oldalt választotta és felemelte a tekintetét a fiúra, annak ellenére, hogy a villanykörte vallatófényként bántotta a szemét. Szavait egyenesen a mérnök-munkás felé szegezte, ha elhajolt volna, sem találnának el másvalakit a megjegyzések, mivel kettőjükön kívül senki sem volt a szobában.

— Munkatárs! Azt vettem észre, hogy hátráltatja a kivitelezést. Tudja, hogy mindannyiunk életét veszélybe sodorja?

A lány hangja hullámzott, mint barna haja. Nem kellett hozzá szél, vagy más természetes erő. Ő maga ilyen volt. Arca viszont annál simább, pisze orra, vékony, kicsi ajkai alig álltak ki arcából, szemgödrei sem igazán mélyen ülők voltak. Arca majdhogynem lapos volt, akár egy tükörben a képmás. Éppenséggel finom, visszahúzódó és nem tolakodó, kitüremkedő vonásai tették széppé. Ruhája a terepmunkások nyúlós, kezeslábas egyenruhájához hasonlóan javarészt fekete színű, kosztűrő anyagból készült, de helyenként, a testhajlatoknál, mint a könyök vagy a térd szürkés árnyalatú volt. Jól állt neki az uniformis, felhúzott nyakgallér tiszteletet kölcsönzött a törékeny, vékony, nőies és karcsú alaknak. Ijesztő volt, akár egy fogatlan vámpír. A fiú próbálta visszaragasztani komolyságát, de mirigyei gyengén tartották az állarcát és egy mosoly végül kivillant a fapofa mögül.

— Sajnálom, Mam! – mondta tisztelettudóan.

A szépség hirtelen szörnyeteggé változott, amikor a férfire kiáltott, félig felállva az asztala mögül, csaknem a másik képébe mászva.

— Mit mondasz? – kérdezte gúnyosan. – Sajnálod? Majd akkor bánhatod igazán, ha itt hagyunk, hogy az első sorból csókolod meg őseid lábnyomát.

— Inkább a tieddel tennék így – válaszolta szerénytelenül a férfi.

— Mit beszélsz itt össze – tiltakozott a nő.

— Ne haragudjon rám, Jane intézőnő – hebegte Márk. – Mindent magáért csináltam.

— Mi van? – csattant fel döbbenten a lány. A rövid beszélgetés alatt elvesztette állását és a férfi felé mozdult. – Mit beszélsz itt össze, ember? Szabotálod a küldetésünket?

A lány árnyéka a hévtől tovább nyúlt és a szemben álló férfi felé mozdult. A fekete tócsa, mint a felszínre törő csatornalé, lassan kúszott tovább, alattomos kígyóként, balhétól bűzölögve. Rátekeredett Márk lábára, lassan tekergőzött felfelé, majd hirtelen nekiesett a nyakának, a fejének és végül teljesen ellepte. A sötétség mindkettejüket beborította fekete leplével. A fekete folyadék kiborult fényvödréből, ami kordában tartotta, mintha Jane döntötte volna fel hirtelen kirohanása közben.

— Most blokkolódott az elektromos zár – közölte higgadtan Márk, szintén meghallva a kattanást, akárcsak az ajtón kívül álló testvére.

Úgy tűnt, az apró zaj visszhangra talált odakint, mert hatalmas dörömbölés követte. A vasajtó annyit sem moccant, mint amennyire áteresztette Dávid hangját.

— Nem tudom kinyitni – mondta a testőr, bár valószínűleg kiabált, megerőltetetve a hangszálait és abból csak suttogást engedett át az ajtó.

— Próbálkozz! – utasította a lány.

A figyelem valahova elkószált, ahelyett, hogy továbbra is Márkot őrizte volna. A kiutat kereste önmaga megmentésére, mert a vakságon túl a hideg nyelvei is elkezdték cirógatni a bennlévők bőrét. A kis iroda hamar lehűlt. Addig sem volt megnyerő, de most még inkább vesztett a vonzerejéből.

Dávid hamar feladta a próbálkozást. Az ajtó bizonyult kitartóbbnak rövidtávon. Amikor már lélegezni is alig bírt a kint rekedt férfi, Jane-nek kellet szájába adni a szavakat.

— Keress segítséget – parancsolta neki.

— Keress segítséget – ismételte a rettenthetetlen védelmező.

— Nem én, hanem te – gúnyolódott az intézőnő a szerencsétlenen, noha ő kellett volna, hogy az áldozat legyen. Embere kisajátította magának a szerepét.

Az imposztor végül elhagyta a színpadot. Helyét a lány vette át belülről és időnként verte az ajtót, hátha egy éppen arra járó meghallja, annak ellenére, hogy kicsi volt a valószínűsége, hogy valaki takarodó után kint tartózkodjon.

— Semmi értelme – állapította meg Márk.

— Már hogyne lenne? – kételkedett Jane. – Mennyi az idő? Tudtommal még nincs olyan késő.

— Hallani lehetett megszigorító intézkedésekről az utóbbi időben, lehet, hogy már életbe is léptették őket és korábban kell hazatérni az otthonokba, ahová beszorítsák a kevés fényt és meleget.

— Arról tudnék – ellenkezett még mindig az intéző. – Apám szólt volna róla.

— Majd kérdezd meg tőle, ha legközelebb találkoztok – vonta meg a vállát a fiú.

Jane erre még inkább verni kezdte az ajtót, mintha atyját ütné. Csak amikor összeroskadt a kimerültségtől, hagyta abba. Nem látszott, hogy vérzik a keze, de a cseppek, amik egyhangúan a földön koppantak, arról árulkodtak. Viszont akkor sem sírt, amikor már fogai vacogta a hidegtől.

Márk úgy érezte, kivárta az idejét. Szeretett volna találkozni a nővel, megismerkedni vele, meghódítani a szívét a bókjaival és udvarolni neki, de nem ilyen romantikus helyzetre számított. A lánynak muszáj volt megnyugodnia, megenyhülnie és kinyílni a segítő kéz felé. Le kellett, hogy győzze valami a büszkeségét, magasabb származását, fenntartásait és elvárásait, amire mi lett volna jobb, mint a kegyetlen természet, ami süket, mint az istenek. Ha nem így alakultak volna a dolgok, talán az intézőnő már ki is végezteti szabotálásért.

Márk lekuporodott Jane mellé és lassan átölelte a vállai fölött. A válaszreakció csak egy kisebb rezzenés volt, a lány különösebb ellenállást nem mutatott. Ellenkezőleg, pár pillanat múlva önként bújt a fiúhoz melegségért. A kezek hamar megtalálták egymást, majd egybeforrtak és átolvadtak egymáson az ujjak között. Lelki szikra gyúlt köztük, amikor tenyereiket összedörzsölték, testük súrlódása a vágy lángjait csiholta. Ajkaik egymás felé fordultak, először meleg leheletük egyesült, majd ajkaik csókba fonódtak össze. Végül olyan belső forróság tört elő belőlük, akár egy vulkánból. Szinte pára szállt fel a bőrükről, ahogy lekapkodták egymásról az égető ruhadarabokat. Szavakra nem jutott sem idő sem lélegzet. Úgy merültek el egymásban, a másik lucskában és izzadtságában, mint fürdőzők a forró vízben. Miután megvolt az első kielégülés, az idő újra lelassult. Jöhetett a becézgetés és cirógatás.

A fiú érintetlen területre, Szűzföldre tévedt. A táj legnagyobb kiemelkedésén állva nagy és vakító fehérség tárult elé. Mindig is ilyennek képzelte el a semmit. Talán, mert alapjában véve optimista volt, az elmúlás nem jelentett számára egyenlőséget a fekete színnel, sötétséggel. Azzal, hogy erre tévedt, járt, kényelmes utakat cserélt fel járatlanra, akár a remeték, akik megcsömörlenek a civilizáció természetre és emberre egyaránt kártékony hatásától.

Kitűnő volt a hangulata. A hősies érzés egy sivatagba röpítette, és úttörőnek érezte magát. Hosszú utat tettem meg idáig csakhogy lázas ifjúsága után végre megállapodjék, ám még itt is kóborolnia kellett egy keveset, megismerni a táj titkait. Fekete, tengerhullámokat vető illatos és selymes füvön kellett felkapaszkodni a homlokoromra. Örült, hogy a sziget felfedezését erről a részről kezdte. Lehajolt, és apai szeretettel megáldotta és megcsókolta a föld felső termő részét. Nem csak szerette, de tisztelte is ezt a vidéket. Lassacskán elindult, hogy fizikailag is megérintse mindazt, amit jóval előrébb járó és őt megelőző gyönyörködő tekintete már megtett.

Márk két szintén fekete bokorhoz ért, amik külön álltak, mint két egymást kerülő haragos. Átvágott közöttük, pengeélen járt, és le is csúszott egy gödörbe, aminek az alján víz volt, és kiderült róla, hogy egy kékvizű tó, sok-sok fájdalom vízgyűjtő medencéje. A férfi megnézte és felfrissítette magát a hatalmas tekintetben, ami tiszta és mély volt. A kis hegygerincen túl szintén kékség húzódott, valószínűleg ennek az elszakadt párja, és csak valahol mélyen egy forrással tarthatták már csupán a kapcsolatot. Tragikus kötelék lehetett az övék.

Haladt tovább. Éjszaka volt, de nem jött álom a szemére, inkább rendkívül izgatott maradt. Futólag vetett csak egy pillantást két szűk nyílásra. Jobban lekötötték egy cseppkőbarlang fogakként meredező alkotásai. Megsimogatta a nyílás szájának peremét és a fehér köveket. Érintésük édes, kissé nedves, hűs és kellemesen megnyugtató volt. Egész testével érzett, mint ahogy egyes kétéltűek levegőznek. Eddig sem volt útja, most végképp elmaradt, nem vitte magával semmi, hacsak nem tagjai, amiket viszont ő irányított…

Hoppsz! Nem figyelt, és egy újabb emelkedőről zuhant le. Szerencséjére, puhára huppant. Egy árnyékot adó fal fedezésébe került, amit hiába próbált megmászni, folyton lecsúszott róla. Innentől a földrész lefelé ejtett kisebb-nagyobb kiszögelésekkel. Kiterjedt pusztaságra ért. Kissé rázkódott. A folyamatos földrengés epicentruma két előtte remegő egyforma hegy. Csak azért nem törtek még ki mindezidáig, mert az egész szigetet többségében beborító fehér réteg bőrként összetartotta. A fiú elhatározta, hogy megmássza mind a két kiemelkedést. Néha elég volt megérintenie a talajt és az libabőrözött, kapaszkodókat nyújtott, máskor pedig markolásznia kellett.

Végül is lesiklott mindkettőről, miután egymás után elérte a csúcsaikat. Nem úgy tűnt, hogy azok lennének az utolsó magas pontok. A földrész végében, lábtájon szintén látott pár ingatag kiszögelést. Tovább kellett lefelé haladnia. Göröngyökön, szántott sorokra emlékeztető buckákon bukdácsolt keresztül, aztán egy kiszáradt kráterszerű mederben találta magát. Itt is fel-le emelkedett a föld, mint az egész vidéken, de nyugodtan, egyenletes tempóban, ami elviselhetővé tette az ottani életet. A továbbiakban egy fekete, kísérteties erdőhöz érkezett. Az eddigi izgalmak után kissé megpihent. A növényzet egy újabb, az eddigieknél is szűkebb bemélyedést rejtegetett. Belsejéből érződött csak igazán a föld melege. Jó szállásra talált. Gondolta, később majd visszatér oda, valamelyest kitágítja a bejáratot, addig is csak bekukkantott.

Továbbra is kedve volt kóborolni. Meddig lejthetett még a vidék? Megtalálhatja a határát, csak óvatosan kellett haladnia a keskeny, egyre erősebben leszűkülő földsávon, illetve kettőn, amik olyan közel álltak egymáshoz, kevés híján annyira összeértek, hogy vidáman ugrálhatott egyikről a másikra.

Végül tíz kicsi alakzathoz ért, amikor is kifutott ajkai alól a test. Nem volt tovább. Vagy mégis? Az eddig szigetnek tartott nő megfordult, mint egy bolygó, ami forog magán körbe és egy újabb oldal felfedezésre váró tája, hajlatai tárultak fel. Lassan elindult végig a gerincen visszatérve újra az árnyékos nyakszirthez.

Már a felesleges tárgyaktól lecsupaszított asztalon feküdtek, amikor megpihenve simogatták egymást és végre szóhoz jutottak.

— Tetszel nekem, mióta először megláttalak – vallotta be Márk.

— Vajon szeretni is fogjuk egymást? – kérdezte Jane.

— Az csak tőlünk függ – felelte a férfi. – A szerelem a kapcsolat fenntartása, és nem az azt megelőző hév, amit tévesen annak hisznek. Elfogadni a másikat olyannak, amilyen. Ha megtetszett egy cipő, de szorít, nem szereted hordani.

— Félek a jövőtől – súgta halkan a lány.

— Gondolod, hogy van nekünk olyan? – tudakolta Márk. – Csak attól lehet tartani, ami létezik.

— Talán már megfogant valahol és hamarosan megszületik – érvelt tovább a szebbik nem képviselője. – Már ez is létezés.

— Lehetséges – hagyta rá a fiú. Elég széles látókörű volt ahhoz, hogy ne vitatkozzon, és lehetségesnek tartsa más álláspontját.

— Melegíts fel! – kérte a lány.

Márk ahelyett, hogy átölelte volna, elengedte és nadrágja keresésére indult. Miután meglelte, ami után kutatott, egy kattintásra halvány fényt és enyhe meleget csinált. Az apró lángvágó halk sercegéssel működött.

— Nem így gondoltam – mondta a lány. – Várjunk csak! Te egész idő alatt kijuttathattál volna minket?

— Bánod, hogy nem tettem? – kérdezte a fiú.

Jane elpirult.

— Nem!

— Esélyt adtam a lovagodnak – folytatta Márk. – A bátyámnak, Dávidnak. Azt akartam, hogy lásd a különbséget.

— Ő a testvéred? – kérdezte döbbenten a lány. – Nem is hasonlítotok.

— Anyánk szerint én rá ütöttem, bátyám meg apámra.

— Ha eljutunk odáig, szeretném megismerni őket – fejezte ki óhaját a lány.

— Anyámmal lehet szerencséd, de apámmal nem.

— Mi történt vele? – puhatolózott halk tapintatossággal Jane. Még ruhái sercegése is hangosabb volt, ahogy felvette őket.

— Állítólag meghalt. Futás közben. Megállt a szíve.

— Részvétem! – fejezte ki sajnálatát a lány.

A fiú hallgatással nyugtázta. Úgy tett, mintha a zárral lenne elfoglalva és vagy nem hallja, vagy túlságosan leköti a vas olvasztásának művelete. Amikor kiszabadította magukat inkább úriemberként, mintsem hősként ajánlotta fel további szolgálatait hölgyének.

— Parancsolj! Csak utánad! Hazakísérhetlek?

— Igen – válaszolta a lány. – De csak a tömbig. Tudod, ki az apám.

— Ki ne tudná – válaszolta Márk. – Bár te is inkább édesanyádra hasonlítasz.

— Külsőleg – jött a válasz.

Ha nem karba öltve egymás mellett lépdelnek, Jane hangja elhalt volna a fejük fölött terpeszkedő védőtérben egy méteren belül. A halvány napfény, amiben botorkáltak, a Hold pereméről pattant le. A krátert borító kupola hidegen, akár a sír fedte be őket. A vastag beleépített fűtőszálak halványan izzadtak csak, energiatakarékos üzemmódban. A futószalag, amin mentek, üzemen kívül volt helyezve, így a lábaikat kellett járatni. Egy kóbor ember sem volt rajtuk kívül ebben a gödörben. Igyekeztek szedni a lábukat a másik kráter felé, ahol már egy lakónegyed volt. Az egész Hold felszín olyannak tűnt, mintha gombák nőttek volna ki rajta és az ehhez hasonló alagutak az őket összekötő gyökérrendszer lenne.

Az innenső ajtót nyitva érhette az áramszünet, így átsétálhattak kitárt karjai között. A lakókráter bejáratát viszont zárva találták, de egy barátságos intésre zöld szemével ismerősen visszakacsintott és az őr átengedte a két embert. Mögötte már meleg fogadta őket és világosság, de nem akaródzott nekik elengedni a másikat. Pásztázták az út két oldalát, próbálták kitalálni, hány lélek lehetett odakinn. Villanyoltási idő volt, de az emberek nem fértek be ablaktalan kabinházaikba. Vajon mennyien szorulhattak be egy helyiségben és mekkora lehetett a kinnrekedtek száma, mióta egy helyre terelték az embereket spórolás céljából? Kerestek valami elhagyatott helyet, ahol kettesben lehetnek, de nem úgy tűnt, hogy fészket rakhatnak valahol, hogy kikeltsék érzelmeiket.

— Az lesz a legjobb, ha hazakísérlek – szólalt meg végül Márk. – Ennek nem így kellene lennie.

— Miről beszélsz? – kérdezte Jane.

— Nem oda fordítjuk az energiánkat, ahová kellene. Az űrhajót soha sem fejezzük be, ha szüneteltessük a munkálatokat, miközben vesztegessük a drága tartalékainkat. Felváltva, minden munkáskezet alkalmaznunk kellene, akár négy műszakban is.

— Kívülről könnyű beszélni – tiltakozott a lány. – Képzeld magad a vezetőink helyére. Egy ilyen döntés nem könnyű.

— Most az apádat véded? – vonta kérdőre a fiú. – Tévedsz, ha azt hiszed, hogy én külső szemlélő vagyok. Nagyon is benne vagyok ennek a szerencsétlen népnek a közepében, míg a tanács az, ami a perifériát képezi az én szemszögömből. Nézd meg ezeket a nyomorultakat magad körül! Minden pénzüket odaadnák egy meleg ruháért, vagy némi rendes ételért. Az érmék azonban, amit elődeink verettek, mára értéküket vesztették. A holdi társadalom megbukott. Egyre gyakrabban váltakozik a hideg és a forróság. Üvegházaink nem képesek annyi fagyot visszaverni, hogy elviselhetővé tegyék az űr-hideg éjszakákat. Egyre gyorsabban forgunk ezen a sziklán, repülünk, mint egy parittyakő, aztán majd csak forróság lesz és végül teljes sötétség, az elmúlásé.

— Miért mondod ezt mind nekem? – kérdezte Jane. – Mit tehetnék én?

— Te vagy az én kismadaram, aki énekelhet az apja fülébe. Lehetsz a csendes víz, ami partot mos és kikezdheti a büszke sziklát. Menj, és próbálj változtatni valamit. Egy próbát megér.

Mielőtt a lány egy szót is szólhatott volna, a fiú csókkal forrasztotta be a száját, hogy bennmaradjon, amit mondott. Amikor elengedte a lányt, Márk még tartotta egy ideig a kezét, míg annak karjai kifeszültek, akár a szárnyak, hogy azokon repüljön fel a lépcsőkön, kettesével és hármasával szökellve át a tompa betonfogakat.

Apját a szobájában találta. A helység nagyobb volt, mint más egyszerű emberek kis kabinjai, ahol általában négyen aludtak egymás hegyén-hátán. A kényelem is a tanácstagok egyik kiváltsága volt. Úgy tűnt, a férfi az asztala fölé görnyedt, bár egyenesen állt, szürke, lassan fehérbe boruló szakálla egyszerűen olyan hosszú volt, hogy a fenekét is kitörölhette volna vele. Feje viszont merő ellentétben az arcával, csupasz volt, haj nélküli. Nem emelte fel pillantását a jövevényre, minden igyekezetével azon volt, hogy a huzat, amivel lánya érkezett, ne söpörje el a papírdarabot, amit tanulmányozott.

Jane heve akkor sem csappant meg, amikor elzárta hátszelét az ajtóval. Hangja hangosabban csattant fel, mint a fészkükbe önműködően visszatérő reteszek.

— Hogy tehetted ezt velem? – vonta kérdőre nemzőjét. – Kis híján a halálomat okoztad egy elhallgatott információ miatt.

Az idős ember néhány másodpercnyi csenddel megvárakoztatta a válasszal.

— Akkor lenne helyem egy fiúnak. Anyád két lánnyal ajándékozott meg, legközelebb nem bíznám a véletlenre és a mesterséges fogantatást választanám.

— Úgysem tudnál még egy gyereket csinálni – vetette meg a lánya. – Te sem vagy kivétel a szabályok alól, kettő után ivartalanítottak, ahogy anyánkat is.

— Mindenkit érhetnek balesetek. Ne gondold, hogy nem kellenék egy fiatal és még termékeny lánynak, már csak tisztségem miatt is.

— Hogy beszélhetsz így, amikor anyám a másik szobában van! – háborodott fel Jane. Nem tudott róla, hogy apja műszív műtéten esett volna át, de viselkedéséből elképzelhetőnek tűnt a dolog. – Mit ér a hatalmad, amikor a világ, amiben érvényes, hamarosan elpusztul.

— Ma az van, amit tegnap kigondoltunk és holnap az jön el, amit ma eltervezünk. Egy tervemet már keresztülhúzták évekkel ezelőtt. Felfedték egy titkomat, amivel elvették az esélyemet egy másik világra, ahol erőm tovább élhet. Még egyszer ez nem következhet be.

— Miről beszélsz? Hol van az a hely? – kíváncsiskodott a lány.

Az apja csak intett, hogy jöjjön közelebb. A gyermek engedelmeskedett és az asztalhoz lépett. A papírok megfakultak, halványkékek voltak, középen sárga, egyenetlen, megtébolyult színuszodára hasonlító görbével, a piros pontok rajta meg mintha leették volna. A főtanácsos a papírhalom aljára túrt és kihúzott pár tekercset, mint valami lottószámokat.

— Ez a Föld tíz ezer évvel ezelőtt, egészen a végzet napjáig. Nagyon régi és már nem a valóságot ábrázolja. Hosszú ideig nem tudtunk új műholdképeket készíteni róla az áthatolhatatlan felhőréteg miatt. Akkor alapítóink feladták minden reményüket, hogy visszatérhessenek szülőföldjükre. Egészen addig, amíg a szürke pamutgombolyag le nem bomlott. Akkor pillantottuk meg először a Föld új arcát, amit most szabad szemmel is lehet látni. Ami viszont túl kicsi az ember figyelmének, azt egy holdszonda észrevette. Keskeny földsáv az óceánokban, és ami még több, életet is észlelt.

— A piros pontok azok lennének? Mit jelentenek? – tudakolódott Jane.

— A kérdés, hogy kik azok. Egy élőlényt lehetetlen lenne felfedezni, de többet, csoportban igen. Pár éve már rendszerben mozognak, és minél közelebb kerülünk a Föld légköréhez, a jelek annál tisztábbak. Nemrég egy egész vonalat alkottak, ami átszelte csaknem a fél bolygót, majd egy időre eltűntek.

— Talán a föld nyelte el őket.

— Ebben igazad lehet – hagyott végre jóvá valamit a főtanácsos. – Most azonban újra feltűntek és vonulnak, oda, ahol még felhős az ég és a Nap nem tudja szétszaggatni a függönyt, amit elé húztak.

— Szándékosan csinálják? Talán rejtőzködnek előlünk? – találgatta a lány.

— Annyi biztos, hogy nincsenek egyedül és mi is ugyanúgy vagyunk vele. Vagy menekülnek valami elől. Számításaink szerint onnan, ahová becsapódhatunk.

— Hogyan lehetséges ez? – hitetlenkedett a lány. – Minden és mindenki elpusztult egykor a földön. Nekünk most egy kihalt bolygóra kellene visszatérnünk, hogy újra birtokba vegyük.

— Az ember még a csótányoknál is szívósabb. Mindent túlél és mindenhez alkalmazkodik. Félek, hogy már valaki megelőzött minket a honfoglalásban és összegyűjtötte a túlélőket – válaszolta megtört hangon az apa. – Az egész nem sokkal az után kezdődött, hogy valaki ellopta tőlem az eszközt a Föld meghódítására. Egy mentőkapszulát.

— Valóban hiányzik az űrhajóról. Úgy tűnik, lesüllyedt egy bányászalagútban.

— Az lehetetlen. Gondosan volt rögzítve, mint ahogy elrejtve is. Hosszan készültem a menekülésre innen. Tanulmányoztam nagyon sok feljegyzést az ember Holdra szállásáról, nagyszabású terveikről a betelepítéséről. Ám az előző civilizáció feladta a terveit. Egyes források szerint találtak valamit ennek a bolygónak a sötét oldalán, mások szerint éppen ellenkezőleg, azért, mert semmit nem adhat nekik a Hold. Kiszámították, hogy előbb vagy utóbb a kisbolygó elhagyja a Földet, kevesek szerint összeütközik vele. Nem lehet hosszú távú terveket fűzni hozzá.

— Bármennyire is hihetetlen, a kisebbségnek volt igaza. Nem ez az első eset, hogy megdől a papírforma – nyugtázta a főtanácsos lánya. – Viszont időt nyertünk vele a fajunk megmentésére. Most azonban tovább kell állnunk innen.

— Miért? – mondta csüggedten az apa. – Mi és ki vár ránk odalent?

— Akármi is az, mi megküzdünk vele. Ha olyan jól ismered a történelmet, tudnod kell, hogy az alapítók a Holdat erővel hódították meg. Miért ne tehetnénk meg még egyszer. Vannak embereink és fegyvereink, leszállunk és elvesszük magunknak azt, ami egykor a miénk volt. De nem szabad késlekednünk. Minden perc számít.

— Hogyan? – kétkedett Jane apja. – Már nincs elég időnk.

— Adj szabad kezet, mint főintézőnek és felgyorsítjuk a Vezér helyreállításának munkáit. A hajó köré kell vonnunk minden emberi és mesterséges erőforrást, a többit lekapcsolni és lezárni. Így még van esélyünk.

A főtanácsos egy bólintással adta beleegyezését a tervre. Abban a percben nem kívánta, bárcsak fia született volna. Büszkén emelte fel tekintetét erős lányára.