Tízezer... évvel időszámításunk után - Vérben edzett kard (10KY AC)

Vérben edzett kard

A betonkerítés tövében csak bogáncsok nőnek. A nemesebb fű nem tűri az árnyékot, de az erős Napot sem bírná ki, ha az nem huny szemet a létezésére. Az örök napnyugta nevet is adhatták volna a vidéknek, de az égen vérben úszó haragos óriási szem látványánál nagyobb ritkaságba megy a föld színe, amiről a Zöld Határ nevének első felét kapta. Az emberek gyönyörködnek a fűtenger látványában, csak vadlovaik nem élvezik a szépségét. Az állatok fujtatnak, tüsszögnek és prüszkölnek tőle, lábaikat folyvást rúgásra kapják fel, ahogy a selymes érintésű szállak a bokáikat csiklandozzák, néha megbokrosodnak tőle.

— Majd ha vérrel áztatjuk be, jobban fog ízleni nekik – jegyzi meg Négykézláb. Az Írótól hallotta, aki az Úrtól tudja, hogy a négylábú állatok valaha füvön éltek. A majomszabású képtelenségnek tartja, mint azt is, hogy az ősei valaha gyümölcsökön éltek. Nem mintha tudná, mi is az a banán, vagy körte és a hozzá hasonló édes és rostos húsú ételek.

— Bár nemcsak szavakat tudnék festeni! – sóhajt fel az írnokok családjának első képviselője.

— A képeket meg szavakkal fested le – helyesbíti ki Egyszemű. – Én még olvasni sem tudok, nem hogy írni.

— A kettő egy és ugyanaz – gúnyolja Négykézláb.

Az idő beszélgetéssel telik el a Vonal tetején, amíg várják az ünnepség elkezdését. Az új világ csodája sok ezer ember súlyát elbírja, nemhiába fáradoztak rajta éveken át a munkások. A Föld kimerülése után az energiaforrás újra az ember az erejével. A gépek olyan haszontalanak, mint a meddő földek. Az ember egykor azt hitte, hogy uralja a gépeket, mindaddig, amíg meg nem kellet válniuk egymástól. Az, hogy ki kitől függött, csak akkor derült ki.

— Mi lenne, ha rendeznék egy kis bemutatót harcosaim tudásából? – kérdezi Négykarú a többieket, látva hogy unatkoznak az ünnepség előkészületei alatt.

— Engem meg sem kell kérdezned – válaszolja ujjongva Négykézláb.

— Talán célba lövést is rendezhetnénk – ajánlja fel Egyszemű. – A tanítványaim sem utolsóak a harcban.

— Lehet róla szó – hagyja jóvá az Író. – Bár szerintem jobb lenne a koronázás után, az ünnepség alatt.

— Akkor dologra – adja ki a parancsot a Négykarú, figyelmen kívül hagyva az előtte szóló tanácsát.

A testőrség tagjai lemennek a falról az Őrség közt a belső udvarba. Átkelnek a leeresztett betonlapokon, amik a kaput szolgálják, ki a zöld térre, amin a vadak nagy kört alkotnak, eleven húskerítésként. Négykarú meggyengíti az alakzatukat, amikor int pár embernek innen-onnan a tömegből. Először egy csontpáncélzatú férfi áll fel és lép elő a többiek közül. Mellkasát bordák fedik, összetevői megsárgult csontok. Kezéből egy méteres lólábszárcsont áll, dúcosabb végével felfelé. Másik kezében egy ló koponyáját tartja, amit a fejébe nyom üreges részén át, amikor megáll a nézőpont szélén.

Szembe vele egy gyengébben felvértezett, csak három karcsontot viselő fiatal fiú ugrik ki. A könnyű páncélzat fürgébbé teszi mozdulatait, a háromszöget alkotó csontok – egy-egy ferdén a két mellbimbóját takarva, az utolsó a hasán keresztbe – elegendőek kell, hogy legyenek ahhoz, hogy bármilyen ütés lepattanjon róla. Fejfedőnek semmit sem használ, az emberi koponyát inkább a kezében tartja, három ujját az üres szemgödrökbe és az orrlyukba süllyesztve, készen arra, hogy üssön vele.

A két harcos bátorságát követve példaként, mások is kiállnak, némelyikük nem a hadseregparancsnok utasítására. Érzik a virtust, a bizonyítás lehetőségét. Akad, akit semmi sem ékesít. Ők védelmüket vagy autó keréktárcsájával erősítik meg, vagy a kihalt fémszörnyek leszakított ajtajával, motorházteteivel. Fegyvereiket is kocsi alkatrészek képezik: biztonsági övek, kábelostorok, kipufogócsövek, vagy más henger alakú tárgyak. Néhányan fadarabokat, husángokat, dárdákat cipelnek, előbukkannak vasdarabok, fém rudak, csont-és üvegtőrök, kihegyezett, vagy csak szilánkba tört fadarabok, és egyéb rögtönzött szerszámai a harcnak.

Az Úr minden mozdulatot jól lát. A Vonal építéséből megmaradt, egymásra pontatlanul összerakott széles és hosszú betontömbök pár méteres emelvényt formálnak lépcsőzettel. Tetején trónol a megmaradt emberiség vezetője, a legfelső fokot elfoglalva. Az alsóbb fokokon, mint egy ranglétrán ülnek vagy állnak, akiknek a feneke már nem bírja a kemény törődést, a Fők, a kereskedők új képviselője, a Mészárosmester, aki újfent gyógyítónak is nevezi magát, a bőrművesek, csontmunkások és különböző mesterségek képviselői. Helyük az Úr mellett attól függ, hány ember van a kezük alatt.

Vagy húszan kerülnek a körszem figyelmének középpontjában, sorba helyezkedve, párral szemben. Az Uralkodó mindeddig némán figyeli az előkészületeket, de amikor látja, hogy senki sem kezdeményez harcot, maga adja ki a megnyitó parancsot.

— Rajta hát! – dördülnek el szavai, akár egy startpisztoly.

A két vonal hullámként csap össze. Néhányan azonnal hátukra esnek, mert ellenfelük fizikailag erősebbnek bizonyul, de rögtön felállnak, nem úgy, mint a fű alattuk.

— Az első esés – jegyezi meg Négykézláb.

— Még ne írd le őket – int Négykarú. – Még ügyességükkel nyerhetnek, csak teret kell szerezniük maguknak.

A könnyebb fegyverzetűek vagy testsúlyúak valóban szélesebb mozgásba kezdenek, körbe járják ellenfeleiket, akik egy helyben állva utánuk fordulnak. Nem valószínű, hogy elszédítik vetélytársaikat, de találhatnak rajtuk gyenge pontot. Akik megtalálják súlycsoportjukat, azok összegabalyodnak, patthelyzetben dulakodnak, erejüket fitogtatják, próbálkoznak ellökni a másikat.

A tömeg szintén bekapcsolódik a küzdelembe és hanghullámokkal támad oldalról. Aki rosszul küzd, vagy színleli a harcot, azt jobban zaklatják ősi, hörgő nyelvükön, felhergelve a kavalkádot. A legkevesebben, de a leghangosabbak a Félemberek csoportjából kerülnek ki. Bajnokuk, egy szatír, fegyver nélkül áll ki, csak lábai és kezei patáira támaszkodik. Mellső lábaival igazán jól bokszol, sikerül is megrepesztenie a csontbordázatú pár állcsontját, de annyira belemerül az ütlegelésbe, hogy nem veszi észre a feléje suhanó lábszárcsontot. Két métert repül és halottnak tűnik. Legyőzője utána lép és már éppen lehajolna, hogy elvonszolja áldozatát vacsorára, amikor a kecskelábú hatalmasat rúg rajta vakon, hátra se nézve, meg sem emelve a fejét. Iszonyatos erő lakozhat izomrugóiban, mert ellenfele kirepül a körön kívül. A páros győztese a hóból kaparja elő áldozatát. A keskeny fűréteg a nézőkön kívül véget ér. A jégkristályosodott folyadék észrevétlenül olvad bele a talajba, úgy nyúl a föld fűszoknyája alá, akár egy vén kéjenc. Az Uralkodónak kell rászólnia a félállat emberre, hogy ne ölje meg ellenfelét.

— Hagyd életben – kiáltja az Uralkodó, felegyenesedett testtartásával még inkább nyomatékot ad akaratának. – Minden harcosra szükségünk lesz hamarosan. Lóhúsban kárpótollak az ő súlyának megfelelően.

A szatír méltányosnak találja az alkut és mély főhajtással beleegyezik az cserébe.

A többieket a szünet semmiben sem zavarja a harcban – tudomást sem vesznek róla. A Rövidek csoportjának képviselője sem küzd rosszul. Bénán lógó kezére vasgyűrűt húz, egy autó lengéscsillapító rugóját, amivel hosszú ideig hárítja az ütéseket, féloldalt állva ellenfelének, meg sem emelve elhalt testrészét. A csontnélküli harcos meg elhajol minden ütés elől, egy tapodtat sem lépve el helyéről, csupán derékban meghajolva szinte a földig, majd vissza a vele szembe került harcossal, aki újrahasznosított egy kidőlt éjjeli lámpaoszlopot és azzal hadonászott, amíg el nem találja a másikat.

Alapjában véve a nyers erő győzedelmeskedik a küzdelmek többségében az ügyesség felett. Az Úrnak többször is be kell avatkoznia, hogy megkímélje pár jó ember életét. A párbajok nem mennek le vérfolyás nélkül, de mindenki megússza pár felsebzett ajakkal, kieset foggal, vagy kirepedt szemöldökkel. Végül is senki sem vonszol el senkit, mindenki maga hagyja el a küzdőteret, bicegve, négykézláb, vagy hason kúszva. Csak a győztesek távoznak emelt fővel.

A bemutató alatt nők és asszonyok megfonják a fűkoszorút. A hentesek hamarabb elkészülnek a lovakkal a lakomához és vérükkel az ivászathoz. Ujjaik még nem elég ügyesek hozzá, ahogy a kovácsok sem, ami látszott első kardjukon is, amit Négykarú két karján keresztbe fektetve uralkodója elé egyensúlyoz. Mellette lépdel új asszonya, a bányák megözvegyült úrnője, két markát összetartva fűkoronát visz közepében csillogó tárgyakkal. Tenyerének tartalma hasonlít egy zöld fészekre aranytojásokkal.

Az asszony állapota miatt nehézkesen emelkedik fel a rögtönzött emelvényre. Haját gyengéden boncolja a keleti, hideg szél. A jövendőbeli anya feljött ugyan a felszínre, de alig kap valamit a napkitörésből, itt az örökké lenyugvó Nap hazájában. Legalábbis annak tetszik, noha a világító égitest a Föld ellentétes oldalán helyezkedik el. Ellentmondásos jelenség. Az asszony bőre ugyanolyan fehér, mint a pár méterre távolabb alattomosan támadó hó. A fehér, nagydarab katonák talán védekeznek a homok porszemhadserege ellen, kisebb nagyobb sikerrel: néha területet veszítenek el, máskor elfoglalnak.

Négykarúnak szerencsére elég szabad keze marad ahhoz, hogy felsegítse a betonlapok tornyának tetejére az kedvesét. Amikor felérnek, az Úr feláll, és ellép a helyéről. Az asszony másik karja alá nyúl és szintén segít neki feljutni a legfelsőbb szintre. Maga azonban nem megy a két ember után, egy fokkal lejjebb marad.

— Na de, Uram! – fedi meg a hadseregparancsnok. – A te helyed idefenn van.

— Tévedsz, barátom! – mentegetőzik az Úr. – Az én helyem idelent van, a népem közt. A királyotok szeretnék lenni, „ki rályatok” vigyáz, titeket szolgál.

A szójáték még az Írót is lenyűgözi, jobbat ő sem találhatna ki.

— Ezentúl ti vagytok az Urak. – folytatja a nép első embere. – Mindenki a maga ura és úgy uralkodik életén, ahogy jónak találja, boldogul, ahogy tud. Mostantól nevezzetek egyszerűen Alexandernak. Egyszerű Alexandernek, a királyi család megalapítójának, akit elsőként hívnak így.

Szavait hosszú csend követi. Először az Író csapja össze a kezeit. Csodálkozásból teszi, de a tömeg éljenző és ünneplő ritmusban folytatja. Aki nem tudja elég hangosan verni tenyércintányérjait, azok hangjukkal próbálják túlharsogni a másikat. Minden fegyverrel rendelkező zajt üt veszélyes tárgyaival, veri a páncélzatát, pajzsát, csapkod ölőeszközeivel. A bányaözvegy szavai suttogásként hatnak a kaotikus zenebonában.

— Fogadj hát nekünk szolgálatot, Alexander, és mi hűséget teszünk neked. Vezess minket, hogy el ne tévelyedjünk. Szabályozd meg életünket, hogy csak a jó úton járjunk. Ahová te mész, oda követünk mi is, mert tudjuk, hogy a javunkat keresed és jóval szolgálsz nekünk. Ezennel fejedre helyezem ezt a fűkoronát. Nagy érték ez nekünk ebben a kihalt világban. Amikor elfonnyad, másat kapsz, had emlékeztessen arra, hogy az élet mulandó, de folyvást megújul. Úgy vagyunk mi is ezzel, emberek, akik feltámadtunk a tűz után a hamuból, hogy újra kezdjük az életet, de ne ott folytassuk, ahol abbahagytuk, hanem elölről fogjunk hozzá a világ építéséhez, helyesebben. Én, az emberek képviselőjeként királyunkká koronázlak.

Az asszony szavai végeztével amennyire hasa engedi, lehajol, hogy elérje Alex kopasz, feketére égett fejét, ahonnan a Nap kitépdeste hajkoronáját. A királyjelöltnek térdről fel kell állnia, hogy elérhető legyen. Új fejdíszt kap, ami többet szimbolizál, mint egy ékszer. A nő markában ottmaradnak a csillogó fémdarabok, amiknek szintén rendeltetésük van.

— A hatalom gyűrűit adjuk át neked. Tíz van belőlük, mint a törzsekből. Amíg viseled, élvezed a támogatásukat. Ha leveszed, elfordulsz tőlük. Amikor az emberek megfosztanak valamelyiktől, nem tudhatod a hátad mögött azt a fajt. Emlékeztessen ez arra, hogy mindannyian mások vagyunk, sokszínűek, mégis egyek. Találtuk ezeket a csecsebecséket, mint ahogyan te is minket, ne veszítsd el őket, és akkor mi is melletted leszünk!

Ezzel azonban még nem ér véget az ajándékosztás. Az asszony engedelmesen és alázatosan átengedi helyét urának.

— Minden szemhunyás egy apró halál – folytatja a Négykarú. –, és a szemhéjak felnyitása újrakezdés. Köszönjük, hogy újra láthatunk általad és kivezettél minket a sötétségből. Irányíts minket jobb élet felé! Legyen Földgyűrű első kardja pálcád, amivel utat mutatsz. Ellenségeid örökre zárják le szemüket suhintására, barátaid tisztelettel pislogjanak előtte. Nem nagy mestermű, még kissé tompa, de élezd meg áldozataidon, kovácsold tovább forró vérben. Vedd hát el harci jogarod!

A király büszkén veszi át derék emberétől a fegyvert. Nehezére esik úgy tartania, hogy ne sértse meg vele ajándékozóját, amint az mind a négy karjával átöleli és annyira megszorítja, hogy csontjai majdnem roppanó hangban felsóhajtanak. Miután levegőhöz jut, Alex megfordul a népe felé. Egyik kezével oldalt, vállmagasságba emeli a laposra vert acélrudat. Fogása nem nagyon van, az éltől a csak egy pár centis kiugró választja el, ott, ahol abbahagyták a lapítását. Fogantyúja kerek és spirál csíkok kúsznak fel rajta – az eredeti henger anyaga és mintázata. Mégis, nagyobb kincs, mint a koronázási gyűrűk együttvéve, ha nem tekintünk mindarra, amit jelentenek.

— Köszönöm, testvéreim! – kiáltja meghatottan a király. – Befogadtatok és megosztottátok velem a társaságotokat. Vadászni vittetek, és most én vezetlek titeket. A vad nagy, és már régóta feni ránk a fogát. Nem lehet vele alkut kötni, ki akarja irtani az emberiséget. Úgy tűnik, természetfeletti dolgokkal állunk szemben, esetleg magával a természettel. Ne higgyétek, hogy mágia, vagy boszorkányság áll az egész mögött. Mindent meg lehet magyarázni ép ésszel. Látjátok mögöttem azt a vörös dombot, amit Napnak hívnak? – Alexander felemeli másik karját is, vállával egy vonalba. – Figyeljétek meg, hogy egyre halványul, míg egyszer csak elhagy minket! Egy kisebb domb nő már előtte. A Hold lassan elállja az útját. Keressünk magunknak új hazát, és idővel visszatérünk, amikor új világ csiszolódik majd kettő súrlódásából, nászukból, egyesülésükből. Munkájuk szép, új Földet teremt majd, ahogyan mi is. Most azonban ne törődjetek vele, pihenjetek, mulassatok, ünnepeljetek velem. Talán ez lesz az utolsó vacsoránk, talán még gazdagabb étel, meleg ruha és hűsítő nedű vár ránk.

— Éljen! – zúg fel az üdvözlés, ami nem világos, hogy a királynak szól-e, vagy a bőséges vacsorának. – Éljen a Király! – jön aztán a pontosítás. – Egyszerű Alexander!

Az őrjöngő tömeg hangja mellett más is az égbe kap. Egyszemű a nyílászaival a körön kívül helyezkedik el, ott, ahol az emberek tábortüzeket raktak, hogy hátukat melegítsék. A lövészek belemártják a lángokba nyilaikat és tűz csókjával a végükön emelik a magasba. Először csak egy lövés süvít el a magasba, fénycsíkot húzva maga után a félhomályba. Az emberek végre felemelt fővel követhetik útját, a veszélyesen vakító Nap elmúltával. A lángcsóva magasra száll, amíg el nem hal egy fekete pontban. Csalódott sóhaj váltja fel az éljenzést, ám az öröm felújul, amikor pár másodperc múlva egy halott bőrkeselyű zuhan közéjük. Aki kapja, marja. Öt darabra tépik a jószágot, aki társaival követte a vonuló csoportot prédára lesve. Két embernek egy-egy szárny jut, másoknak a két sódar, de a legjobban az jár, aki kivárja a civakodás végét és a nagyobb törzset kapja meg. Azonnal neki látnak a falatozásnak. A tanítványok nem mindegyike jár sikerrel az ezt követő sorozatlövésben, de legalább szemet gyönyörködtető látványban részesítik a közönséget, bár a nép azzal nem tömheti meg a hasát.

Elkezdődik a koronázás utáni ünnepség. Akinek van valami tárgy a keze alatt, azzal kapcsolódik bele a vad zenébe, ütögetve, kopogtatva, pengetve a ritmust. Az emberek eszik a ló, madár vagy óriáskígyóhúst, leginkább nyersen, meg sem várva, hogy megsüljön. Desszertként apró lárvákat, bogarakat, a barlangokban nagyra növő penészgombákat fogyasztanak. És persze temérdek mennyiségű vért isznak, amitől elbódulnak. Egyesek lába alatt hever a friss, megkeményedett víz, de nem kell nekik. Még nem szokták meg eléggé. Csak a rangosabbak, a kiemelkedettebbek nyalogatják, szopogatják vagy isszák – ha már elolvadt – a havat.

A mulatság végül fékevesztett orgiává fajul. Mindenki mindenre ráveti magát, akár holt, akár élő hús. Persze az utóbit másként teszik magukévá. Akadnak verekedések is, némely foglalt asszony vagy férfi társa hőzöng, de ez természetesnek számít. Nem a leendő gyerek apja a lényeg, hanem a magzat, ami megfogan. Az egész nép egy összeforrt húsmasszát alkot a trón előtti téren. Alex király gyönyörködve nézi a szabad népet. Minden egyes ember egy csepp a tömeg tengerében, tízezren egész tavat alkotnak. Nekik megadatik az, ami az őt megelőző generációknak nem. Az Író tolakodik hozzá megjegyzésével.

— Felséges királyom! – szólítja meg új tisztjén az Uralkodót. – Hogy engedheted ezt?

— Mit? – kérdezi felháborodottan a vádlott. – Hát nem csodálatos! Sokasodjatok és szaporodjatok, mondta egykor a nem létező isten. Sok harcost kell pótolniuk az asszonyoknak. Had élvezzék, amíg lehet! Még téged is elzavarnálak asszonyodhoz, ha nem várna kis kuktát vagy írót.

— Nem arról beszélek – köhögi elnézését az Írnok. – Ott meg ott férfi férfival fajtalankodik. – Törvényed negyedik pontjának harmadik bejegyzése megtiltja.

A király követi hűséges jobb kezének jobb kezét.

— Igazad van! – hagyja jóvá Alex. – Több szem többet lát, több fej többet tud. Ezért tartom a tanácsot. Vessünk hát véget az ilyen gyümölcstelen oltásnak. – Int hadvezérének, mozdulata Négykarúról a tömegbe irányul.

Több sem kell a jól képzett vezetőnek. Emberei azonnal ott teremnek, ahol szükség van rájuk, mintha a földből nőnének ki és szétválasztják a ferde hajlamú férfiakat. Amikor az óriás őfelségéhez tér, hogy jelentsen, a király ítéletet nyilvánít az eléje vezetett embereken.

— Gondoskodj róla, hadparancsnok, hogy ezek a férfiak az első sorban vonuljanak be a hegyek közé.

—Ne, felség! – kiáltja könyörögve az egyik vétkes. Térdre borul, és ha lenne mersze, sírva fakadna. – Ne küldj az óriások közzé!

— Badar babonaság – tetézi Alex király a hiedelem cáfolását kétszeres érvvel. – Azok hegyek, amiket emberöltők óta nem láttunk. Sorsotok a kezetekben van. Túlélitek, vagy elpusztultok. De addig is meg ne lássam, hogy értékes magotokat hiába pazaroljátok. Most pedig kotródjatok a szemem elől.

Pár ilyen incidens után, az ünnepség alatt megformálódik a király előőrse. Mire felébrednek az emberek, már nincs különbség a Vonal árnyékában alvók és az ég alatt fekvők között. A tiszteknek úgy kell kibogozniuk a nagy görcsre ment embercsomót. Csapatba állításuk sem egyszerű feladat, bár az emberi természet amúgy is szeret mindent túlbonyolítani.

Négykarú hadseregparancsnok szavai viharként bömbölnek a felhős ég alatt, alparancsnokai visszhangozzák a szavait, tisztjei tovább sodorják a több mint tízezer fős menetoszlop elejére is. Végül felzárkóznak nagy, széles és hosszú téglalapalakzatokba.

Alex király fentről nézi a háromdimenziós képet. Néha súg valamit a Rövidek táborából szegődtetett kis üzenetvivő fülébe, mire az elszalad, és a lenti kép megváltozik, akár egy távirányító gombnyomására. Az apró ember rövid lábaival kicsiket lép, de gyorsan szedi őket, és további előnyére szolgál, hogy át tud furakodni nagy tömegeken, az Óriások képviselőinek karjai alatt, vagy a nők lábai között. Szívós kis törpe, népe a bányák nagy törzse, de mégis megkönnyebbül, amikor a felség az utolsó, indulási paranccsal látja el.

Az élvonal hatalmasat lendül előre, majd pár pillanattal utána a közép-és utóosztag, akár egy lomha málhásszekér. Meg is van a terhük, ha csak saját fegyverzeteiket, páncélzataikat nézzük. Az autókat most jobban megterhelik, mint a Körvárból vezető út alatt. Számúkat kiegészítették a mélyből kibányászottakkal és nagyobbakkal. Amennyire a rozsdás gumi nélküli fémtárcsák engedik, megpakolják meg őket kövekkel, téglákkal is. Azokat sem könnyű tolni, vonni maguk után a vadembereknek. Aztán ott a hátsó osztag, ami kíséri az időseket, a szoptató anyákat, akik harcra képtelenek. Az Uralkodó is közéjük tartozna, ha nem vágtat közeli embereivel a menet elejére. Az előőrsöt alkotó ferde hajlamúaknak nemes fenekét fordítva mutatja az irányt.

Ez az út már nem a kikarózott sivatagi. A látóhatár szélén uralkodó Nap már nem szórja szét az árnyakat a szélrózsa minden irányába. Eltemetett, egykor felhő, ma már homokkarcolók csúcsai, antennái vagy villámhárítói sem adnak hírt elhalt civilizációkról. Csak a szemhatárt két oldalról közre fogó hegycsúcsok közti rés enged átkelőre következtetni. Az eddig csúcsokat nem látott embereket félelemben tartják a völgy őrzői. Hihetetlennek tűnik számukra, hogy a Harmadik mesteri kezei göcsörtöt hagytak maguk után a földgolyó újraformázásakor. Ezért kezdik még kevésbé tisztelni a lélek trónján amúgy is megingott istent. Nem csak vezérüket magát, de bátorságát is követik. A csapat hasonlít egy gépjárműhez, aminek első hídja húz, és a hátsó csak gurul utána. A hóhoz sincsenek hozzászokva az emberek. Noha az ég behúzza felhőfüggönyét, a Nap próbálja széttépni, áthatolni rajta, aminek következtében apró fehér és nedves cafatjai aláhullnak. Ahogyan szél zörgeti, himbálja a gabonamezőket, hasonlóan a csörgő, zajosan menetelő sorokból is kihallatszik az enyhe elégedetlenség, ami egyelőre csak bizonytalan sóhajok bábjában leledzik. A feszültség szinte kézzel fogható, a gondolatok, miszerint forró, száraz homokot cserélnek le nedves, hideg hóval villámként cikázik egyik fejtől a másikig.

Amikor már átlépnek a természetes kapukon és a hegyek sziklalábujjait tapossák a táj vakító bőrrétege alatt, már nem létezik a visszaút. Alexander király ügyet sem vet az őt követő viharfelleg hangulatra. Annyira fordul csak hátra prüszkölő lován, hogy intsen a karjával. Meg sem várja, hogy végrehajtják-e a tisztekkel előzőleg kidolgozott stratégiát. A kisebb-nagyobb üvegdarabok, amiket az utasítására szórnak szét a fekete sor két oldaláról és a hátvéd maga mögött, ugyanolyan hangtalanul és csillogóan süppedek a hóból szőtt szőnyegbe, mintha egyneműek lennének alkotóelemeivel. A visszaút már nem csak fagyos és testet rázó lesz, de véres is.

A szorongás végül annyira csavarja az Írót, aki királyát itt sem hagyja el, akár egy szoruló kötél és megtöri a csendet.

— Nem tetszik ez nekem, uram.

— Inkább egy viccet vágtál volna az arcomba – mondja hidegvérét megőrizve a király –, hogy nevetéssel tömje be a számat. De se baj! Hamarosan visszatér Négykézláb a felderítőivel. Ő majd megteszi.

A király inkább emlegette volna a győzelmet, a majom-felépítésű helyett, aki megjelenik az uralkodó lovának lábai előtt. Néhány szívdobbanás erejéig szerepet cserél az állat és az ember: az első két hátsó lábára áll, a második a kezeire is. Miután az állat leereszkedik Alexszel, Négykézláb felegyenesedik. Fehér hóköpenyt visel és mögötte még öt hóember nő ki a földből. Odahajol a királyához és a fülébe súgja:

— Itt vannak.

— Én is érzem – válaszolja halkan az Úr. –, de hol?

— Mindenütt – jön a válasz. – Közöttünk is. Meghalt valaki a táborban tegnap?

— Igen – válaszolja erre már az Író, aki a népesség számát vezeti. – Egy óriás.

— Természetes halálban? – firtatja Négykézláb.

— Nem volt időnk megvizsgálni –magyarázkodik a Hentes, aki időközben előre lovagol, hogy lássa a megállás okát.

— Itt van köztünk – jelenti ki Négykarú, miután a levegőbe szagol.

Nem is kell többet mondania, a félhalott felfedi magát. Csapásaitól először az egyik vonuló sorfal bomlik meg, majd a másik, visszakézből. Az árulót hamar elszigetelik, de nem tudják, mit tegyenek vele. Négykézláb először a földön vágtat saját mancsain, majd felugrik egy üresen maradt lóra, akinek gazdáját az óriás, idegen lelkű zombi leütötte a hátáról, onnan a célpont felé rugaszkodik. Csonttőrét repülés közben húzza elő és lecsapja a magas óriás fejét. Az agy irányítása nélkül maradt lélek a szívben vergődve, magatehetetlenül esik össze.

— Mindenki él? – kiáltja el magát a király.

— Egy lövészem nem kell fel – válaszolja Egyszemű.

Az hír nem marad sokáig igaz. Az íjász vonakodva, lassan emelkedik fel a földről. Időközben csaknem fehér sírhalom borítja testét. Mielőtt megérkezne ölni valakit, akinek a testére aztán jussot tartson a lélek, Alex ott terem egy égő fáklyával és már egy bevált módszerrel végez vele. A hópihéket reptében megolvasztó lángok füst melléktermékében alig lehet kivenni a táncoló, feléjük rohanó alakokat. Beleolvadnak a környezetbe. A királynak elég egy pillantást vetnie a Négykarúra, aki mint szótőcsér, tolmácsolja akaratát.

— Vissza a sorba! Előre nézz! Lépést tart!

A közelgő veszély alig észrevehetően, zajtalanul jön el. Mintha csak a szél erősödne meg, suhogása a hó seprésének is beillik. A helyzetet sejtő Író megkérdőjelezi a döntést.

— Uram! Nem kellene szembefordulnunk a támadással?

— A szkeptikusak azért vannak az ember mellett, hogy megerősítsék a döntésében – válaszolja vissza mosolyogva a király és még erősebb lépkedésre fogja vadlovát.

A menet egyre csak előre tart, senki sem néz hátra, egészen addig, amíg el nem érik a két hegycsúcs végét. Akkor megfordulnak és „Tarts!” parancsra a helyükre fagynak, ami nem nehéz a zord időjárási körülmények között pár bőrdarabbal, páncéllal védett embereknek.

A szél érthetetlen szavai egyre erősödnek, míg hatalmas sivító hanggá mutálódnak. Persze a léghullámok nem növekednek meg, a zajok mástól származnak. A vágtató alakok közelegnek. Egyre közelebb érnek, míg pár méterrel az őket váró fekete sereg előtt hirtelen repülő pózt vesznek fel néhány másodperc erejéig, hogy aztán újra földet érjenek. A száguldó tömegek némelyike csúszik még pár lépést, de egy-kettő légbukfencek kíséretében berepül az embertorlaszba, elsöpörve kis részét. A vonal, ami begörbül, rugalmasnak bizonyul, azonnal kiegyenesedik, a hézagokat új harcosok töltik fel. Ők első sorból láthatják, ahogy a felkavarodott nedves por leül. A feltorlódott hóhalom megnagyobbodik tőlük, de nem sok ideig. Az egyikből púp nő fel, majd két méteresre emelkedik, míg ki nem fakad, ahogy a belsejét rejtő alak lerázza magáról a burkot.

A fehér, csupaszőr lény emberi alaknak tűnik, csupán bundát növesztett az évezredek alatt, hogy alkalmazkodjon a hideghez. Volt két karja, lába, feje – bár arcát csomós haja eltakarja. Vagy a döbbenet, vagy a király katonáiba vert fegyelem tartja össze a tömeget, de mindenki némán áll. Addigra az idegen lába alá vörös tócsa gyúl, aminek forrása a mellette fekvő kupac. Az alak fölé hajol és belétúrja kezét. Hirtelen rántással tép ki egy vérrögöt, ami húsdarabnak bizonyul, amint felemeli. A vér még nagyobb erővel tör elő, elborítja fakasztója arcát, testét. A kupac megremeg, a kevésbé makacs hó lerepül róla, felfedve annak bundás testét.

Az állat hatalmas méretekkel bír. Feje félember nagyságú, fogai tenyérnyiek, testének további mérete és tömege egy fél századdal vetekedik. Medvére hasonlít, ami óriásira nőtt. Lába vérzik, és már nyaka is, ahonnan kitépték ádámcsutkáját. Barbár gazdája, aki korábban meglovagolta, a húsdarabot a vele szemben álló ellenség első sorába dobja. Egy ügyes katona elkapja és egy pillanatig sem tétovázva a szájába tömi. Társai vad ordítás, hörgés és őrjöngéssel helyeslik a tettét. Az egész fekete sereg felizzik, mint a tüzet kapott szén. Vagy az ijedtségtől, vagy a félelemtől, de a szőrös vadember egyszer csak összeesik. A hátsó sorok bíztató lökdösésére ketten kilépnek a helyükről és lassan, óvatosan az ellenséges emberhez araszolnak. Sokan nyugtatják őket a háttérből, mondván:

— Ti úgy is szeretitek, ha seggbe kúrnak benneteket.

A fekvő test nem mozdul, csak mellkasa mozog fel alá, sikertelenül verve vissza a rá hulló hópelyheket. Egyedül ajkai remegnek és nehezen lehet kivenni a szavait, de amikor sikerül, mindenkibe belefagy a levegő.

— Testet a testért, lelket a lélekért – hangzik a varázsige.

Amikor a mormolás abbamarad, az óriásmedve halott teteme megmozdul. Lassan, nehézkesen áll fel először négy lábra, majd két hátsó végtagjára. Iszonyatos erővel megrázza magát, amire még a legmakacsabbul kapaszkodó pióca természetű hópihék is lerepülnek róla. Üvöltése halálosan félelmetes, gazdája mellette heverő jégcsaptőreit is megrepeszti.

Alex király eleget látott és hallott, amikor kiadja a támadás parancsot. Több tucat katonája rohanja le a megszállt fenevadat. Ütik verik és szúrják, ahol csak érik. A lény nem győzi hessegetni a köréje gyűlő légy- és szúnyogembereket, akik körötte lézengnek vagy dárdáikkal csipkedik, hogy a vérét ontsák. Ahol hozzáérnek, oda csap. Dühöng és küzd kétségbeesetten. Az emberek egyik sorát a másik után kaszálja le hosszú és éles karmaival, de kevésnek bizonyul több száz támadójával szemben.

A sereg ereje azonban megoszlik, amikor a közéjük esett másik állat feltámad. Lovasa akkor válik láthatóvá, amikor a medve lemászik róla. Megdermedt kezeiben egy tőrt szorongat, amivel még érkezett megölni jószágát, hogy kisajátítsa a testét. Társával ellentétben nem oldalra dobálja az embereket, hanem felhajítja őket olyan magasra, amilyenre csak tudta, minden égtáj irányába. Aki túléli a zuhanást, arra rálép, vagy mellső mancsaival lecsap. A két állat közzé szorult férfiak egymásnak vetik hátukat és úgy védekeznek vagy harcolnak a náluknál kétszer magasabb monstrumokkal. Sokan gyorsan, de elővigyázatosan megkerülik a fenevadakat és gyűrűt kezdenek zárni azok köré. Sikerül az egyiket leteríteniük. A vértócsa, ami a medve köré gyűl, magasra freccsent, ahogy belevágódik. Utolsó üvöltése megrázza a hegyeket, hó lavinákban csalva le róluk fehér ruhájukat, szürkére meztelenítve a büszke köveket. Az ordításra a távolból több száz válasz is érkezik, mintha egy kürtszó hívására felelnének a távolban levők. A vadember lelke azonban még mindig nem adja fel a harcot. Beleszáll egyik áldozatába. A fekete harcos sajátjai ellen fordul, nem törődve törött bordáival. Egykori barátai, ismerősei döbbenten védekeznek, de nem emelnek rá fegyvert, amíg a Négykarú el nem kiáltja magát.

— Végezzetek vele! Ő már nem az, aki volt.

A rettenthetetlen harcos azzal megfordítja lovát és a másik célpont felé fordul, cseppet sem kételkedve az övéi engedelmességében. A reflexszerű hűség valóban működik. A katonák addig mészárolják a sajátjaikat, lefejezik, tűzbe borítják, amíg a testvándorló csapdába szorul az egyik harcosba, aki a medve teteme alá rekedve lelte halálát. Az elrabolt test kikandikáló lábai kétségbeesetten rázkódnak, de nem tudja kiszabadítani gazdáját és tovább mennie sincs hova.

A másik óriásmedve szívósabbnak bizonyul. Szőrzete, és valószínűleg bőre alatta vastagabb lehet. Több kárt tesz a rája támadókra, mint azok benne. A vagdalkozás addig tart, míg meg nem nyílik a talaj az óriási fenevad alatt. Minden bizonnyal jégtáblákon álltak, amik felrepedtek a föld egyik behegedt tósebén. A medve eleinte emelkedik, ahogy a táblák felfelé torlódnak, majd amikor azok merőleges szintre érnek, a jószág csúszni kezd lefelé. A szerencsétlen teremtés próbálkozik ugyan megkapaszkodni a jégtábla felső peremébe, de egy nagy állkapocs hegyes fogakkal kiemelkedett a hideg vízből és a bokájánál fogva megragadja. A szorítás olyan erős, hogy a csont törését még a medve sem tudja túlordítani fájdalmában. Ujjai teste többi része után merülnek el fagyos, mégis gőzölgő vízben. Senki sem támad fel a felszínen áldozatai közül, a gyorsan elhaló jégbuborékok azt jelentik, hogy hamar a megölt emberek hatósugarán kívül kerül.

A forrongást követő nyugalom csak rövid ideig tart. A kavalkád felverte hó-paplanok pihéi lassan alászállnak. A tó jégpáncélján keletkezett lyukon át újra légbuborékok keresik a rövid éltű szabadságot. Sokuk el sem éri a felszínt, megfőnek elevenen a forrásban lévő folyadékban. Alattuk sárga fény gyúl, mintha a Nap kelne fel felhőágyából, hogy megnézze magát víztükrében. A még úszkáló jégdarabok elolvadnak szépségétől. Aztán hatalmas meleg vízpermet lövell fel, akár egy természetes gejzír. Nyomában rögtön egy hatalmas, zöld test, ami még inkább kitágítja a nyílást, hogy bőr uszonyszárnyai kiférjenek rajta. A jelenés olyan erővel és gyorsasággal hasít a magasba, hogy a levegő kondenzcsíkká változik utána.

— Hurrá! – kiáltja el magát elsőként az Író, kedvenc szörnyét felismerve a fölfelé száguldó üstökösben.

A víz lepte lyukból a kétéltűek követtik a sárkányt, élükön Arennel. Esetlenül másznak partra, alig bírnak megállni gyenge lábaikon a csúszós jégen. Alex elébük siet, lecsusszan lováról, hogy üdvözölje szövetségeseit.

— Nagyszerű időzítés! – mondja.

A király megöleli a vízi embert, aki eleinte nem tudja mire vélni a gesztust, de aztán tárva maradt karjaival szintén betakarja a másik vállait.

— Megváltoztál – jelenti ki az uralkodó felé. – Tán csak nem új a frizurád?

Alex kopasz fejére szegezett célzást harsány nevetéssel viszonozza.

— Elgondolkoztam egy-két dolgon, amióta utoljára találkoztunk – mondja végül a férfi, miután sikerül kiköpni a nevetést a szájából.

— Később elmondod – fejezi be a témát Aren. – Nézd, Kiront! Valamit észrevett a távolban.

— Hát neve is van?! – csodálkozik az Író. Mivel választ nem kap, kérdését retorikusnak könyveli el.

— Tartsuk magunkat a megbeszélt tervhez – jelenti ki az uralkodó, miután észreveszi, hogy két kulcsfigurája mellette áll és hallgatják. – Négykarú, viszel magaddal ezer embert, és lóhalálában megkerülöd az egyik hegyet. Négykézláb, te úgyszintén a másikat.

— Szegény pára! – fogja viccre a dolgot a majomember. – Pedig úgy a szívemhez nőtt. Muszáj meghalnia?

— Ha szükséges, igen – értékeli pár szóban a tréfás, de egészséges harci szellemet mosoly nélkül a király. – Mi, a többiek itt maradunk és tartjuk magunkat, amíg ti az ellenség hátába kerültök. Nincs becstelen hátbatámadás, csak lassú ellenfél. Kétfejű! Tiéd a személyes védelmem.

A testőrparancsnok fejbólintásával kevés híján kiüti önmagát.

— Értettük, felség! – feleli a komolyabb hadvezér. – Jöttünket kipufogókürt jelzi majd. Kitartás!

— Meg lesz! – engedi el végszavaival a király hű embereit. – Egyszemű! Állítsd mögém az íjászaidat. Azt akarom, hogy ezekre a barbárokra hulljon valami keményebb is a havon kívül. A szekereket állíttasd elibük. Amikor kifogynak a lőszerből, ragadjanak téglát. Ha áttörik a sorainkat, bottokkal és kövekkel vívjuk meg a negyedik világháborút.

— Igenis! – hangzik a parancsátvétel jelszava.

— Nézzétek! – mutat az égre a kopoltyús ember. A látványosságnak ezúttal pár ezer emberrel kevesebb nézője akad. Az elvonulók után csak hófelhő porzik.

A levegőben a vízi sárkány egy távoli pont fölött köröz. Láthatatlan légi lépcsőfokokat mászik meg szárnyaival, lábaival feljebb rúgva magát, farkával előre tolva testét, néha felhőpilléreken pihen meg. Szabadon röpköd a levegőben, nem követi parancsokat és akkor csap le, amikor a legjobbnak látja. Kecsesen bukik alá a levegőtenger mélyére, csaknem a földi fenékig. Kitátott száját először fülsüketítő visítás hagyja el, aztán füst, majd tűz. A lángnyelvek megnyalják a havat és az élőlényeket rajta. Mikor megérzi a visszavágódó hőséget, felkapja fejét, teste többi része utána iramodik és újra vízszintes szárnyvitorlázásba kezd, míg hasát lángok melegítik. A káosz hangja messze elhallatszik. Ezt várja ki Alexander király is, amikor féken tartja embereit. Amint a gyík újra felemelkedik, előre ugrat és elkiáltja magát.

— Tüzérek! Lőjetek! – szavai hatására hosszú szálú fém-és favessző eső húz el a feje fölött. Csatakiáltása hangsebességgel próbálja utolérni a nyilakat. – A királyságért!

Addigra a hó ropogása a vademberek közeledtére egyre erősödik és gyorsul, akár egy hatalmas száj, mely csattogva felfal mindent az útjában. Az uralkodó hadserege ugyanolyan hangos robajjal vág neki a rohamnak. Két hang-álkapocs csap össze, ellentétes irányú hullámok, amiket különböző érdekkavicsok keltenek. A találkozás mindkét oldalon elsöprő erejű. Az egyik oldalnak támadóvonalát nagyra nőtt medvék, hó-párducok és kétfejű farkasok horpasztják be. Az óriás tappancsosok mélyebb rést ütnek, majdnem a hadsereg közepéig, míg a jóval ruganyosabb és fürgébbek visszafordulnak és hátba támadják áldozataikat, egyiktől a másikhoz ugranak gyors és halálos harapásokat vagy karcolásokat okozva.

A fekete csapat inkább a háttérben okoz veszteségeket a fehér seregben egyszemű küklopsz lövészeiknek köszönhetően, a frontvonalat csak lassan, de alaposan aprítják fel. Pajzsok verik vissza csengő nevetéssel a nyilakat, husángokat, köveket és csontokat. A Testbenjárók kavicsokkal támadnak, visszaadván az Úr pénzét, amit a kereskedők korában a hóra cseréltek, jégcsapokat nyilaznak, jégesőt zúdítva az égből. Minden egyes seb egy kitüntetéssel ér fel.

Eleven, fehér lavina önti el a király embereit. Állatmutánsok. Mindenütt csak világos, szőrös emberek halma, ahová csak lát a szem, mintha a hegyek elejtették volna hósapkáikat. Amennyire ki lehet venni szőrzeteik alól, akadnak közöttük farkas, puma, leopárd, oroszlánemberek, hatalmas fogakkal, karmokkal. Alex belevágtat lovával a tömeg sűrűjébe. Jobra-balra csapkod új kardjával, a vértől vörösen izzik az acél, mintha tűzből húzná ki minden egyes alkalommal. Aztán megint belemártja egy jeges emberbe, hogy lehűtse, és újra kirántja. A hősök legfőbb alkotóeleme, az adrenalin, aktiválódik benne. Kétfejű alig bírja tartani vele a lépést, de azért hűségesen vagdalkozik, hol ura jobb, másszor meg bal oldalán, attól függően, melyik oldalra fordítja az a lovát. A hátasának, úgy tűnik, habzik a szája a veszettségtől, pedig csak fehér szőrszállakkal van tele attól, hogy ide-oda harapdálja az ellenséget. A küzdelem mégis elkeseredetten folyik. Mikor meghal egy bőrforgató, feltámad a király harcosaiban, ha érkezik valakit megölni addigra. Nem lehet tudni, a bajtárs sebesüléséből kel fel, vagy a halálból más lélekkel.

Kiron időközben visszatér tette színhelyére, hogy fogyasszon a már megsütött, előre elkészített húsból vacsorára. Lecsap, kiragad magának egy-két áldozatot, aki nem fér a szájába, azt a lábaival fogja meg, felemeli jó magasra, majd bombaként leejti. Néha azonban pontatlan és a sajátjait találja el.

„— Csinálj vele valamit, Aren!” – gondolja Alex. Tudja, hogy képtelen túlkiabálni a csatazajt, de a gondolat eljut a kétéltűhez, vagy arcára kiült elhalt idegsejtek piros véréből meglátja, hogy ideges.

Aren valahogy kommunikál vele, mert a lény hozzá repül, a fiú feltornázza magát a hátára és felemelkedik vele a magasba. Ketten már hatékonyabbnak bizonyulnak.

A legnagyobb kárt azonban az a mesterséges meteorit okozza, amely vörösen izzó és felhevült fémtestével hirtelen, nagy erővel csapódik be, maga alá temetve több száz embert, bőrszín megkülönböztetése nélkül. Aren a sárkányával alig tudja kikerülni röppályáját. Felforrósodik körötte a levegő, amihez még magas és sűrű olvadt hó párája, égett testek bűze és megolvadt gumi szaga is társul. A Vezérből, akár egy felborult edényből, kiömlik a tartalma. Néhány katona ott is hagyja csizmáját a forró fémhídon. Fehér bőrű fekete egyenruhás alakok nem tudják, az élő sakktábla melyik oldalára álljanak, így elkezdenek mindenkire lövöldözni, aki az útjukba kerül. A csata kimenetele dönti el, ki vagy mi fogja uralni a Földet: az értelem vagy a hit.

Az új csatazaj mellett alig hallatszott a kürtölést, ami a király embereinek az erősítését hozza és a fehér vadembereknek vesztést. A lompos barbárok hanyatt homlok menekülnek fel a hegyre, bár úgy tetszik, Négykarú és Négykézláb csapatai tolják őket maguk előtt. Kiderül, hogy a gyávák járnak jobban. A csatamezőn maradtak talpai alól mintha szőnyeget rántanának ki. A föld megmozdul, leverve lábaikról az embereket. A kéregmozgást Aren sem látja odafentről, de az őt követő több száz méter magas porfelhőt és a benne elrejtőző vízfalat már igen. Érkezik még figyelmeztetni a lentieket, mielőtt teljes sötétség borul a világra.

„— A víz közel!” – szemei tágra nyílnak, vérplazmák árasztják el, hogy kiszorítsák szemgolyóját, mint egy idegen testet, ahogy kikerekítik őket.

A Hold megérkezik a Föld légterébe. Már messziről befolyással van a klímára, időjárási anomáliákat okozva. A tenger habzó szájjal partra száll, a tektonikus lemezek megindulnak. Noha a becsapódás a bolygó másik felén történik, a tűzoszlop és a füst majdnem átöleli a fél golyót. A Föld szándékosan hívta meg kistestvérét, hogy ütközésük újra körforgásba lendítse. A Hold közeledtére az elemek újra felbátorodnak, friss erőre kapnak, transzba esnek.

Időjárási rendellenességek tombolnak a Hold és a Föld ütközésekor, hosszú idő óta eső, hó, jégeső, napsütés gyorsan váltogatja egymást. A nap behúzza szürke felhőfüggönyét és megered az eső, vagy a hó, ahogy az égitest elkezdi hosszú szálakra szaggatni a leplet. Villámtűzpálca repeszti szét az eget, amint lesújt hatalmas erővel. Földrengések, csuszamlások és vulkánok hányják ki magukból a rég homokkal eltemetett termőföldet és magokat, most, hogy a bolygó feleleveníti fiatalkorát és pattanáshegyei, dombjai nőnek és fakadnak ki. A víz elmossa a homokot, szennyet, újra megitatva a szomjas, kiszáradt talajt. Eddig elöntött földrészek termékenyen emelkednek ki az óceánból és meddők kerülnek le újra megművelésre.

A Hold, mint egy pásztor, újra összetereli a szétszóródott földrészeket, elkószálódott juhait. Egy új szuperkontinens születik a Földanya kék vízméhében és jön napvilágra a felszínen. Egykor széttört földváza újra összeragasztott darabjainak mintája ábrázolódik a bolygó felszínének egyik felén, míg a másik féltekén a Hold, ami egyenesen belefúródik, ahelyett, hogy oldalba kapná nagyobb testvérét és lesodródna róla. Miden visszatér a kezdetekhez, az egykori Pangeához, annyi különbséggel, hogy keletkezik egy dudor, mintha jól fejbe vágnák a planétafejet. Ha a Hold valaha a föld része volt és egy meteor ütközése kiváltotta űrbe sodródott törmelékből állt össze, most visszatér anyja keblére. Együtt pördülnek meg és örömtáncuk, forgásuk új erőt vesz nagyon hosszú időre úgy egymás körül, mint hosszú piruettben a Nap mentén. A csillagok újra lehullnak az égről, aztán újra felpattannak esténként a Föld pereméről, ahogy a világító égitest is minden reggel. Az események megismétlik önmagukat, civilizáció civilizációra épül. Így forog a történelem kereke, újra meg újra ismételve önmagát, mint egy jó tanár a buta embergyerekeknek, akik nem tudják elsajátítani a leckét elsőre még a saját bőrükön keresztül sem.

A háború igazi nyertese a természet. Mivel a Testbenjárók szoros szövetségben állnak velük, kedvező helyzetben kell, hogy maradjanak a győztes oldalán. Istenítik az Elemeket. Az Elemek védik meg őket. A halászok a Vízhez imádkoznak, a földművesek a Földhöz, a munkanélküliek, és egyéb mesterséggel foglalkozóak a Szélhez, mert a sors ugyanúgy dobálja őket, mint a légmozgás a dolgokat. Feltéve, ha túlélik a világvége-újvilág folyamatot.

— „Mért is ne!” – osztja meg Aren a gondolatát Alexander királlyal.

— „Igazad lehet. Mi is életben maradtunk. Ők még hamarabb hagyták el a csatamezőt és másztak fel a hegyekre.”

— „Érzem a közelségüket.”

— „Miután a felderítők visszatértek odalentről, folytatjuk a hegy gyomrának vizsgálatát. Első dolgunk azonban, hogy ételt találjunk az embereknek. Az anyáknak nem lesz tejük a gyermekek táplálására, a férfiaknak erejük a szolgálatra.”

Az Uralkodó nem bánja, hogy odakintről sikoltás tör be. Már fáj a feje és újra ingadozni kezd a vérnyomása az odakinti éghajlat váltakozásától. Kiron szakítja félbe a gondolatcserét. Fent fészkel a hegy csúcsán, magasan a felhőoszlop fölött és jelzi, ha valamit észlel odakint. Néha fölszáll, csap pár felderítő kört, majd visszaereszkedik. Amikor a villámvonók abbahagyják zenéjüket az esőhúrokon, akkor tisztán lehet hallani szárnycsapásait, vagy csobbanásait az odalenti árvízben. Egyelőre az esőfelhők, amik a nagy hő kiváltotta párából keletkeznek, most visszaengedik a terhüket oda, ahonnan jött. Ez viszont arra enged következtetni, hogy még ha veszélyesen síkos odalent, le lehet ereszkedni. Távol vannak a földtáblák nászától, párzásától a hegy felettük csak néha rázza meg magát, mintha le akarna rázni valamit, akár egy vizes kutya.

Négykarú széthúzza a barlang száját takaró esőfüggönyt és belép rajta. Őt követi a Négykezű és még vagy két tucat ember. Hosszú ideig voltak távol, de legalább tisztábbak az egymás hegyén-hátán feltornyosult ezernél is több embernél.

— Hoztunk medvehúst – mondja örömmel teli örök optimizmussal a Négykezű.

— Találkoztunk az embereiddel is, kétéltű! – folytatja Négykarú. – Vidáman úszkálnak odalent. Azt mondják, mentik, ami menthető, és azt ígérték, még felhoznak nekünk pár tetemet.

— Nagyszerű! – helyesli a király. – Most, hogy itt vagytok, rátok bízhatom az embereket ezen az oldalon. Készítsétek el a húst, a bőrökkel először a gyerekeket fedjétek be, miután kiszáradtak. Hol van Kétfejű? Ő fog lekísérni az alagutakba.

— Hátul, a gyáva Íróval, aki lemaradt mögöttünk a csatában.

— Azt mondta – mentegeti az Egyszemű -, hogy fentről figyelte az eseményeket, innen a perem széléről, hogy jobban leírhassa.

— Az biztos, hogy elmentünk volna a bejárat mellett abban a füstben és porban, ha ő nem vesz észre bennünket.

A király ezzel lezárja a vitát és elindul a barlang másik végébe. Addig lát, amíg a kinti félhomály elkíséri, de később sem esik el, mivel a szemüket a sötéthez már hozzászoktatott új lakók utat engednek neki akár ülnek, akár állnak. Koronája elveszett ugyan, de a gyűrűk szorosan ragaszkodnak hozzá, ami világossá teszi, ki közelít. Az Író kis híján meg is csókolja a koronás kezeket, amikor a léptek irányába fordítja a fejét és a hangok tulajdonosa már ott is áll előtte. Kétfejű szemei világítanak, szemhéjai pislognak, mint egy jelzőlámpa vagy egy gyertyaláng. Nem volt szüksége külső fényre, így elindul az előtt a pár ember előtt a mélybe, akiket kevéssel a király utasítása után toboroz össze.

Magukhoz veszik megmaradt fegyvereiket, páncéljaikat, de nem annyira jól védettek, mint uruk kardjával és a testére tapadó rovarkéreg védelmében. A király közvetlenül a testőrkapitány után megy, ami rossz ötletnek bizonyul, mert ő kapja a második ütést az egyik elágazásban, amit hosszas séta után érnek el. Kétfejű is beesik a terembe, amit halvány sziklahasadáson át beszűrődő fényszalag kisugárzása világít meg. A nyaláb néha megremeg, amikor a nyíláson beröpül egy-egy vízcsepplevél az odakinti felhőlombokról. A többieket is hamar lerohanják a fehér vademberek, de komolyan senkit sem bántanak, csupán lefogva tartják őket. A királyt vonszolják egyedül a kör közepére, amit nagyon idős, csupa szőr és ránc emberek alkotnak ülő helyzetben. Egyenként szólnak a felséges fogolyhoz.

— Mi vagyunk az ősök, akik őrzik a múltat.

— Lelkünk és tudatunk testről testre vándorol hosszú ideje.

— Az embert elvakítja a jelen.

— Ha a múltból élne, meglátná a jövőt.

— Te jöttél újra felébreszteni a természet erőit, amik pár évezrede alszanak.

— Tombolásuk hatalmas volt és évezredeken át pihentek utána.

— Most újra elszabadultak és nem nyugszanak meg hosszú ideig.

— Ásással és bányászattal saját sírotokat mélyítitek.

Miután a felszólalók köre bezárul, Alexander király ragada magához a szót.

— Talán nem kellene beleavatkoznom az emberiség újrafejlődésébe, de azzal, hogy ide csöppentem, a részévé lettem, mint a kor lángelméje, mért ne használnám fel a tudásom.

— Az emberiségnek nem csak jogai, de kötelességei is vannak – veszi kezdetét az új monológkör.

— Abban egyetértünk, hogy nincs isten.

— Te voltál odakint és semmit nem találtál.

— Mi voltunk a testünkön kívül és lelkünk senkinek sem kellett a természetet kivéve.

— Az elemek azt akarják, hogy távozzatok innen.

— Munkájuk még nem fejeződött be, a Föld még nem áll készen újra az emberre.

— Ti egy külön erő vagytok, ami bele akar avatkozni a második természetes evolúcióba, amit sem az Elemek, sem mi, a népe, nem nézünk jó szemmel.

— Rablók vagytok, sírfosztogatók.

— Nem, csak elvesszük az örökségünket – szakítja félbe Alex a beszéd láncolatát. – Úgy tűnik, vashiányban szenvedtek. Gyakran mondogattam egy barátomnak, hogy ne csak gyökereket egyen, hanem a köveket is nyalogassa. Én pótolhatom szükségeteket.

Sikerül kirántania magát az őslakosok szorításából és kardját övéből. Csapásait egyből társait megkötöző eleven gúzsok elvágására irányítja. Kétfejűt sikerül is kiszabadítani, de az nem érkezik a háta mögé kerülni védelemként, élő pajzsként, amikor a király megérzi bordái közt a halál hideg érintését. A jégcsap beletör a sebébe és lassan olvadni kezd a még meleg testtől és vértől.

— Ne! – kiáltja el magát az Író tehetetlenül.

A firkász segélykiáltása mégis csak kivált valami hatást. Az árnyak megelevenednek az egyik alagútban és öt gépfegyveres katona alakját veszik fel. A menekültek gyorsan cselekednek, magabiztosan céloznak és lőnek, a fekete emberek nagy meglepetésére a fejük vagy válluk felett a fehérekre. Végre oldalt foglalnak maguknak a harcban. Legalábbis egy kis túlélő csapat. A körbe ülő öregek mozdulatlanul szemlélik a történteket. Túl idősek már a mozgáshoz, a rituálét, melyben új, fiatalabb testeket helyeznének elibük, megszakítják. Egy ember odarohan a földön haldokló Alexander királyhoz, míg a többiek háttal körbefogják őket, hogy sakkban tartsák a teremben lévőket.

— Dávid! – kiált fel. – Jane! Nézzétek! Jól láttam! Lássátok ezt a hasonlóságot. Olyan, mintha tükörbe néznék.

— Vagy rám – feleli a báty, aki tekintetét hébe-hóba a földre szórja, mint tyúkoknak a magot, de nem gyengíti meg a sort. – Még halványan emlékszem apánk arcára. Ő lehet az.

— Gén a génemből! – sóhajt fel Alex. – Örökségem továbbvivője.

— Nem én vagyok az idősebb – közöli keserűen Márk. – Még csak nem is ismertelek. Azt mondták, meghaltál, de anyánk és Anna szerint soha sem találtak meg.

— Ők… most… hol vannak? – dadogja az Úr.

— Ha a vén bárka még úszni is tud, akkor az űrhajón – válaszolja zokogva kisebbik fiú.

— Születésed napján hagytalak el. Ez volt… a törvény. Másképp nem láthattalak volna… még egyszer.

Szavai vértócsába fúlnak, ami belülről tör fel torkán keresztül.

— Nem akarlak most elveszíteni – zokogja Márk. –, amikor megtaláltalak.

— Még találkozunk, egy másik formában. Nem fogsz elveszíteni, csak ismerj majd fel! – majd a haldokló kinyögi utolsó szavait, ami sokakat a jelenlévők közt megborzongat, de a holdról jöttek számára értelmetlen marad. – Testet a testért, lelket a lélekért.