Tízezer... évvel időszámításunk után - A szövetség (10KY AC)

A szövetség

A buborékok sorra bukkannak fel a vízben. Életük rövid, szétpukkannak, amint a felszínre érnek. Akadnak azonban makacsak is, ragaszkodva a létezéshez. Feltűnnek a hullámok között, majd elvesznek benne. Majd újra felfúvódnak, aztán megint elhalnak. Eleinte csak egy-két fej csipkézi a tenger hullámredőnyeit, aztán egyre több, végül sok száz. A legnagyobb mégis utánuk következik. Legalább három méter széles és négyszer olyan hosszú dudor türemkedik ki a kék szövetből, ami végül enged és elszakad. A megnyílt sebből szerteszét spriccel a nedv, a daganat lüktet és mozog – megelevenedik. A kelés barátságosnak bizonyul, még integet is a kezeivel, mielőtt megszólal:

— Hahó! Itt vagyok!

Az Író, aki a parton ül, először észre sem veszi. Nehezen ébred bágyadtságából. Mióta befejezte Urának az őslakosokkal történt találkozásának leírását, csak a homokba bámul maga elé, szomorúan. Szemei előtt összefolynak a sivatag apró homokhullámai, amiket a szél, a víz habtól tajtékzó partszája és az óceán haragos hullámráncai fésülnek bele. Nem tud azonnal a jelenés mögé látni. Azt hitte, gazdája meghalt. Látta, amint a vízbe veti magát és nem jön fel hosszú időn át. Nem hitte és fogadta el vezérének halálát, de azt sem tudta azonnal, hogy mitévő legyen. Eleinte csak fel-alá rohangált, próbálta rávenni magát, hogy utána ugorjon odaadásában azt is elfelejtve, hogy úszni sem tud.

Az Úr olyan életvidám és jókedvű volt egész úton a folyó mentén. Elmesélte neki, hogy néz ki a mai föld onnan fentről, ő meg nem győzte papírra vetni a mozgó ló hátán. Az állat majdnem levetette magáról, amikor hátába döfte pálcáját, hogy vért merítsen belőle az íráshoz. Az Uralkodó szavai szerint, miután megállt a bolygó mozgása, a Nap felolvasztotta az északi és déli féltekéket. Víz öntött el mindent fentről és lentről. A planéta forgása nem szabályozta az áramlatokat és az óceánok mozgását. Csupán egy keskeny földsáv maradt meg az egyenlítő táján. Az uralkodó szerint olyan, mintha a Föld sárga övet viselne magán körül. A vizek két részre oszlottak, Északi-és Déli Óceánra, ahogy azt a holdlakók elnevezték. A megmaradt hosszú szuperkontinens pedig a Földgyűrű nevet kapta.

Akkor fejezte be az írást, amikor gazdája magára hagyta és lement a partra. Az Úr eleinte valami furcsa szót kiabált: „Aren”. Mivel semmi sem történt, belevetette magát az óceánba, akár egy öngyilkos. Az Író lóra ült, amikor tehetetlenségében nem tudott segíteni a férfin és átvágtatott a kanális feljebb eső keskenyebb részén a túloldalra. Onnan látta csillogni a lepárló épület üvegházának sziporkázását a napfényben. Talált is ott szorgoskodó munkásokat, akik egy időre otthagyták a dolgukat, de azon túl, hogy ők is mereven bámultak a víz tükrébe, magukon kívül senkit nem láttak benne.

Meglepően az Uralkodó nem felpuffadt hullaként jön fel a felszínre, hanem vigyorgó, elégedett képpel. Ráadásul nincs egyedül. Csupán a lény, amelyik hátán ül, kitesz vagy húsz ember méretével és tömegével. Az Író inkább lecsúszik, mint megy a partra. Annyira meg van szédülve a látványtól, hogy amikor feláll, még ide-oda támolyog, a vízbe is bokáig beviszi a lendület, csaknem karnyújtásnyira a szörnytől, amit az ura meglovagol. A vízi lény hirtelen fenyegetően felkapja rá a fejét, hosszú és széles szája kinyílik fehér, tenyérnagyságú és éles fogai kivillannak, amire a firkász magához tér és kihátrál a homokos földre. Még így is majdnem eléri az állat karnyi hosszú és vastagságú nyelve. Félelmetes mordulása és kénszagú lehelete azonban találkozik a meghátráló emberrel. A tengeri sárkány oldalán verdeső szárnyszerű uszonyok még jobban felmérgesítik az amúgy is háborgó tengert. Akárhányszor csap egyet farkával a vízre, hangos robaj kíséretében vízpermetet fröcsköl szerteszét. Pikkelyes páncélzatáról a vízcseppek leperegnek, testének minden egyes porcikája ütemesen mozog, mintha egy-egy tüdő lenne mindegyik alatt. Talán valóban így lélegzik, vagy nyeri ki az oxigént a vízből. Nyakát körbefonó, fejéről lecsúszott koronának tetsző bőrsörényét csak néha állítja fel és rázza meg, de az is elég ahhoz, hogy akárki, aki mellette áll csuromvizes legyen.

Az Író még biztonságosnak hitt távolból is félve meg remegve vizsgálja a teremtményt. Ha addig azt gondolta, a mutáns emberek vagy a szárazföldet benépesítő új állatfajok szörnyűek, akkor új tapasztalata megváltoztatja véleményét. Maga elé tartva jobb kezét bütyök-és kisujját behajlítva három ujját mutatja a jelenés felé. Az ura egy alkalmat sem tud kihagyni, amikor a babonás hitnek a megnyilvánulását látja. Szavai majd belefulladnak a kacagásába.

— Gazdag ennek a te harmadikodnak az állatkertje – élcelődik. – Van olyan is, amelyik festéket, tintát köpköd, amivel írhatsz. Miután beindul a kereskedelmünk a tengeri néppel, nem kellesz többet vérrel írnod.

— Na… de…miért… hogyan? – hebegi az Író.

— Eleget meséltem már neked egy időre – válaszolja jókedvűen az Uralkodó. – Ezt mondja el neked valaki más.

— És… és… kicsoda?

A kérdést ki sem kellene mondania, amúgy is meghallgattatásra talál.

— „A nevem Aren, Aron fia. A Déli Óceán királyának főtanácsosáé.”

— Ki beszél? Az Északi Óceánnak is van királya? – kérdezi döbbenten az Író. A fejébe törő hang ellen még összetett ujjai sem segítenek. Egy fej a sok tucat közül kiemelkedik a vízből deréktájig. Tovább nem merészkedik ki a Nap bőségesen áradó sárga nedűjébe, de még ha meg is szakítaná mozdulatait, beszédét folytatja.

— „Nem tudjuk, de hamarosan kiderítjük, ha felúszunk a másik féltekére. Mára már több ezernyi Atlantisz is létezhet. Urad biztosított, hogy az átkelő biztonságos. Lehet, hogy két népet egyesítet vagy állított szembe. Mindent megtudsz útközben, felfelé a mesterséges folyón. Nincs sok időnk. Hamarosan eljön az időnk.”

— „Mire?” – gondolja az Író, de szája még mindig remeg, mintha beszélne. Reméli, senki sem látja, mivel mindenkinek hátat fordít, hogy a lovára szálljon. Még azt hinnék, megijedt.

— „A Hold eljöveteléig. Az majd erőt ad nekünk a harchoz.”

— „Ti is részt vesztek a csatában? Mire nektek a föld?”

— „Nos, gazdád rábeszélt minket. Már akkor tudtuk, mit akar tőlünk, amikor a partra lépett. Kiabált, hívott engem és a népem, de nem győzött meg minket. Elszántsága azonban minden elképzelésünket felülmúlta. Még mi sem láttuk előre azt a hirtelen gondolatot, hogy a vízbe veti magát és életére tesz fel mindent.”

— Bizony! – vág közbe oldalról a csatornán felfelé úszó sárkány hátáról az Uralkodó. – Azt hittem, ott veszek. De akkor arra gondoltam, hogy valaki tartozik nekem az élete megmentéséért, és akkor megjelent Aren.

— „Ezt nem utasíthattam vissza. Ki akartam húzni a Föld Urát a partra, de az hajthatatlan volt, amíg nem találkozhatott a vezetőinkkel. Akkor légbuborékot fújtam a fejére és az által lélegzett. Elvittem hát a legnagyobb víz alatti városunkba, amit ti valaha Riónak hívtatok.”

— Nem szép látvány – nyugtázza az Úr. – Még rosszabb, mint a földalatti városok. Mindent korál, zöld vízi növények borítanak. Noha, ez a szín elég barátságos. Odalent minden olyan nyugodt. Láttam, hogyan táplálkoznak. A falat készen repül a szájukba.

— „Azért a húsért meg kell küzdeni – helyesbít Aren. – De hogy könnyebb legyen az életünk a jövőben, elfogadtuk az ajánlatod.”

— Mi lenne az? – firtatja a firkász.

— A tenger minden évben eljön egyszer és elviszi a késői terményt, vagy amit nem érkeztek begyűjteni.

— „Legyetek hát résen, szárazföldiek. A víz közel.”

— Először legyen termőföldünk – helyesbít az Uralkodó.

— „Lesz, kétlábú! – nyugtatja meg szövetségesét a halember. – A Hold majd segít.”

— Úgy legyen – engesztelődik meg az Úr. Nem akarja további vitákkal elrontani a jókedvét. Elégedett egyességével és örül szövetségeseinek. A természet erőivel is hadban áll és nem árt, ha a maga oldalán tudhat egyet vagy kettőt. A tüzet a markában érzi, és most a vizet is a szolgálatába állítja.

A fölfelé vezető hosszú utat többé-kevésbé csendben teszik meg. Az uralkodónak nehezére esik folyton a partra kiabálnia és amúgy is, nosztalgia fogja el a csatorna láttán, aminek alapjait valamikor a saját kezeivel rakta le. Az Óceániaknak viszont nem okoz gondot a beszélgetés. Az Uralkodó kíváncsi, meddig terjed mentális képességük határa. Vajon látják-e az álmokat is, amikor az agy másképpen működik? Az Írót viszont egész úton más dolgok foglalkoztatják. Amennyire csak tudja, kikérdezi az emberiség vízbe vonult rétegét a világukról, életükről, szokásaikról. Csak nem az jár a fejében, gondolja az Úr, hogy könyvet ír majd róluk, ha befejezi az ő életrajzi feljegyzéseit? Arra bizony várhat gazdája haláláig. Észbe kap, hogy gondolatait hallgathatják. Vissza kell fognia magát, főleg terveit kénytelen kiverni egy időre a fejéből.

Közel járnak a barlangvidékhez, amikor az Uralkodó követői hosszú időre eltűnnek. Korábban is megfosztották az embereket a társaságuktól, amikor pihenőre tértek, de nem sokáig. Amikor végre megjelennek, elbúcsúznak. Azt sugallják, hogy csak egy rövid időre. A szárazföldön nem követhetik őket, de rátaláltak egy erére a földnek, amin keresztül eljuthatnak a barlangok forrásaihoz. Páran viszont a csatornán felfelé veszik az irányt. Az Úrnak meg kell válnia új állatkájától és lóháton fojtatni az utat. A vízi sárkány szintén megkedvelhette lovasát, mert búcsúzóul egy lángcsóvát köp a magasba, aztán alámerül a mélybe. Az is lehet, hogy miután eléggé kiszárad a felszínen, újra képes lesz tüzet csiholni a torkában lévő mirigyekkel, akár két kovakővel és kénsavval a gyomrából, ami még szikra nélkül is maró folyadék. Az Író viszont a mentalisták után szomorkodik és a mielőbbi viszontlátás reményében vál el tőlük.

Az emberek a fővájaton vonulnak be a bányavárosba. Valaha Mexikóvárosnak hívták a helyet. Nagyváros volt a maga idején, de már csak egy hatalmas rom. Nincs benne semmiféle értékes kő vagy nemesérc, csak a múlt kincsei és fedezék a jövő nemzedéknek. Bár a beton, amit itt bányásznak, értékesebb az aranynál is. Magas, földalatti épületei, amiket betemettek az idő homokórájának szemcséi, félig meddig már láthatóak az elhordott törmeléktől, egészen az utcatáblákig. A bevert ablakszemek látása is visszatért. Barna emberek hajolnak ki az üregeiből, akik már lakják a kipusztult romokat. Az emberek tudják az utcaneveket, ki hol lakik. Egy társadalom épült fel a betonvázak mentén. Az utcákon viszont vigyázni kell, mert síkosak. A már kitaposott, vagy elhordódott homok alatt üveges a talaj, amit atombombákkal csiszoltak egykor gyémánt-keményre. Szilárdsága ellenére, sikerül megbontani és tovább törni, elősegítve ezzel a vágó-és szúróeszközök újonnan való feltalálását. Bizony, az emberiségnek mindent még egyszer fel kell fedeznie. Több ezer évre vetette vissza a népet a fejlődésben – az elmondások szerint – haragjában a Harmadik.

A lovas felvonulás nagy ünnep a bányavárosban. A lovak patái apró, csillogó üvegszikrákat vernek fel patáikkal, amiket a gyerekek nagy örömmel és visítozással szedegetnek össze. Persze, aki nagyobb darabhoz jut, annak le kell adnia. Csak az jogosulhat szerszámokra, aki be tudja bizonyítani, hogy használja. Nem minden tetszik a vadaknak, amit az Úr bevezet, de félik és tisztelik. A diktátort azért fogadja el az ember, mert tudják, ki gondoskodik róluk. Ha ez egy intézményre van felosztva, ott elveszik a gondoskodás.

A befelé egyre szélesedő barlang visszhangozza a lovak dobogását, a gyerekek nevetését és az emberek üdvrivalgását. Úgy tetszik, a deszkákkal és betonlapokkal alátámasztott földmennyezet is beleremeg. Az utcai világításnak meghagyott réseken át a homokszemek csillámpora hullik az érkezőkre. Pedig csak ketten vannak. Milyen látvány és hangulat lehetett, amikor az egész Körvár egykori lakossága bevonult? Őket biztosan kevesebben fogadják, mivel az Urat a főtéren váró tömeg felét az ő saját személyzete teszi ki. Persze az élen Négykézláb ténfereg egy lurkóval a hátán. Mind a ketten élvezik a lovaglást, az őket néző emberek meg nevetnek rajtuk. Mármint, aki látja. A hátsó sorokból nem könnyű áttekinteni Négykarún. Inkább a hónai alatt lehet kikandikálni, ha éppen nem mozgatja karjait. Mellette egy terhes asszony áll, akit a hadseregparancsnok karon fogva tart. Szüksége is van a támaszra a gyönge teremtésnek, mert saját súlyát alig bírja, nem hogy hasában megbúvó terhét. Rendkívül nagy a pocakja, talán ikreket vár. Hátha kárpótlást kap előző gyermeke elvesztéséért. Csak az Úrnak tűnik fel, hogy milyen gyengéden kapaszkodik egymásba a két ember, vagy csupán beképzeli az egészet. Mindenesetre abban ringatja magát, hogy jól rendelkezett barátja helyett annak asszonya és közelgő gyermekeinek ügyében.

Az Úr csak akkor száll le a lováról, amikor a város terén várakozókhoz ér és valaki megfogja a lovát. Nem mintha képtelen lenne egyedül lekászálódni a vadállatról, de aztán nem mehet a dolgára, elengedve a vadlovat. Az nekiesne rögtön az első fehér gyereknek, aki még Napot és felszínt sem látott, nemhogy megvédené magát. Csak miután átesik a tűzkeresztségen és a törzse ad neki egy nevet, ami rá jellemző tulajdonságából származik, lehet nem aggódni a kicsikért.

— Ember hozott! – üdvözli a nő, aki egy hassal előbbre jár a többieknél.

— Aki a sorsát irányítja! – válaszolja az Úr. Az asszony és a férfi a felemelt három új helyett kezet fognak, ahogyan azt a vezér tanítja.

— Légy a vendégünk! – invitálja az asszony és oldalra állva elsőként nyit utat a tömegen keresztül az Urának.

— Inkább érezném otthon magamat – helyesbít az Uralkodó. – Apropó! Megérkeztek a vendégeink?

— Igen, lent vannak a forrásban. Meg is ijesztették az őröket rendesen, de hála istennek semmi baj nem történt.

— Vezess oda és hívasd a Mészárosmestert, ha már megjött.

— Igen. A nemeseid nem sokkal előzték meg a főcsapatot a földalatti labirintuson át.

— Látom, jól tartod a helyzetet az embered nélkül is.

— Ezt miből gondolod? – firtatja a nőszemély.

— Abból, hogy nem fekszik minden kapu alatt hulla. – viccel az Uralkodó.

— Arra nem gondolsz, hogy megettük őket? – csűri tovább az asszony.

— Tőletek minden kitelik – nyugtázza az Úr. Nem hagyhatja, hogy a másiké legyen az utolsó szó.

De annak csak nem áll be a szája. Ketten haladnak elől, a többiek távolságtartóan követik őket.

— Hadvezérednek köszönhetően rend és béke honol – mondja a nő.

Talán csak úgy tetszik, hogy Négykarú felszisszen, mintha belemartak volna.

— Sajnos, el kell vinnem magammal – sóhajtja az Uralkodó.

— A háborúba? – kérdezi a terhes nő.

— Igen! – válaszolja keserű szájízzel az Úr.

— Visszahozod?

— Nem ígérhetek semmit és nem vigyázhatok senki helyett. Bármi megtörténhet. Azt sem tudhattam, hogy emberedet veszély várja a Körvárban. Sajnálom – fejezi ki részvétét az Úr.

— Ha most kimennék a fényre, talán a „Szomorú özvegy” nevet kapnám – sóhajtja a nő. – Talán, majd ha megszületnek a gyerekeim, átmegyek a Nap tűzkeresztségén. Addig is névtelen maradok.

— Bátrabb vagy, mint hiszed, asszony – próbál lelket verni a férfi a gyönge teremtésbe.

— Te is hihetetlen dolgokat hajtasz végre.

— Mint az is, amit most készülünk tenni?

— Igen. Nem akarsz előtte enni, lepihenni?

— Nem – utasítja vissza az Uralkodó. – Ehhez üres gyomor kell. Biztos, hogy velünk tartasz? Nem lesz szép látvány.

— Egy szülés sem az – vágja rá az asszony és ezzel abbahagyják a témát.

Amíg fecsegnek, elérik mélyen lent a forrásokat. Jó látni, hogy folyik még kék, úri vér a föld ereiben, nem csak tüzes vagy fekete olajszéklete, hanem tiszta és nemes. A barlangban a földalatti folyó fölött apró hegyfogak meredeznek alá – a sziklák magukba fordulva, befelé nőnek. Ijesztőek, mint egy óriási száj hatalmas fogakkal. Körben a falak valaha épületek lehettek, az emberek mesterséges betonhegyei, akiknek vagy nem tetszettek, vagy kevesellték a természet emelte eredeti szobrokat, de már több ujjnyi por vastag, megkeményedett réteggel vonta be. Hátborzongató látvány a sötétben, ahogyan csak a csillogó víztükörről visszaverődő fények világítják meg az alagutat. Sokaknak a félelem lassan, alattomosan kúszik fel a bokáiktól a nyakukig, végig a bőrükön, akár egy pók. Azon kívül még idegenek úszkálnak a forrásban, akik cseppet sem bizalomgerjesztők.

A vízi lények mintha megéreznék félelmüket, mert bíztatóan szólnak a tömeghez. Sokaknak először hatolhatnak az agyába, mert a fejükhöz kapnak, kiűzni azonban nem tudják a hangokat.

— „Gyertek közelebb! Itt vagyunk.”

— Amikor még nem láttam, nem féltem a barlangoktól, de most, hogy látom valós mivoltukat, megijesztenek – mondja a terhes asszony a Négykarúnak, aki újra támaszául szegődik.

— A tudás veszélyes is lehet – hagyja jóvá a hadvezér.

— „Így igaz, barátom – ért egyet Aren, aki felbukkan a vízből. – Például, én már régóta tudom, mit készültök tenni velünk és nem lennénk itt, ha nem egyeztünk volna bele. Mégis erőt veszünk az aggodalmainkon. Másra tereljük a gondolatainkat, mint azt te teszed, Uram a terveiddel. Folyton másra gondolsz, hogy már az egész Holdi világotokat ismerjük, mint a tenyerünket.”

— Tisztában vagytok a kockázattal. Talán néhányatokon nem sikerül elvégezni a szertartást és belehalnak. Választhattok, továbbléptek és létrehoztok egy új fajt, a „Kétéltűeket”, vagy bent ragadtok az óceán iszapos sarában.

— „Természetesen, ha te is megtartod az ígéreteidet és az új nemzetnek adod a tengerpartokat, ahol élhetnek és gyarapodhatnak, mint azt annak idején az első radioaktív pestistől szenvedő nép tette. Őseink valaha az óceánhoz menekültek élelem reményében és minél több időt töltöttek odalent, annál kevesebbet idefent, míg folyamatosan el nem maradtak a szárazföldiektől.”

— Már megmondtam, hogy rendben! – erősíti meg még egyszer az Úr. Kezdi elveszíteni a türelmét. Zavarja a másik bizalmatlansága és túl akar már esni a műtéten. – Ti lesztek a hiányzó kapocs népeink között. Rajtatok keresztül fog majd bonyolódni az árucserénk és megkaptok mindent, amire csak szükségetek van, ha mi is.

Egy kevéske csend esik le a helyiségbe. Pár pillanatra úgy tűnik, a forrás csobogása is megáll, még a vízi emberek is feladják próbálkozásukat, hogy kézzel vagy lábbal való csapkodással eltörjék a víztükröt. A hallgatást az Uralkodó töri meg:

— Mészárosmester!

— Igen, Uram! – tolakodik elő egy hang, majd annak sebességét utolérni kívánó nagydarab test.

— Készen áll az embereivel? – az Úr hangja pattogó és parancsoló.

— Igen – remegi a másik minden porcikájával. Nem úgy tűnik, hogy meg tudja ejteni a pontos vágásokat. Ha csinált is valaha hasonló dolgot élőlényen, az biztos nem élte túl.

— Hozasd ki az embereiddel vendégeinket a partra egyenként. De ne messze a víztől. Óvni kell őket a kiszáradástól. Valaki folyvást locsolja őket. Sok vér lesz, azt is le kell mosni, hogy lássál valamit.

— A miatt ne aggódjon, Uram! – vigyorog a ripacs orvos. Mintha visszanyerné lélekjelenlétét a kulcsszó hallatán. Megnyalja szája szélét, talán hogy olajozottabban csússzanak ki szavai. – A vérelszívással és a fertőtlenítéssel nem lesz gond.

Sajnos azonban akadnak gondok. Először is, a mester emberei nem tudják kiemelni Arent, aki elsőként jelentkezik a beavatkozásra, hogy példát mutasson az embereinek. Folyton kicsúszik a vízi ember síkos teste a kezek közül és visszaesik a forrásba. Négykarúnak kell beavatkoznia, aki úgy öleli át a terhét négy hatalmas, hosszú és erős karjával, mint hordót a dongák. A második gond akkor merül fel, amikor a Mészáros csontpengéje életlennek bizonyul. Aren ágyéka fölé görnyedve nagy erőfeszítések árán sikerül csak lyukat ütnie a halvány vonal mentén, ahol annak a lábai összeforrtak. A páciensnek még annál is nagyobb fájdalmai vannak, mint orvosa küszködésének. Nem kiabál, száját sem nyitja ki, de a nézők majd a földön fetrengenek a fejfájástól, amit szellemileg átélnek a szenvedővel. Nagyon lassan halad a metszéssel. Rendszeresen megáll, hogy felszívja a kifolyó vért és lenyalja a sebet. A nyál a legjobb fertőtlenítő, állítja a mester. Csak akkor marad abba a kínzás, amikor a terhes asszony megérinti a Mészáros vállát és egy hosszú, hegyes és vékony fémdarabot ad át a megforduló embernek.

— Elszalajtottam a kórházépületbe, amit nemrég tártunk fel a homokkarcolók takarásában.

— Rozsdamentes acél – állapítja meg az Uralkodó. – Nem kezdte ki az idő foga.

Aztán elég egy hosszú, vékony vágás, hogy kinyíljon a két lábcsontra nőtt vörös húsvirág. Lejjebb már óvatosan halad, nehogy elvágjon egy fontosabb eret vagy artériát, amint keresztülszeli a két lábszármaradvány közti masszát. A mester csupa vér, mocsok és izzadtság. Segítői legalább annyiban a hasznára vannak, hogy tartják a fityegő bőrdarabokat, amiket aztán majd vissza kellesz hajtani a húsra. Na meg persze ketten egy-egy oldalról gyors varrásba kezdenek a fenti résznél, amikor már a Mészáros lent jár a bokáknál, amik úszófarokká forrottak össze, hogy megelőzzék a fertőzést vagy az elvérzést a nyitott sebből. A hentesinasoknál sok bőrdarab van kéznél, hogy kitoldják a nagy területet, amin nem ér át a test gazdájának eredeti bőre.

A művelet végére Aren már eszméletlen, de él. Szíve hevesen ver, mellkasa vulkánként lüktet. Víz nélkül is csupa nedvesség, ahogy a felépüléssel küszködő szervezet folyadékban üríti ki a károkozókat. Már csak rajta múlik, hogy megküzd az életéért, vagy belepusztul a sebeibe. Hogy ne kelljen folyton borogatni forró testét, a forrás egy sekély részére helyezik, épp hogy a víz csak ellepje és hűtse.

Az esetből tanulva, társait már a beavatkozás elején leütik. Eszméletlenül nem kiabálják tele mindenki fejét, noha gyengébben működő tudatalattijuk még így is fül-és orrvérzést idéz elő a jelenlévőknél. Hosszú időbe telik a tucatnyi vízi emberen elvégezni az operációt. Szerencsére, többen mennek el a műtét alatt a nézelődők közül, mint ahányan a páciensekből. Egyikük nem azonnal hal meg. Később viszi el a láz. Egy másiknak le kell vágni a lábait, mert elfertőződik. Miután visszateszik a forrásba, az elsodorja és megfullad. Csonkjaival nem tudja fenntartani magát a víz felszínén. Az Uralkodó gyakran látogatja a betegeket lábadozásuk alatt, amit nem csak testi felépülésük jelent, hanem a szó szerinti értelemben vett lábra állásuk is. Hosszú időbe telik, mire képesek megmozdítani a lábujjaikat, aztán a lábfejüket, majd a lábaikat. Gyötrelem volt végignézni, ahogyan megpróbálnak a sziklás, csúszós parton megkapaszkodva először feltérdelni, aztán lábra állni. Ezer éve elfeledett műveletet kell véghezvinniük, ami ott van valahol a génjeikben, de egy láthatatlan olló elvágta.

Az egyik alkalommal Aren megpróbál kikászálódni a földre. Az Úr a kezét nyújtja a szerencsétlennek, aki eleinte megragadja, úgy tesz, mintha próbálná ráhelyezni súlyát a karra, de aztán enged a szorításából és visszacsúszik. Az Uralkodó a következő megjegyzést fűzi a történtekhez.

— Nem hiszem, hogy utódaid örökölni fogják tőled a lábakat. Legalább is eltelhet pár generáció, mire módosulnak. Meg kellesz vágnod majd a gyerekeidet, akár a zsidóknak egykor.

— „Valld be, magadban nevetsz rajtunk!” – szólítja fel Aren az Urat színvallásra.

— Honnan veszed? – kérdezi döbbenten az Úr. Hiszen igyekszik leplezni gondolatait a mások előtt.

— „Érzem a mozdulataidon, az izmaid merevségén, sejtjeid minden egyes rezdülésén.”

— Azt érzed, hogy nevetek, de azt nem, hogy min, igaz.

— „Igen – helyesli a vízi ember. – De mit számít, hogy minket vetsz meg, vagy a babonáinkat, az istenünket, hiedelmeinket és szokásainkat. Mindezek mi vagyunk.”

— Én meg azt érzem, hogy nem rokonszenvezel velem – vádolja meg most az Uralkodó a másikat.

— „Mi nem akarjuk, hogy minket is megszelídíts, átformálj, mint azt a földön járókkal tetted. Tisztelned kell a hagyományokat, a különbségeket. Ettől volt változatos annak idején a világ.”

— És ezért olyan most, amilyen – válaszolja az Úr hidegen, mint a tenyere alatt folyó víz, amit lehajolva simogat. – Nekem sem tetszett a rendszer a Holdon, ami meg akart engem ölni, elűzött a családomtól és kitaszítottá, szó szerint földönfutóvá tett, de még mindig jobb volt, mint a szétszórtság. Valami kell, hogy összefogjon bennünket.

— „Szövetségünk csak kényszerből és érdekből született. Kigúnyolhatod a Hármat, amiben hiszünk, lenézhetsz a tudatlanságunkért, de nem kényszeríthetsz arra, hogy megváltozzunk.”

— Talán nem tetszik, amit csinálsz? – firtatja az Úr. – Emlékszem, milyen játékot játszottál kölyökkorodban. Evolúciósdit. Ki mer és tud messzebb kimenni a partra. Majdnem odavesztél. Most is feltartjátok a vonulást a felépülésetekkel. Azt sem tudom, hol használjalak benneteket a csatatervemben.

— „Miattunk ne aggódj. Menjetek előre, mi utolérünk benneteket és ott leszünk a jó helyen a jó időben. Ami meg a tartozásokat illeti, én már visszafizettem neked az adósságomat. Az meg, hogy mi tetszik és mi nem, azt nem tudhatod. Mik a személyes, vagy egyéni szándékaink, arról fogalmad sincs. Nincsenek olyan képességeid, mint nekünk.”

— Ismerd el, nektek is van mit tanulnotok tőlünk – ágaskodik az Uralkodó.

— „Én elfogadom a te népedet, ha te is az enyémet. Ha megpróbálsz valaha is erőszakot alkalmazni ellenünk…”

— Mert mi lesz… – kérdezi az Úr és fenyegetően előre hajol.

Nem érkezik befejezni sem a mozdulatát, sem a mondatát. Kevés híján beleszalad a saját tőrébe, amiről fogalma sem volt, hogyan oldódott le az övéről és került hegyes végével a homloka elé. Amint lassan felemeli a tekintetét, meglepődve látja, hogy a fegyvert senki sem tartja, magától lebeg. A láthatatlan ember gondolatát hamar kiveri a fejéből. Sok különös dolgot látott már, mindenfélére rávette már az élet, de ilyen csodát még nem tapasztalt. Önkéntelenül is másik tőrére téved a keze, de egy hang figyelmezteti, hogy csúsztassa tovább hozzá nőtt fehér, ötlábú, csonka pókját.

— Ne kísértsd a képességeimet. A vízben jobban megy, ott a tárgyak nem ilyen nehezek. Még meginoghatok.

Az Úr hosszan néz farkasszemet a késsel, mire rájön, hogy ki áll a merénylet mögött. Lassan körbeforgatja a tekintetét és meglátja Arent, az északi óceán királytanácsosának fiát vízből kinyújtott, feléje meredő kézzel. Tekintetében egyáltalán nincs segítségkérő kifejezés. A telekinézis jelensége meglepi az Uralkodót, de igyekszik nem kimutatni bármi érzelmet. Elismerését azonban képtelen eltitkolni, hogy újabb dolgot tud meg új szövetségeseiről. A vízi ember úgy látszik, beéri egyelőre ennyi tisztelettel a fajtáját illetően. Lassan leengedi a szúrószerszámot. Az Úr akkor sem hagyhatja, hogy az ő pályáján ne az övé legyen az utolsó szó és hátat fordítva a következőket gondolja, mielőtt elsiet:

— „El ne késsetek!”