Tízezer... évvel időszámításunk után - Az átkelés(10KY AC)

Az átkelés

A tömeg óriási összetekeredett fekete kígyóként tekergőzik a vár tövében. Amikor a fej felemelkedik, a farok csörgedezni kezd. Katonák verik, csörgetik és rázzák csontpáncéljukat. A fejen kinyílik egy szem, amint az Úr felveszi fehér védősisakját. Fogak nőnek ki mellette, ahogy őrségének tagjai magasba emelik lándzsáikat.

Nem csak a tömeg párája csapja meg Elől-hátul Szemet, hanem a beszélő kígyó hangja is odafent, a silótorony tetején.

— Legyetek üdvözölve, Emberek! – hangzik a köszöntés. – Fiatokká fogadtatok engem és én népemmé titeket. Kezembe adtátok a sorsotokat és én felemeltetek benneteket. Az a magasság, amihez eddig segítettelek titeket, korántsem a maximum. Az emberiség sokkal többet érhet el. Kövessetek, és szemeiteket az égre emelhetitek. Megmutatom az utat, de a többi rajtatok múlik. Harcoltok egy másik jövőért, vagy beletörődtök abba, ami van. Küzdjetek magatokért, ne értem! Előre, az Emberiségért!

Az egész beszédet moraj kíséri, ahogy a Tanultak fordítanak a Tanulatlanoknak. Utolsó szavát hatalmas hördülés éri utol. Őt magát követte a tömeg. Az óriáskígyó feje előrelendül. Minden pikkelye egy élő organizmus, ami mozog. A fekete test lassan indul meg előre, hosszú, fekete csíkban tekereg a látóhatár felé egy egész lényt alkotva. Sorban, rendezetten haladnak a tagjai. Nem térhetnek le a karókkal kijelölt útról, nehogy homoktóba – rakéták keltette kráterekbe –, vagy futóhomokba – az eldugult, de néha kilazuló föld mélyére vezető lyukakba – tévedjenek. Por veszi körül őket, mintha a Napnak sikerülne lángot és füstöt csiszolni belőlük.

A megfigyelő még sohasem látott ilyen jelenést. A torony tetejéről figyelt már embereket közeledni, távolodni, de nem ilyen sokat és ekkora egységben. Egyik oldalról a távolodó felhőket nézi, a másikkal az embertömeg alkotta lény fejének letűnését egészen addig, amíg annak a farka is elbújik arcának egyetlen szeme elől a homokdűnék mögött. Ekkor kilencven fokos fordulatot vesz, hogy az északi és déli féltekéket figyelje. Kis idő múlva újabb fordulatot tesz és így araszol, mint egy óramű fogaskerekei, míg meg nem jön a váltás Ferdenyak személyében, aki szintén képes nagy látóteret befogni.

A sok ezer lábú lény átszeli a sivatag homoktengerének első hullámát. Mát nem látszik mögöttük a Körvár hangyafészke. Fejük felett táncot lejt a levegő, ahogyan a szél és a forróság erővel rángatja ki belőlük a nedvességet. Egyedül tollatlan bőrszárnyú repülő sakálok kísérik őket föntről élelem reményében. A vadlovak rázkódása segíti az elemeket azokkal szemben, akik kevesebb erőfeszítéssel, nem a saját erejükből akarják megtenni az utat.

Az Írónak, aki először ül négylábún, egyenesen ló-iszonya van az állat magasságától és kacsázásától. Mint az emberek többsége, ő is a föld alól került ki, igen keveset, vagy talán soha sem volt a külvilágban és elfogja a felszíni betegség is.

Azonban csak keveseknek jut ki a hátasok társasága. A vad ménes többségét teherhordozónak használják. A vadlovak néhány darabját elölről fogják a roncsautók elé húzóerőt használva, legtöbbjük viszont gépjárművek közepére vannak befogva tolatásként. Fejük a letépett tetőkön át, lábaik alulról kandikálnak ki a rozsdafészkekből. Amelyik gépkocsinak megvannak még a keréktárcsái, azok könnyebben haladnak előre, sokat viszont vonszolni kell a homokban, segítve ezzel a szélnek csíkokat fésülni a föld homokhajába.

Annyi ló azonban nem áll a rendelkezésre, hogy minden autóra jusson, noha az Úr igyekezett minél többet befogatni a pusztában és tenyésztetett is egy párat. Noha a legtöbb háborús kellék a Bányavidéken van, így is akad mit magukkal vinniük a Körvárból. A legtöbb holmit nem magukon cipeli a száraz és forró féltekét átkelő tömeg, hanem a járműveken. Ha nem jut állati erő, maguk tolják, vagy cipelik a fémroncsokat. Öltözetek, páncélok, fegyverek, szárított hús és benzinbakokba tömött hó jelenti a terhük többségét. A fehér nedves porból már nem sok maradt, ezért nem egyenesen a vonal felé tartanak, hanem kitérővel az óceán felé veszi útját a menet, a már néhány működő Vízlepárlóhoz.

Az Író előtt azonban még ismeretlen az útirány, ezért megkérdezi a mellette lovagló Urát:

— Merre megyünk?

— A nap ellen, a szélfúvás irányába. Kövessük a felhőket – feleli a menetet vezető Uralkodó. – Ne aggódj, már többször megtettem ezt a távot. Hogy bírod? Jobban fujtatsz, mint az a szegény pára alattad.

— Rettentő a Nap tűzése. A szél is forró. Mintha mindenem égne.

— Ne fedd be magad, legalább lesz egy kis színed. Még újra felébred bennem a gyanú, hogy te is félholt vagy. Csak arra vigyázz, hogy le ne vessen magáról az a kanca, mert akkor aztán úgy fogod kapkodni a lábad a forró homokon, hogy mindünknél hamarabb éred el a célunkat.

Az Író nem tartja mulatságosnak az elképzelhető helyzetet, főleg, hogy ő a példa tárgya. Az emberek ritkán képesek nevetni önmagukon. Nem világos, hogy sértődöttségében marad le, vagy lova fárad a már megtett hosszú úttól. Az Uralkodó magára marad, egyedüli társa süketnéma árnyéka.

Az Úr ménjéhez méri az ütemet, ami még jól bírja a menést. Korainak tartja még a pihenőt. Így utaznak napokon át, főleg nyílegyenesen. A kolosszális és eleven fegyver élén ott csillog az Úr sisakja. Háta mögött, szélesítve a pengét, az Író és kísérője, a Kétfejű. Mögöttük, a harmadik sorban ugyanannyian baktatnak, középen Négykarú, jobbján Egyszemű, a mesterlövész, balján Négykézláb, szeretett állatpózban, négykézláb a földön.

Így tör előre az eleven fegyver a pusztán át. Az egyszerű emberek mind pőrék, mint a táj. Csupán egy asszony utazik fedett fővel. Az egyik zárt autó rejtekében cipelik, akár egy királynőt. Valójában meztelen, csúnya és koszos. Egyedüli kincse hosszú, koszos, ragacsos és zsíros hajkoronája, amit cérnának használnak vékony csontszilánkokba fűzve. Olyan sovány és beesett arcú, hogy az Író nem tudja elképzelni, mitől nőnek azok a fonalak. Talán agya sincs, mert azt használja tápláléknak a fekete növényzet. Bár a Mészárosok megcáfolnák ezt. Több anatómiai tudással rendelkeznek, mint az Írnok. Valamelyikük még sokra viheti. Minden orvos mészárosként kezdi.

„Nem egy nőideál” – gondolja az Író – „Nem úgy, mint az én Nagy Bestiám a széles csípőivel. Úgy hajszolt, hogy annyi időm sem volt, hogy magot, illetve erőt gyűjtsek.”

A várva várt pihenő végül elérkezik. Az Úr lova már nem bírja emelni a lábát és a port rúgja maga előtt, amiből a gazdája megértette, hogy ideje letelepedni. A tábort körbe verik le, ami nem áll másból, mint autóroncs tartóoszlopokból fedél nélkül. Vonalukon belül az emberek leülnek a homokba. Az Uralkodó a katonái körében telepszik le, kört a körben alkotva. Szolgálók szárított vadlóhúst osztogatnak az embereknek, folyadékká olvadt havat a benzintankokból. A nagy csoportban sok kicsi formálódik. Az Uralkodó szemléli a népét. Egyik tömegcsoport a Rövidek kasztja. Törpék, csonkák, ujj, kéz és lábnélküliek. Velük ellentétes oldalt gyűlnek össze az Óriások, akik nyúltak, langaléták. Akik társaságát kevésbé keresik mások, azok a Torzak csoportja. Sokuk azzal dicsekszik, hogy őseik vérvonala a Másodikig nyúl vissza. A Csavarodottak viszont mindenbe beleütik az orrukat. Mindenütt ott vannak és hízelkednek, győzködnek. Minél inkább kificamodott a testük, annál csavarosabb és leleményesebb az észjárásuk. A Félembereknek viszont csak egy dolgon jár az eszük – az élvezeteken. Tagjait félig állat, félig ember testűek alkotják. Részben megőrizték egykor élt állatok alakjait felső vagy alsótestben, akikkel őseik összeadták magukat. Ferde hajlam és fajtalankodás romlott gyümölcsei. Rájuk számíthat a legjobban az Úr a szaporodásban, mivel máson sem jár az agyuk.

Az emberiség összes feltérképezet, vagy ismeretlen betegsége képviselteti magát a megmaradt fajban, amit a radioaktív sugárzás csak alkothatott. Az Úr béna uralkodónak érzi magát, nyomorodott királynak a nyomorult birodalomban. Ő egyáltalán nem erős. Keménysége erőltetett, ami érzelemmel teljes, elfogult, hisztérikus, őrült és magamutogató uralkodást jelent. Ez abból is látszik, ahogy gyakran, minden ok nélkül bántja a hozzá közelállókat.

A gondolatféreg még sokáig rágja az Uralkodó agyát. Tisztjei nem tartják hallgatag töprengését jó társaságnak és elmennek embereiket edzeni. Négykézláb egy csonthiányos férfit bökdös kihegyezett falándzsájával, arra ösztökélve, hogy az testi hátrányát előnnyé formálva elhajoljon a támadások elől. A Négykarú egy fejüknél összenőtt sziámi ikerpárt támadó rohanásának megfékezésére oktat. Az ellenséget egy mellkasban összenőtt, de testvérpár alkotja, akinek viszont a két lábon járás szolgál edzésként.

Mások még esznek. Nem sok minden az a kevés alvadt vagy szárított vérdarabka, amiket az emberek maguknál tartanak a menet közbeni falatozásra, ellenkezőleg, még jobban felbátorítja gyomruk éhségét. Ezúttal marokból lefetyelik a gépjárművek kitépett benzintartály-gyomraiban főzött levesüket, ami jóformán csak csontból és hóvízből áll. Porrá dörzsölt fagyökerek vérrel összefogatott lepénye a második fogás. Egy csoportnak jut hús is. Valaki szemet vetett egy másik bordapáncéljára, ami az egyik kocsira volt felmálházva. El akarta venni, de a tulajdonos barátaival együtt rávetette magát és megölték a szemtelenkedőt. Az elhunyt teste pillanatok alatt felbomlik a csoport tagjainak keze között. Később, amikor már a fogyasztásához látnak, azon tanakodnak, melyik része mi lehetett, mintha egy hatalmas kirakós darabjait próbálnák összerakni. Ez a csoport a Gyengeelméjűeké. Aki beléjük köt még hibbantabb lehet, talán a vezérükké is válhatna, mint domináns egyed. Ezek az együgyűek viszont vakon engedelmeskednek, és ez kell az Úrnak. Csak ilyen hozzáállással követi őt népe a csatába. Be kell hunynia a szemét sok embertelenség felett, vagy mindent elveszít. Még nincs itt az ideje a törvényeknek. Az Úr végignézi ezt a barbárságot, de fogadja, amint lesz más élelmük, elítéli a kannibalizmus vadságát. Jelenleg szüksége van az emberekre.

Sokakat a mozgás, de a legtöbb embert a tele has ver le és taszít álomba. A pusztai alvás folyamata veszi kezdetét. Az elengedett lovak nem mennek messze. Földhöz vágják magukat és addig fetrengenek a homokban egyik oldalukról a másikra, mígnem apró, de értéktelen csillogó por aranyozza be testüket. Addig fészkelődnek, míg be nem fúrják magukat a földbe és csak az orrcimpájuk látszik ki. Több százan látnak neki gödrök ásásának. Amikor elég mélyre érnek, a várakozók beléjük állak üres, velő nélküli csontokkal a szájukban. A dolgozók rájuk hányják a földet eltemetve embertársaikat a fejük búbjáig. Miután a munkások végeznek, maguk a keréktengelyek tartotta autók alá bújnak a Nap és a fény elől, ahol felfordíthatják az arcukat és lezárhatják szemeiket, anélkül, hogy a napsugarak beléjük fúródnának. Az Úr is egy kocsi belsejében talál nyugvóhelyet. Próbál aludni, de nehezen jön álom a szemére. Azon gondolkodik, lát-e még valaha csillagokat, amiket ezen a földrészen az örök Nap elhomályosít. Reménye a földgyűrű másik oldalában, a bolygó kék, Északi és Déli óceánköpenyét keresztülölelő kontinensövének eddig feltérképezetlen részén vár rá.

Nagyon lassan alszik ki az Úr szemei előtt a tábortűz, noha rakásban áll rajta a fa vígan lobogó lángzászlókkal. Mint kiderül, végig ég, csak az Uralkodó alszik el. Már sokan talpon vannak, amikor kimászik az árnyékot nyújtó fedezékből. Noha igyekszik gyakran kiruccanásokat tenni a várából, már elszokott a fényben alvástól. Nem telik sok időbe, mire újra nyeregbe ül, hogy tovább vezesse az eleven és élő gyilkoló gépét új, jobb területek megszerzésének reményében. A fegyver éle újra kicsorbul, amikor az Író felzárkózik gazdája mellé.

— Mások hogy bírják a Földön? – kérdezi Naptól kipirult és széltől cserzett ajakmozgásokkal.

—Ha egész életedben mezítláb járnál, kemény lenne a talpbőröd, mint egy vadló patája – világosítja fel az Úr. – Ti, Fők, kissé elpuhultatok. A föld alatt kígyózó alagutakban kellett volna menned, a többiekkel.

— Uram mellett akarok lenni, hogy írhassak róla – szól bánatosan a firkász, mint aki már bánja döntését.

— Mit írsz, amikor nem teszek semmi érdemlegeset? – firtatja az Uralkodó.

— Kutatok – jegyzi meg az Író egyszerűen, mintha szót sem érdemelne a téma.

— Valóban? – lepődik meg az Úr. – Az elveszett bányász helyére új került?

— Nem a föld alatt – mentegetőzik a másik. – Életem javát odalent töltöttem, nem szívesen mennék vissza még egyszer.

— Hanem?

— Kutatom a történelmünket, az eredetünket. Új tanítványaimmal gyűjtöm és rögzítem a mondákat, legendákat, szájhagyományokat.

— Elbeszéléseim nem szolgáltak neked elég anyaggal? – színlel felháborodást az Úr.

— De igen! – mentegetőzik a másik beszédpartner. – Viszont hiányzik sok évezred, amiről Uram nem tud, mivel itt játszódott le.

— És pedig? Most az egyszer te mesélj. Szórakoztass el a hosszú úton. Lefogadom, hogy jól fogok mulatni a ti Harmadikotokon.

— Az úgy kezdődött, hogy létre kelt az ember. Számtalan verziója van az eredetének: egyesek szerint földből, mások szerint vízből keletkezett, sokan azt is állítják, hogy odakintről jött, mint jó Uram.

— Igen, ezeket a verziókat ismerem. Magam részéről a második eszme híve vagyok, ha testünk felépítését vesszük figyelembe.

— Erről nem is akarnék sokat szólni – vág közbe az Író. – Felségem elmondta, ősei hogyan látták odakintről az emberiség utolsó napját. Arról azonban, hogy mi zajlott idelent, nem maradtak fent szöveges feljegyzések, csak több ezer éves történetek, amelyek olyan régiek, hogy talán nem is igazak. Megcáfolhat, kijavíthat, de én csak azt mondom el, amit megtudtam.

— Na és hogy hangzik az? – érdeklődik az Úr.

—Ha a vizes verziónál akarunk maradni, a legenda ott úgy kezdődik, hogy kimászott az ember a vízből, ahol valami mikroba féle tojásból fogant meg. Eleinte állati módon élt, aztán fokozatosan felemelkedett, majd alakot öltött és okosodott. Nem volt egyedül, mások is követték. Így sokasodtak el a földön, amellett szaporodtak is. Mindegyik uralkodó volt és isten önmaga felett, egy belső világban, amely csak az övé volt. Néha megosztotta egy részét másokkal, de általában megbánta, lévén szó barátságról vagy szerelemről, szeretetről vagy bármi más érzelmekről, amik ékesítették odabentről.

— Eddig szépen beszélsz. Folytasd! – bátorítja az Úr szolgáját.

— Képzem magam – szerénykedik az Író – azokból a könyvekből, amiket a bányavidék vitézétől kaptam. Sokat olvasok.

— Remélem asszonyod mellett nem olvasással töltötted az időt és nem szavakkal ejtetted teherbe. Még a végén könyvet fog szülni – élcelődik az Uralkodó.

— Egy idő után azonban kevés és szűk volt az emberisteneknek a belső világuk. Vágy szakította ki magát belőlük, ami kívül terjeszkedett volna. Kijelölt hát magának mindegyik egy területet, amit birtokolhatott és uralhatott. Amikor megunta ezeket a javait is, az ember tovább ment volna, de ott már volt valaki. Akár merre fordult, körbe volt kerítve magához hasonlóan gondolkodókkal és élőkkel. Haladt volna, de útját állták mások. Minél többet eszel, annál jobban meghízol, és kijjebb kell engedned a ruhád, vagy lecserélni, ha kinőtted. Nem lehetett mit tenni, el kellett távolítani az akadályokat, akár élők, akár élettelenek voltak.

— Tudod, hogy ugyanezt tesszük most mi is? – kérdezi tőle az uralkodó. – Civilizációk ezrei haltak már ki és fognak még a Föld pár milliárd éves múltjában és jövőjében. Az előző múltjában meg lehet látni a következő jövőjét nagy vonalakban, hiszen a történelem ismétli önmagát. Bár ki tudja, a Föld is körbe forgott egykor, majd megállt. Csak egyvalami jósolható meg biztosan, a születés és az elmúlás.

— Egyelőre csak gyűjtöm az ismereteket és nem elemezem. Majd, amikor ifjú tanítványaim már önállóak lesznek, lesz időm a fejtegetésekre és elmélkedésre. Szóval… hm – köhint fel az Író, miután lenyelt néhány szélben repülő homokszemet, amik a szájába tolakodtak. – Végül annyi ember volt a háromezredik évre a földön, hogy gombostűnyi hely sem volt mellettük, semmi sem érintetlen álltaluk a tömegpusztító fegyverek nagy étvágyára. Elkerülhetetlen volt a végzetük. Túlnépesedtek, és rohantak végzetük szakadéka felé, mint az öngyilkos lemmingek. Az emberiség, mint egy nagy gyerek, először felépítette a játékvárosát, hogy lerombolhassa és újrakezdhesse. Hosszú idő építő fáradtságos munkáit pár perc rombolás mámorára cseréli le.

— Jó példa! – dicséri meg az Úr. – Az ember, amikor alkot, vagy rombol – istent játszik.

— Egyedül két növény szépségében lelte kedvét: a tűz virágában és a füst gombájában – hadarja tovább az Író, belelendülve a regélésbe. – Egyre másra ültette őket, hogy azok kiszorították a fákat és feletteseiket, a hegyeket, amik valaha a Földet őrizték, kordában tartották a szelet és a vizet. De az emberiség kiűzte a természet katonáit és szabadjára engedte a két bűnözőt. És az új növényzet akkorára nőtt, hogy belepte a planétát. A ledöntött hegyek völgyeket temettek be, és még az is kevés hely volt nekik. Ahogy a jégtömbök olvadásától emelkedett a vízszint, úgy a magaslatok lehullásától nőtt a földszint. Ami nem tömte be azonnal az alföldeket, annak a szél segített a szállításban. Az ősi civilizáció felét az óceán lepte el, ahová nem ért el, ott a föld segített be neki. A Föld most már valóban kerek, nem csak távolról, de közelről is simán gömbölyű. Az emberiség meghámozta, mint egy gyümölcsöt. A legkeményebb anyag is lebomlik egyszer. Az eget tartó felhőkarcoló oszlopok leomlottak és az ég apró, fehér és nedves darabkákra törve ránk zuhant.

— A pusztító erők legalább olyan gyorsan dolgoznak, mint az építőek – hagyja jóvá az Úr. – Amit az ember megépített, feltalált, továbbfejlesztett, azzal nem csak az előrehaladását segítette, hanem a romlását is.

— Ez volt a Harmadik Világháború – folytatja az Író –, amibe bekapcsolódtak a természet erői és elemei is végül a nyertes oldalán. A Természet került ki igazi győztesként a háborúból. Három nagy harcosát, a Szelet, a Földet és a Vizet területekkel jutalmazta meg, míg a negyedik elemet, a Tüzet a bolygó gyomrába zárta. Az Emberistenek legnagyobb szövetségese fogoly lett, míg maguk a kisistenek rabszolgák. A Harmadiknak nem tetszett a képünk, ezért összetört minket, homokba és sárba keverte és újra alkotta az embert korcsokká, mutánsokká, állatokká, beleköpve az embert génlevesébe. Mocsokban és koszban születtek őseink újjá, abban hallnak meg az utódaik is. Bolondjává tett minket, akiken kedvére gúnyolódhat, megalázhat, és szenvedéseinkben örömét lelheti. Ilyen annak az istennek a természete, akit tiszteltünk.

— Féltétek – állapítja meg az Úr –, de nem kedveltétek.

— Eleinte álarcok mögé rejtőztünk és azokon keresztül lélegeztünk, aztán eldobtuk őket és a föld alá rejtőztünk a Harmadik és Természet csapásainak következményei elől. Földrengései és viharszörnyei folyton támadtak bennünket, radiáció kutyája egyfolytában harapdált bennünket. Élelem és ital hamar elfogyott a túlélők között. Aztán mi is fogyatkozni kezdtünk vagy betegségtől, éh és-szomjhaláltól, vagy egymás kezétől. Ettél vagy megettek. Nem riadtunk vissza még a dögöktől sem.

— Ez volt az első törvény, amit hoztam, hogy nem eszünk természetes halált halt élőlényt – emlékezik vissza az Úr.

— Szőrzetünk hamarabb hullott ki, mintsem hogy a Nap felfalhatta volna. Viszont az élet értelme az élés, bármilyen… állati… legyen… is.

Végül elfogyni látszik az Író gondolatgombolyaga, amit belesző utolsó történetszőnyegébe egyre nagyobb szószakadások és köhögések kíséretében. Ajkai elnehezednek, szája egyre nehézkesebben mozog az egyre belégyűlő homoktól és portól. A levegő nyomulása annyira felgyorsul az emberek körül, mintha azok szélsebes vágtára fognák a dolgot. A szél ellenük fordul, le akarja tépni a bőrüket, elevenen megnyúzni őket. A szél és a föld egyszerre ostromolnak.

A király „Földre! Földre! Arccal a szél ellen!” parancsát nem hogy elnyomja a szél és vihar együttes üvöltése, de felerősíti és nyílsebesen röpíteti tovább. Akit nem terít le puskagolyó szavai, azt óriási porfelhő-láb rúgja fel. Aki nem érkezik leszállni a vadlóról, azt az állatok maguktól levetetik. A leggyorsabban a földön járók reagálnak. Sokan érkeznek elrejtőzni a gépjármű roncsok mögé, vagy fedezék híján hasra vágódni feneküket gúnyosan a viharnak fordítva.

A szél felkorbácsolja a homoktengert, sárga tarajú hullámai mintha egészen a fenékről kavarnák fel a mocskot, hogy mindent beborítsanak vele. Úgy tűnik, a levegő vastag köteleken pórázra fogja a földet és az emberek ellen uszítja. Az idő homokszem-másodpercei soha sem repültek még ilyen gyorsan. Nem lehetett tudni, meddig tart: talán órákig, vagy akár napokig. Ezer Pergető sem számolná meg a többmilliárdnyi homokszemsereg létszámát.

Amikor a király megmozdul, szinte mázsás súlyt kell megemelnie ahhoz, hogy kiszabaduljon a sírjából, noha a homokvihar alatt folyamatosan fészkelődött, hogy leverje magáról a földet. Hiába ellenkezett az élve eltemettetés ellen, sírásói ügyesebbek voltak. Felegyenesedik és elkiáltja magát:

— Emberek!

Csak akkor biztos benne, hogy homokszemek helyett szavak hagyják el a torkát, amikor más halmok is megmozdulnak. Több ezernyi halottnak hitt ember kel újra életre. Kábán, homályos tekintettel néznek körbe, akár az érzéktelen zombik.

A szél még kavargatja forró, száraz, föld ízű ételét, ami viszont a Nap hevétől sehogy sem akar lehűlni. A levegő mozgása szabályos körvonalakat rajzol a talajon. Nem kell magasról figyelni ahhoz, hogy az emberek egy óriási arc vonásait lássák kibontakozni ki a homokban. Több apró forgószél kergül be az uralkodótól pár lépésnyire és nem nyilvánvaló, hogy nagy tenyerekként szórják alá a homokot, vagy vésik a talajba az alkotásukat. Ügyes, és majdnem kifinomult mozgásukból egy száj kerekedik, fölötte szemek nyílnak meg, orr, ráncok és egyéb arcra jellemző vonulatok. A tölcsérek néha kitágulnak, olykor összehúzódnak, aminek következtében a mű életre kel, ki-be nyílnak a szemei, tátog a szájával, grimaszokat vág a szemöldökeivel. Világosbarna homokszemei csillognak a napfényben, tölcsérszáján át először sipító levegő, majd szabályozódó hangok törnek fel, míg a hangok szavakká, a szavak pedig mondattá olvadnak össze.

— Holdnak fia! – szólítja meg a méretes homokarc a királyt. – Földönkívüli! Állj! Nem viheted tovább magaddal szülőbolygód pusztaságát, kietlenségét és kopárságát. Mi életet akarunk újra teremteni, a te fajtád pusztítani szándékozik. Beleavatkozol a természetes folyamatba. Már más idegenek is megtették ezt több százezer évvel ezelőtt és csak felgyorsították a pusztulást. Ami létezhetett volna hosszú évmilliárdokig, az meghalt pár évezred alatt. Hát ilyen keveset ér nektek az élet? Az életetek?

Az uralkodó nem tudja eldönteni, megőrült és magában beszél, vagy valóban létezik a lény, amikor összeszedett bátorsággal megszólal.

— Amiről te beszélsz, az a létezés és nem az élet. Mit ér lenni és semmit sem érezni vagy élvezni? Legyen hát az rövid, de tartalmas! Hajdan a magunk képére formáltuk ezt a világot és betöltöttük és mindaddig ezt fogjuk tenni, amíg létezünk.

— Rámutattál a probléma megoldására. Az emberiség vírus, féreg a földalmában. Nincs más választásunk, mint eltörölni benneteket e bolygó felszínéről. Levetünk benneteket magunkról, többet nem fogtok rajtunk taposni. Minden lépéseteknél veszély leselkedik rátok, örökké menekülnötök kellesz, egy pillanatra sem állhattok meg nyugodtan.

Azzal, hogy szavait igazolja, kirántja az uralkodó alól a földet. Mondandója végeztével az arc szája óriási kiáltásra tárul és a homok elkezd beleömleni. A talaj lassan mozdul meg, így az uralkodó amennyire képes megveti lábait a puha, süppedő homokban és egy erős rugaszkodással az ellenkező irányba hajítja el magát. A futóhomok így a mellette álló író lábát kapja el és húzza be az egyre szélesedő mohó szájba. Hiába próbál a firkász ugyanazzal a taktikával küzdeni a süllyedő talaj ellen hátat fordítva neki, mint a homokviharnak, a struccpolitika nem segít. Kezei elsüllyednek a homokban anélkül, hogy biztos pontot találnának, mintha a levegőben hadonászna. Lábai szintén magatehetetlenül kalimpálnak, akár egy erkélyről lógatná alá őket vagy a világ végének peremén, noha derékig belesüllyed az egyre nagyobb körben táguló és mélyülő torokban.

Jajkiáltásaira az uralkodó fordul meg, és mint mindig, újra segítenie kell barátjának. A király hasra veti magát és előre nyújtott karokkal próbálja elérni a bajbajutottat. Mivel nem jut el hozzá, egy tanácsot kiált felé.

— Ne mozgasd a lábad! Ne rúgj-kapálj! Hajolj előre és derékból, csípőmozgással lökd magad előre, úgy araszolj felém.

Az író cseppet sem haboz, azt teszi, amit mondtak neki. A nemzet többi tagja sem áll sokáig tétlenül. Látván vezérük bátor és önfeláldozó cselekedetét, melybe megnyilvánul, hogy még ha kemény és szigorú, olykor kegyetlen velük, azt értük teszi, és a javukra akarja. Kétfejű kap először az ura lábai után és megragadja a már homokkráter szélére kerülő embert. Hozzá csatlakozik Négykézláb is. Egyszemű akkor sem téveszti el a célt, amikor fegyver helyett magát lövi a rohamosan előrecsúszó majomtermetű után. A libasor siklását a Négykarú hatalmas termete fékezi le kissé egy rövid időre. Épp elég ez arra, hogy még százan az emberlánc végére álljanak. Többeknek van elég idejük ahhoz, hogy valamelyest belefúrják magukat a homokba, nagyobb súrlódási és ellenállási erőt kölcsönözve a hús-vér létratákolmánynak. Biztosan tartják egymást, mivel jóformán meztelen testük bőrfelülete nem verejtékezik a vízhiány miatt.

A gödör, amibe csöppennek, már egy valóságos kráternek fest, ami egy nagy meteor becsapódásának következménye is lehetne. A több kilométer átmérőjű száj szélén belóg jó pár tucat ember, akár egy fogak közzé akadt ételdarab, egymást kezén-lábán fogva tartva. Végül a homok ámokfutásának is véget kell érnie valahol. Megszűnik a terjeszkedése és a mélyülése, valószínűleg minden földalatti mélyedést és rést beöntött már, amibe a szilárdságának köszönhetően beférhetett. Ha folyadék halmazállatú lenne, semmi sem állítná meg a földcsuszamlás terjedését.

Miután eláll minden mozgás, a szél is alábbhagy, az Úr kiadja a parancsot a visszavonulásra. A hosszú és eleven kötél lassan föltekeredik, ahogy az emberek hason hátra araszolnak. Miután mindannyian biztonságban vannak, az uralkodót körbeveszik a tisztjei.

— Most mi lesz? Hogyan tovább? Merre? – hangzanak el mindenünnen a kérdések.

— Nem tehetünk mást, tovább kell mennünk. Két tűz közé kerültünk. Úgy érzem, az előttünk álló ellenség kevésbé súlyosabb, mint a minket követő világveszedelem – válaszolja az Úr.

— Miről beszél, Uram? – faggatja az Író.

— Mindent megtudsz a maga idejében, barátocskám. Most viszont kerüljük meg ezt a puhány szakadékot – jelenti ki a király – és folytatjuk tovább az utunkat. Zárkózzunk fel még szorosabb láncba, ha az elemek megismételnék ugyanezt a támadásukat, amit kétlek. Remélem, tanultak az emberi leleményességből és összetartásból. Már nincs messze a csatorna, ahol el kell majd válnunk. Író! – fordul jobb, írástudó kezéhez a vezér. – Te velem jössz le, délre, az óceánhoz. Szövetségest kell találnom. Remélem, még érvényes egy ígéret és a víz a mi oldalunkon áll. Négykarú, te továbbvezeted a csapatot a Dárdaúton a Bányavidékig. Ott találkozunk. Egy kis segítséggel, vízen utolérlek benneteket.

— Mit tegyek, ha ott leszek – kérdezi a hadsereg vezetője.

— Keresd meg a Bányász feleségét és tudasd vele férje halálhírét. Remélem, jól megvigasztalod. Viszont vigyázz rá, áldott állapotban van. Talán téged választ majd gyermeke nevelőapjának. Szükségünk van sok olyan karra, mint a tied, főleg, ha az egy testen van.

Amint az uralkodó rendelkezett egykori legjobb barátja hozzátartozóinak sorsáról eszébe jut a vele való első találkozás. „Mintha tegnap történt volna – gondolja. – Ha nem számolod az időt, gyorsabban telik.”