Második evolúció
— „Mondtam, hogy rossz ötlet fejlődésdit játszani! –
szólalt meg az egyik hang vádlón. – Inkább mentünk volna történelem órára.”
— „Hogy mersz kételkedni herceged döntésében! – vonta
kérdőre a másik hang. – A történelem meg itt játszódik le az orrod előtt.”
— „A Harmadik bocsássa meg nekem, Felség. Azt hittem,
barátok, játszótársak vagyunk.”
— „Talán igen, talán nem. Inkább ezt figyeld! Láthatsz
egy embert, akikről annyit hallottál már.”
— „Hiszen mi is azok vagyunk” – állapította meg az első
hang.
— „Talán jobb helyed lett volna mégis az iskolában. Sokat
kell még tanulnod. Mi emberszabásúak vagyunk. Nézd meg inkább a társad, milyen
merész. Nem nyavalyog annyit, mint te.”
— „Lehet. Én biztosan nem bírnám elviselni azt a
fájdalmat, amit ő átél. Mit mondunk majd az anyjának?”
— „Nem tudom, mit „mondasz” majd az anyjának –
helyesbített a herceg. — Talán az igazat. Túl nagy volt a hullámzás és
kivetette a partra. Azt viszont találd ki egyedül, hogy mért jöttünk fel a
felszínre.”
— „Elég volt! – gondolta Alex. – Hagyjátok abba! Így nem
tudok összpontosítani a barátotok megmentésére.”
— „Rendben van, kétlábú – egyezett bele a felség. – Csak
óvatosan fogd meg Arent az uszonyánál. Szeretnénk, ha magától hazaúszna. Feltéve,
hogy még életben van.”
— „Igen – válaszolt a kisebbik fej a tenger habjai közül.
– Még hallom a gondolatait. Szörnyű fájdalmai vannak.”
— „Ahogy nekem is” – közölte a férfi gondolatban furcsa
beszélgetőpartnereivel.
Alex legalább tudta, hogy nem az ő fájdalmai ordítanak a
fejében, hanem a partra sodródott halemberé. Megfogta a másik a lény farkát és
húzni kezdte a vízbe. Még jobban szenvedett, amikor az óceánba lépett. A víz
fehér hullámai sós fogakként a lábába martak, a puha álkapcsok visszahúzódtak,
majd újra támadtak. Érintésük legalább annyira égetett, mint a Nap apró
tűszúrásai. Az óceán kivetette bölcsőjéből gyermekét, hogy az megtanuljon
járni, önállósuljon. Amit Alex tenni készült, az a fejlődés visszafordítása volt.
Önmagát is alig bírta vonszolni, nemhogy terhét. Bár
amikor a vízbe értek, az összenőtt lábak hatalmasat rúgtak attól, ahogy a só a
sebekbe került. Elejtette a vízi ember alsó törzsét, de újra megragadta az
összeforrott, kiszélesedett bokákat és tovább húzta, míg a testet teljesen el
nem borította az életadó folyadék.
Innen már két játszótársa vette gondozásába a sebesült
Aren nevezetű lényt. A derékig érő vízben, ahová kimerészkedtek, emberszerűnek
látszottak ők is. Ajkaik hálát remegtek, de Alex nem értette a szájbeszédet.
Annál inkább zúgott a feje a telepatikus beszédtől. Mondta nekik, hogy szóra
sem érdemes, de nem hitte, hogy meghallották. Az élőlények fülei helyett valami
hártya vagy kopoltyúszerű testrész volt található, de tudta, hogy gondolatait
még akkor is eljuthattak a szokatlan teremtményekhez, amikor már alábuktak az
óceán mélyébe.
A férfi végül hátat fordított nekik és a szárazföld felé tekintett. A szél
homokkígyói tekeregtek a sivatagban a lábai alatt, ameddig a szeme ellátott. A
szárazföldön a levegő már ritkább volt, Alexnek nehezére esett lélegezni,
mintha a hegyekben lett volna. Sem orra előtt, sem háta mögött, végképp nem
feje fölött és a lába alatt pláne nem várta semmi, csak a határtalan pusztaság.
Ez erőt vett a lelkén, szívén és agyán is. Ha nem ezek a motorok hajtják előre,
akkor mi? Lelki szemei előtt szeretteinek képe derült fel, mint egy délibáb a
sivatagban, felesége és gyermekeié. Talán a vágy, hogy egyszer újra látja őket,
ad neki kitartást? Elképzelhető-e, hogy visszatérhet egyszer a földre, vagy
családja lejöhet a holdról? Kérdése és kételye tengernyi volt, válasza annyi,
ahány csepp víz az előtte nyújtózkodó sivatagban. Egy azonban biztos. Nem is
volt olyan baj, hogy nagyobb űrt érzett magában, mint a Holdon való tartózkodásakor.
Ahhoz, hogy befogadj valami nagyot, teljesen üresnek kell lenned. Vagy eggyé
válik az új világgal és magáévá teszi, vagy belepusztul. Nem volt más
választása: vére még lüktetett, sejtjei bizseregtek, minden része élni akart.
Az élet megy tovább és vele az ember is. Alexnek mindenekelőtt
a legszükségesebbekről kellett gondoskodnia a fennmaradáshoz. Hogyan is fogjon
hozzá? Kétségbeesésében térdre ereszkedett. A homok besüppedt alatta és lábait
víz ölelte bátorítóan körül, amit a tenger küldött. Egyrészt átok, mivel
sótartalma marta a sebeit, belemosta a homokot, másrészt kevésbé volt forróbb,
mint a talaj, így hűsített. A gödör nem telt meg, várni kellett a következő
hullámra, hogy újabb adag folyjon bele. A férfi úgy gondolta, minek várni rá,
ha elébe mehet. Elkezdte hát mélyíteni a lyukat. Sok munkája volt vele, hiszen
a homok folyton beomlott, csak ahol már víz érte, tapadt meg, de a sodrás is
kimosta, beömlesztette néha. Mindezek ellenére nem adta fel. Már térdig érő
volt gödör, amikor elkezdett csatornát vezetni bele az óceántól. Eleinte
hosszában haladt előre, majd olyannyira kiszélesítette az árkot, hogy maga is
belefért.
Ezzel megnyitotta a víz szárazföldbe vezető útját. Néha
pihenőt tartott a vájásban és elment, ledőlt aludni a parton rekedt mentőkabinjához.
Arra az időre, amíg pihent, vagy aludt, berakta a gödör közepén álló homokos,
sáros, sós és fogyaszthatatlan vízbe bukósisakját, lefedte nejlonnal, amit
kabinja belső falának védőbevonásaként szolgált, amíg lassan le nem fejtette,
aztán az anyag közepére egy műszerfalból kitörött gombot tett rá, hogy
behorpassza. Így pároltató csapdát állított a vízpermetnek, ami a forró nap
felé kívánkozott, maga mögött hagyva a visszahúzó nehéz sót, ám a gödör közepén
belecseppent a sisakba. A csatornán keresztül a vízszint már állandó volt, a
vízvezetéknek is csak néha kellett utánanézni, hogy nem dugult-e be. Miután aludt
az örök Naptól elbújva, pár kortyot már ihatott is. Egyszer-kétszer azonban
hoppon maradt, amikor miniatűr víztárolójába hal került és ficánkolás közben
felborította a sisakot. Élelme ezekből a fogásokból állt, néha rákot vetett ki
neki az óceán, amikor meg üres volt annak a keze, maga gázolt be a vízbe és
próbált halászni űrcsónakjában mégis csak felfedezett botkormányával, aminek
addig verte egyik végét minden oldalról a sikló falához, hogy az behorpadt és
többé-kevésbé hegyes lett.
Már értette, miért fejlődtek vissza az életben maradt
emberek a Harmadik Világháború után és fordultak a tengerhez. Ő sem akart
messze menni a bőségszarútól. Azon dolgozott, hogy annyira kimélyítse a kis
folyóját, hogy bele tudja gördíteni a mentőkabint. Így könnyebben tudta
vonszolni, beljebb és feljebb a szárazföldbe. Lassan haladt, méterről-méterre, és
az idejét sem tudta, mióta csinálja. Abban azonban biztos volt, hogy nem
maradhat örökké a parton. Emberi természeténél fogva keresett és törekedett
valami jobbra. Ilyen volt első valódi húsétele is. Már korábban észrevette,
hogy feje fölött néha fekete pontok tűntek fel. Nem holmi eltévedt madarak
voltak, hiszen egy pályán köröztek folyton, tartózkodása helye felett.
„Dögkeselyűk” – állapította meg. Mivel már unta a halat, úgy döntött, csapdába
csalja őket. Kifeküdt hát a napra és mozdulatlanul várt, halottnak tettette
magát. A ragadozók szégyenei sokáig várattak magukra. Alex csak fülelt és még a
szemét is bezárta, nehogy egy pislantással is elzavarja őket. Nem volt nehéz
kikövetkeztetni, mikor jöttek meg a potyaevők. Szárnyuk suhogása egészen közelről
hallatszott, amikor leszálltak és olyan port vertek, hogy a férfi alig kapott
levegőt a homokszemektől. Aztán a karjaik csattogása abbamaradt és süppedő,
közeledő lépteik alatt csikorogtak a homokszemek. Furcsán rikácsoltak, néha
sipító hangokat hallattak. Amennyire a fekvő ember ki tudta következtetni egyik
fülével, mivel a másikat a földhöz tapasztotta, az ég állatai ilyenkor egymással
marakodtak. Talán azon, kié legyen az első falat. Ha ez így van, gondolta Alex,
az erősebb, nagyobb nyer. Úgy döntött, megvárja, hogy az beleharapjon,
kicsípjen belőle egy darab húst. Legalább fogja tudni az irányt, amerre
vetődnie kell és a madár el lesz foglalva az evéssel, mialatt ő megragadja a
nyakát.
A terv majdnem úgy is alakult, ahogy azt a férfi
elgondolta. Fogait előre összeszorította, felkészülve a fájdalomra, aminek bekövetkeztével
a nyilallás irányába vetette magát vakon. Épp ezért nem nyakon ragadta meg a
madarat, hanem a szárnyán, de miután megvolt az első biztos pont, másik kezével
már megtalálta a sima, szőrtelen, tollatlan nyakat és egy oldalra hajló
mozdulattal eltörte. Az állatnak válaszolnia sem volt ideje, annál inkább
hátrább álló társainak, akik azonnal felrebbentek a levegőbe. Eztán már csak
egyszer-kétszer sikerült átvernie őket hasonló képen, akkor is biztosan nagyon
éhesek lehettek, viszont minden esetben az ember ette meg őket jóízűen, és nem
fordítva. Húsuk kemény volt és rágós, de kívülről eléggé aszott és szárított a
fenti naptól, csak belülről kellett megsütni a napon. Legalább a megkopasztásukkal
nem bajlódott. Alex töprenget rajta, hogy a dögevők csak a tenger kidobott
maradékából élnek, vagy van más élőlény is a szárazföldön, akik alkalmazkodtak
az éghajlathoz, esetleg jobb vidéken élnek, mint a sivár pusztaság. Jó lett
volna fészkükre találni és megenni a tojásaikat. Jobb lehet, mint a Holdi
mesterséges por. Talán a forró homok kelti ki őket.
Akkor kapott választ a kérdésére, amikor már annyira
felaraszolt a szárazföld belsejébe, hogy eltűnt az óceán és a tengerpart a
láthatárról. Lábai alatt a csatornában megnyugtató hangon csörgedezett a víz,
így a szokatlan, távoli dübörgés egyenesen visszataszító kontraszttal törte meg
az idillt. A hangsebességet a látvány jóval később érte csak utol hatalmas
porfelhő kíséretében.
— Homokvihar? – kérdezte önmagát Alex. – És milyen fekete!
Hamarosan rá kellett jönnie, hogy egészen más motor hajtja belülről a
rohamosan közeledő földi fergeteget. A homokfüggönyből sötét alakok körvonalai
bontakoztak ki. Eleinte kétlábúaknak és nagyfejűeknek tűntek a lények, majd a
mellső lábaikat hátsók követték. Hangjuk sem emberi volt, hanem nyerítésszerű.
Mielőtt Alex felfoghatta volna, hogy lovak vágtatnak felé, mind egytől egyik
koromfekete, azok addigra már el is viharzottak mellette és már csak hátsójukat
követhette a tekintetükkel. Vadlóvonat, gondolta. Azt azonban megérkezett
figyelni, hogy szőrtelenek, sörény nélkül és farok helyett csak egy lelógó
csonkkal rendelkeztek. Az állatok visszatértek a természetbe és elvadultak,
akár a vas elrozsdállt, elporlott és visszakerült a földbe, ahonnan vétetett.
— Valószínűleg őket is kísérik a dögkeselyűk – jegyezte meg a férfi magának
fennhangon.
Azonban egy válasz két kérdést szül. Most az újonnan felfedezett lényekre
volt kíváncsi. Mit ehetnek? Hol élnek? Mit isznak? Főleg a húsukra fájt a foga. Azt nem is
gondolta volna, hogy azoknak is az övére. Az első találkozása a vadlovak egyik
elkóborolt, vagy lemaradt képviselőjével egyáltalán nem volt kellemes, sőt kis
híján az életébe került. Végül Alex számára szerencsés kimenettel végződött
kalandja az állattal és még vendégéből is ehetett vacsorára, nem is egyszer,
hanem hosszú ideig.
Az úgy történt, hogy nem sokkal a vonulás után éppen munka utáni pihenőjét
töltötte, amikor nedves érintés és szuszogás érte az arcát. Hirtelen és
rémülten ébredt fel. Ösztönösen az ellentétes irányba taszította magát, ami jól
is jött arra a kis időre, amíg kitisztult a látása az alvás után. Az első, ami
a szemébe vetődött, azok a hatalmas, éles metszőfogak, valósággal agyarok, amik
rája szegeződtek. A vadló nem tűnt szintén rémültnek, ellenkezőleg, támadólag felszegte
a fejét, egy lépést sem hátrált, sőt két hátsó lábára állt és az elsőkkel
támadóan hadonászott, mint egy bokszoló.
— Mi a fene!? – kiáltotta el magát Alex, de a ló nem ijedt meg a hangjától.
Talán csak magát akarta megnyugtatni, vagy felrázni a sokkból a férfi.
Alexnek sem kellett több, életben maradási ösztöne legalább olyan hevesen
buzgott benne, mint terjedelmes csatornája. A keze ügyébe először a már
halászásra használt botkormány került. Keselyűt is kapott már el vele, amik
egyre ritkábban és óvatosan kerültek a közelébe. Nem érezte a nap melegétől
felhevült tárgy forróságát. Hozzászokott már a hőséghez és az égéshez. Meg
kellet hát toldania a karját és jóformán mindig mellette volt a gyilkos eszköz.
Most mit sem törődve a hatalmas és vastag patákkal, amik kétségkívül tökéletes
lábbelik voltak a forró homokban, a két mellső végtag közé vetette magát,
egyenesen az állat szügye felé döfött. A találat sikerült, de a kormány
bennmaradt a ló szívében, nem volt választása Alexnek, vagy elengedi a fegyvert,
vagy az állat agyontapossa, bár néha azon elmélkedett, hogy a halál lenne a
legjobb dolog, ami történhetne vele és az élet a legrosszabb, mert tovább kell
szenvednie.
A veszélyben épp az ellenkezőjét tesszük, mint amikor kívánjuk az elmúlást
és küzdünk az életért, nem is gondolkodva, ösztönösen, reflexszerűen. Így
kapott a férfi is a sisakja után a gödörbe, ahol abbahagyta az ásást.
Felpattant és a megroggyant, de még mindig támadó, fogait csattogtató és
haragosan fújtató, a homokban dühösen kapáló állat fejére sújtott vele. A sisak
egyre inkább behorpadt a ló koponyájára mért sorozatos ütésektől. Akár egy
géppuska, záporoztak a halált osztó csapások. A húsevővé mutálódott állat most
nem megölni, hanem sajnálnivaló volt. Az ember fele erőfeszítésének is elég
kellett volna, hogy legyen ahhoz, hogy végezzen a vaddal, de Alex nem állt meg
egyhamar.
— Engem akartál megenni? – lihegte indulatosan. – Most megmutatom neked!
Minden, az utóbbi időben felgyülemlett dühét, kétségbeesését, felesleges
energiáját, verejtékét, páráját kiadta magából. Amikor megállt, testének
folyadéktartaléka, amivel éppen nem spórolt, kiömlött bőre pórusain keresztül,
akár egy szökőkútból, amik a gyakori fürdéstől a csatornában nem voltak
eldugulva a kosztól. A túlélés érdekében nem gondolt az undorra munkája közben,
noha normális életkörülmények közt a hideg is kirázta volna tettétől.
Miután Alex felszusszant, akkor nézett csak körült. Először védősisakját
sajnálta, ami annyira összelapult, hogy alig tudta kihámozni ujjait a szorításából.
Aztán az állatot bámulta, ami vérben úszva, mozdulatlanul feküdt. A vér és a
halál szagára már sötét, árnyékot nyújtó eleven felhőbe gyülekeztek az égi
fosztogatók. A lehető legkevesebbet kellett meghagynia nekik. Amikor már
józanul gondolkodott, letérdelt a prédája mellé. Az állat rengeteg vért
vesztett, sok a férfire ragadt, a léket kapott szív azonban jóformán a földre
pumpálta ki a legtöbbet, ami szinte azonnal megalvadt, sőt megsült, megpirult.
Az sem volt megvetendő étel, gondolta a kóbor menekült. Felszedett annyit,
amennyit tudott. Aztán a tetemet odavonszolta a bárkájához és ott kezdte
szétszedni, feldarabolni. Először a vadállat lábát törte el. A csont nem
egyenletesen repedt meg, hanem éles szilánkokká hasadt. Őket használta aztán
Alex a vágáshoz, nyúzáshoz. Mindent, amit csak tudott, kiaknázott. Addig
taposott egy lemezdarabot a magával vonszolt mentőcsónakból, amíg az mélyen
behorpadt. Új tálja lett, edénye, amibe a vért gyűjtötte össze, ahol csak
talált belőle az állat testében. Mire végzett a porciózással, hívatlan
vacsoravendégei már leszálltak és sóváran nézték a közelből az amatőr
csonkítást, de semmit nem kaptak.
Alex semmit sem dobott ki, még a hatalmas csontokat is behajigálta
szállítójárművé alakított, teljesen kibelezett csónakba. A húst inkább megszárította,
hogy tovább elálljon. Ahogy végignézett magán, a Nap ostorozta, égette
szakadt-fakadt, jóformán csak ágyék tájt fellelhető foszlányokra, úgy gondolta,
hogy a lenyúzott bőrt kifeszíti és kicserzi, jó lesz majd ruhát, lábbelit csinálni
belőle, a belekkel meg összevarrni. Egyedül a belső részeket főzte meg a napon
vízben. Így hosszú ideig volt ellátva élelemmel. Arról még nem is álmodhatott
akkor, hogy egyszer megszelídíthet egy ilyen fenevadat és tarthatja a tejéért,
a tehercipelésért vagy közlekedésre használhatná. Talán ha lesz elég ivóvize,
amivel magához kötheti a jószágokat, bár ki tudja, hogy nem-e vért isznak csak,
amihez már ő is hozzászokott. Jobb, mint a vizelete, amit eleinte fogyasztott,
amikor nem volt párlata.
Az esetet követően hosszú ideig nem történt semmi sem. Tovább ásott,
vezette a kis kanálisát, ami minél hosszabbra nyúlt, annál tisztábbnak, áttetszőbbnek
és megszűrtnek tűnt, noha még enyhén sós íze volt. Ahogyan a vize folyt lassan,
unalmas egyhangúsággal, úgy az idő is. Az időjárás is változatlan volt. Az
óceán felett, ha esett is nagyritkán eső, a szárazföldre semmi sem hatolt be.
Míg végre egy újabb jelenés törte meg a puszta látóteret. Eleinte délibábnak
tűnt a nap táncoltatta levegőben, fekete embernek, mint ő. Nem kellett messze
letérnie a kivájt ösvényről ahhoz, hogy eljusson az élőlénynek vélt alakhoz.
Már nagyon unta a magányt és a magában beszélést.
Csalódnia kellett azonban, mert a dolog tárgynak bizonyult. Ahogy Alex
hozzá rohant mindent hátra hagyva, amit eddig alkotott két kezével, döbbenten
látta, hogy egy rozsdás fémrúdhoz fűzte reményeit társ utáni vágyakozásában. Mérgesen
dobbantott a homokban, amit az nem tűrt meg. Úgy omlott össze a férfi alatt a
világ, mintha egy kártyavárra állt volna. A zuhanás rövid időnek, de nagy
távolságnak tűnt. A magasságot az ütés erősségén tudta csak kikövetkeztetni az
ember, ami a hátát érte. Több száz pillantásban mérte meg Alex az időt, amíg –
eszméleténél ugyan –, de mozdulatlan feküdt. Annyi volt a szerencséje, hogy a Nap
egyenes szögben vágott be a nyíláson, amit ütött, mert kiégette volna a
szemeit. Az első, amit megtanult ezen a bolygón, hogy nem szabad a napba nézni.
Még így is erős volt az égitest fénye, ami benyúlt a föld barlangzsebében.
Látta amint a sugárnyalábban szinte súlytalan légben lebegnek a még aláhulló
pehelykönnyű porszemek, amiknek nagyobb testvéreik, a homokszemek, szinte
betemették.
Bizonyára ezért is esett nehezére megmozdulnia, noha először törésre
gyanakodott magában vagy teste alatt vélt roppanásokat és reccsenést hallani.
Nem volt képes megvizsgálni az őt körbevevő új helyszínt. Annyi bizonyos volt,
hogy mélyre szállt alá a föld gyomrába és felfele nincs esélye visszatérni a
felszínre. Ott kellett hát hagynia minden eddig elért munkáját, vívmányát,
eddigi erőfeszítéseinek gyümölcseit. Ezek a gondolatok és lelki gyötrődések is
besegítettek dezorientáltságába fizikai bajain kívül. Megrészegedve tántorgott
a szűk alagútban egyik falától a másikig pattogva. A fény uralma lassan a
sötétségbe veszett a háta mögött. Apránként kezdte csak visszanyerni az irányítást
érzékszervei felett. Először a szaglása érezte meg a friss huzatos levegőt,
melynek irányába fordította magát, amikor egy kereszteződéshez ért. Szemei
szintén kezdtek alkalmazkodni a sötéthez. Tapintásával már lassan meg tudta
állapítani a falak hepehupaságát. Mindeddig úgy vette észre, hogy egyenesen és
vízszintesen halad előre és a barlangnak, amibe pottyant, eléggé szabályos
vonásai és szerkezete van. Mintha csak szobáról szobára járt volna a kockaforma
belső terekben.
Pár lépéssel csak fenti felfedezései után kellett keserűen megtapasztalni,
hogy a pokolnak vannak még bugyrai és zuhanása koránt sem ért véget. A leejtő,
amelyen lecsúszott, azonban kevésbé volt meredek. Sőt, néha bordázatosnak
érezte a hátát és a fenekét ért gyors és ütemes ütésekből lépcsőre
következtetett. Aztán megint tágas terek követték egymást, miután a
félresikerült csúszda alján befordult arra, ahol a fal hézagos volt. A
következő siklást már várta és félig meddig felkészült rá. A harmadikat és
követőit már egyenesen kiszámolta és haladt magabiztosan lefelé. A mesterséges,
de poros, koszos vonalak zárt rendszert látszottak alkotni, nem kizárt, hogy
épületet. Talán üres gyomrú házak, amik többé nem tömik meg magukat emberekkel.
Pokolbéli félelmei csak akkor igazodtak be, amikor a saját maga neszezésén
kívül más zajokra is felfigyelt. Eleinte megerőltető volt megállapítani az
irányukat és követni őket, de többszöri eltévelyedés után a hangok erősödni
kezdtek. Már nagyon mélyen lehetett, elméletileg levegőt sem kellett volna
kapnia, de az valahonnan alulról tört felfelé, mint egy gejzír. A hangok
úgyszintén közeledtek, vagy ő tartott feléjük és csak érzéki csalódásban
szenvedett.
Nem Alex találta meg a zaj forrását és vette fel a kapcsolatot annak
okozójával, hanem az lelt rá. Amint befordult egy sarkon, érezte, hogy
megérinti egy kéz a bokáját, ami otthonosabban és magabiztosabban mozog a
vakvilágban. Nem a talajt rántották ki alóla, hanem a lábait róla. Azonnal a
földre került támadójával egy szintbe. Hirtelen éles tőr tört fel lábujjaiból
az agyába. Felordított a fájdalomtól, mire a másik felmordult. Nedvességet
érzett a talpai alatt – vért –, de túl sokat ahhoz, hogy mind az övé legyen. A
másik hörgéséből arra következtetett, hogy annak bele tört a foga a falatba,
amit belőle akart kitépni. A férfi védekezésbe váltott amennyire csak tudott az
akadémián tanult látatlan, alattomos és hátulról irányuló csapások ellen.
Homályosan ugyan, de látni vélte ellenfelét. Annak mintha világos bőre lett
volna, világító a sötétben, nem olyan sötétbarna, szinte fekete, mint az övé,
amit a nap kicserzett. Ellencsapására hatalmas hördülés tört fel a másikból,
majd a kitekert kar fájdalmában folyamatos hörgés, ami, mint a kifulladt
lélegzet, eleinte hevesen ismétlődött, majd lassan lenyugodott.
— Elengedlek! – kiáltotta Alex. – Feltéve, hogy jól viselkedsz.
Nem lepődött meg, hogy nem kapott választ az őslakostól. Azt várta, hogy ez
a torzszülött is elkezd a fejében kotorászni, de e helyett hörgést kapott
vissza válaszul. „Primitív egy lény – gondolta. -, de mégis csak ember.” Ezt
abból következtette ki, hogy lassan elkezdte tapogatni az idegent, akinek ő
szintén idegen volt. Az megérezte a barátságos szándékot, és kézen fogta
Alexet. Azt meg inkább fűtötte a kíváncsiság, hogy többet tudjon meg a vadakról,
mintsem félt volna és ellenkezne. Örült neki, hogy talált életben maradt
emberszabásúakat a földön és megoszthatja a magányát valakivel. Az, hogy nem
értették egymást, remélte, kiküszöbölhető idővel és egy kis energiával.
Követte hát furcsa társát, noha az mindvégig négykézláb mászott és magától
csavarta hátra a kezét, hogy az övét fogja. Az eleven póráz folyton csak
rángatta őt és világos volt, hogy ki kit sétáltat. Furcsa érzés kerítette hatalmába
Alexet. Nem ért haza, otthon sem érezte magát, mégis valami megkönnyebbült,
nyugalom öntötte el. Talált valamit, ami összes felfedezéséből a legnagyobbnak
bizonyult, noha az sem kevés volt, amit két kezével, kitartásával,
életösztönével ért el eddig, annak ellenére, hogy mindezidáig gyámoltalan volt,
sodródott az árral. Kezébe vette hát a sorsát, és még ha át is engedte egy
rövid időre valaki másnak, azt megfontolt szándékkal tette. Kíváncsi volt rá,
hová került, vannak-e még mások, és ha igen, hogyan élnek.
A válaszok nem váratták sokáig a kérdéseket. Útközben egy, majd még egy,
aztán egyre több fehér árny mellett suhantak el. Az alakok a földön
kísértetszellemeknek hatottak a sötétben. Egy is hátborzongató volt, de amikor
tömegesen tűntek fel az oldalsó szobákban, ijesztően hatottak. Egyszer csak ők
is letértek a folyosóról és beléptek egy külön szobába. Ott csak egy, de
hatalmas fehér lidérc tartózkodott. Vezetője ekkor elengedte Alex kezét, és
hasonszőrűjéhez bújt. Mint kiderült, ketten voltak az odúban egy asszony, meg
egy gyerek. Amikor vezetője lefejtette a csecsemőt az anyja kebleiről, akkor az
ő alakja duzzadt meg.
A családi találkozás nem tartott sokáig. A hím félretette a csecsemőt, aki
ezt valami ellenző nyögdécseléssel fogadta. Most már ketten fogták meg kezeit
és vendégüket lehúzták magukhoz a földre. Az idegen érthetetlenül figyelte, mit
tesznek azok ketten. Morogtak, hörögtek a maguk nyelvén, amiből ő semmit sem
értett. Talán ha tisztán láthatta volna a gesztikulálásaikat, rájött volna valamire.
Fülelt hát a hangokra. Eleinte dulakodás neszeit és két összegabalyodott testet
vett ki a sötétben. A heveskedés elmúltával a nőstény engedett. Ekkor sikló
mozdulatok hallatszottak, majd folyadék szivárgása, spriccelése. Ahogyan ezek a
hangeffektek is abbamaradtak, egy tenyér nyúlt arca felé. A felfelé fordított
marokban, a rögtönzött edényben, volt valami fehér. Alex odadugta az orrát és
nedvesnek találta a dolgot. Először a nyelvét nyomta bele, majd ivott egy
kortyot a folyadékból. Az íze hasonlított a Holdon használt tejporra, csak
sokkal finomabb, selymesebb és kellemesebb volt. Ekkor fogta fel a férfi, hogy
mivel kínálták meg. A vadember megfejte asszonya melleit és a tejét neki adta
szoptatós gyermeke helyett. Az érzés undorító volt, normális esetben
elutasította volna az ajánlatot, de már rég nem evett és semmit sem vetett
volna meg. Az éhség olyan, mint egy hűséges eb, amit ha elzavarsz, folyton
visszatért, végül, mikor már nem bírsz vele, engedsz neki és befogadod.
Így esett meg első találkozása a földön életben maradt emberekkel, akikről
odafent azt hitték annyi évezreden át, hogy kipusztultak, senki sem élhette túl
azt a poklot. Illetve a második kapcsolatfelvétel, bár a tengeri lények nem a
földön, hanem a vízben találtak menedéket. Úgy látszott, mégis vannak túlélők.
Alex eddigi ismeretei alapján két ágra fejlődtek. A vízi világiak láthatóan
értelmileg előre, fizikailag viszont visszaléptek, míg a szárazon maradtak
fordítva, noha eddig nem sokat mondhatott el testi képességeikről. Amint észrevette
az idő múlásával, mindannyian négykézláb jártak, soha sem egyenesedtek fel,
meggörnyedtek, összeroppantak. A hím mozgásából azt is észrevette, hogy
tapogatózva halad előre, ami arra engedett következtetni, hogy vagy rosszul
lát, vagy eleve vak. A nőstény folyton egyhelyben ült a kicsijével, embere
hordta neki az ételt. Viszont mások mozgása is alátámasztotta az észrevételeit.
Hasonló fehér lepelszerű dolgok sokszor haladtak el zuguk bejárata előtt.
Gyakran megálltak és fejüket felemelve szimatoltak, befelé, aztán elfordultak
és tovább iramodtak. Utánuk akart menni, felfedező utat tenni, de a nő olyankor
megérezte a mozdulatait és visszahúzta. Valószínűleg féltette, hogy a többiek
nem csak megkóstolják, ahogyan a párja tette, hanem meg is eszik. Azonban ő sem
az a fajta ember volt, aki megijed a saját árnyékától, de a másétól sem.
Egyelőre megállapodott az ismeretlen világban. Furdalta a kíváncsiság a többi
őslakossal kapcsolatban, honnan kaptak levegőt, mi az, amit ettek. Segíteni
akart a szerencsétlen népen, de még nem tudta, hogyan. Úgy értette, hogy
vendéglátója gyűjtögető életmódot folytat, mert ételként apró bogarakat,
lárvákat, penészgombát és gyökereket hozott neki és asszonyának. Mivel egy
szájjal többet kellett etetni, Alex úgy gondolta, bekapcsolódik a társadalmi
életbe. Mindeddig egyenesen haladt előre, utat tört magának és nem bírt
megállni. Amikor a vadember újra készült elhagyni őket, ő utána indult. Hogy
jobban alkalmazkodjon, felvette a négykézláb járását. A vadember érezte maga
mögött követőjét és megfordult. Próbálta visszatolni sötét árnyékát, asszonya
maga felé húzta, de hiába. A földönkívüli még annyi megpróbáltatás, szenvedés
és nélkülözés után is erősebb volt és akaratosabb, ezért ő nyert.
A két vadembernek nem maradt más választása, mint hátrahagyni, szerencsére
alvó fiúkat és elkísérni a felfedezőt. Oldalra fogták és lassan, óvatosan
araszoltak előre odújuktól jobbra, a folyosón felfelé egészen addig, míg egy
tágas terembe nem értek. A bejárata előtt a helység szinte vakított a sok
fehérbőrű, csak itt-ott maszatos, napot nem látott alaktól. Sokan voltak
odabent. Volt, aki a földön feküdt, akadt, aki két kezével ásott, mások a fal
mentén bogarakra vadásztak, amik túlélték az atomkatasztrófát. Falat kaparászók
is fellelhetők voltak, valószínűleg gyökereket próbáltak kiaknázni. A legtöbben
azonban egy fekvő köré gyűltek. Néhányan valamit dugdostak a szájába, mások a
kezeinél térdeltek, amit valami sötét ér tört meg, akár egy varrás a fehér
leplén. A vérét itták, de hogy ne halljon el, folyvást táplálták is. Idős ember
volt, minden bizonnyal járni is képtelen. A falka a leggyengébbet választotta
ki erre az áldozatra.
Ahogy beléptek a gyülekező térre, noha nem ejtettek zajt, mindenki
felfigyelt rájuk. Nem gondolta volna, hogy a föld mélye élettől nyüzsög, mint
egy méhkaptár vagy egy hangyaboly. A vadak szaglása rendkívül kifinomult volt.
Hörgésben törtek ki és Alexnek nem volt világos, hogy hozzá szólnak, a pártfogóival
kommunikálnak, vagy egymás közt vitatkoznak. Egy azonban biztos volt, hogy
személye egyesítette őket egy nagy körbe, amit köréjük fontak. A hurok annyira
összeszorult, hogy karnyújtásnyira voltak tőle az emberszerű lények és ezt ki
is használták. Egymást követték a hideg érintések a bőrén. Egyszerű tapizásnál
azonban nem álltak meg. Mozdulataik idővel egyre hirtelenebbek, hevesebbek
lettek, kérges, földtúró kezeik kezdték sérteni a bőrét, és akinek nem volt
lerágva a körme, annak karmolnia is volt mivel. A már-már fekete bőrű idegen
elviselte a karcolásokat, de amikor a simogatások átváltottak harapásokba,
ütlegelésekbe, megunta a dolgot és felkiáltott:
— Elég!
Egy ütéssel több tucat embert csapott fülön éles hangjával. A vadak
hallószervükhöz, fejükhöz kapva gurultak oldalra, terültek el a földön fájdalomhörgésben.
Kellett egy keveset várni, hogy magukhoz térjenek. Meglepetésüket Alex tovább
akarta fokozni, hát türelmes volt. Amikor azok összeszedték magukat és újra rá
figyeltek, de ezúttal tisztes távolságból, a férfi újabb hatást tett rájuk.
Először térdből kiegyenesedett. A póz hatalmat és felsőbbrendűséget sugárzott.
Magasabb volt és többet elért, mint az őt körülvevő csőcselék. Azok próbálták
utánozni, de derekuk és gerincük nem engedték. Hosszú és fájdalmas gyakorlatok
állnak még előttük, ha követni akarják. Már pedig azt fogják tenni – határozta
el magában a domináns ember.
Felállva kinyújtott kézzel elérte a mennyezetet is. A plafonról letépett
egy elszáradt, fonnyadt indát és a tömeg közzé dobta. Új tárlatok és még több
élelem nyílt meg ezzel az elveszett nép előtt. A hörgés újra felharsant, de a
hangvételben ezúttal nem támadó, hanem üdvözlő tónus érződött. Mintha csak erre
a jelre várt volna az a valaki, aki eddig a csoport perifériáján helyezkedett
el megfigyelőként. Szépen csendben tanulmányozta ellenfelét, és amikor úgy
látta, eljött az idő, támadott. Térdről nem sikerült volna végrehajtani azt az
ugrást, amivel Alexet leterítette a támadó. Egy fokkal fejlettebb volt a
többieknél, bát szintén négykézláb járt, de nem térden, hanem a talpain állva,
kezekkel lefelé, meggörnyedve.
A falkavezér erősnek bizonyult, de nem eléggé. Alex a földről azonnal
felpattant, de nem ereszkedett le a másik szintjére. Az élet íratlan törvénye
szerint a túlélésben nincsenek szabályok és bármi, ami az előnyödre van, azt
használd ki. A messziről jött ember akkorát rúgott a vezéren, amennyire csak
lábát meg tudta lendíteni felegyenesedett testhelyzetében. A bordák
reccsenésétől vízhangzottak a folyosók és termek mind alul, mind felül, de a
célba talált vadember esése még annál is inkább felverte a homokcirkáló
belsejét. Látszott az ív, amelyben repült, de egyszer csak eltűnt a szem elől.
Helyes következtetésnek tűnt, hogy beesett egy nyitott liftaknába és annak a
mélyére zuhant.
A felegyenesedett férfit akkor már annyi tisztelet övezte, hogy nem
megérinteni, de a közelébe sem mertek menni. Messziről figyelték, mit csinál.
Látták, hogy száraz fagyökereket tép ki a mennyezetből, amik valamikor ott
ragadtak, benőve az ember által elhanyagolt épületeket. Alex elegendőnek
találta a fát, amit szedett. Talán még máshol is van a közelben, csak fényben
alaposabban körül kellene néznie. A lángok hamar felkaptak a nedvességet
réges-régen nem látott fától. A tűznyelvek azonnal recsegő-ropogó hangot adtak
ki, mint akik több ezer éve nem ettek. Valószínűleg így is volt, de akkor
mindent felfaltak. Most mohón fogyasztották táplálékukat. Amint kezdett
csillapodni a heve az élelem fogytával, megszelídülten fordultak teremtőjükhöz,
mondván: „Adjál még’ Szolgálni fogunk, csak viseld gondunkat.”
Újra egyességet kötött hát a tűz és az ember. Alex körbenézett, és most már
mindent tisztán látott. A vademberek a falakhoz bújva figyeltek rá, de semmit
sem láttak. Szemük le volt ragadva, feleslegesnek bizonyultak a lenti
sötétségben. A világosság nem vakította, de a hő annál inkább megijesztette
őket. A bátor férfinek azonban annál jobban esett a nélkülözhetetlen elem.
Szemei rossz asztalokon, deszkadarabokon, törött fa székeken akadt meg, amiknek
préselt fája még a szúknak sem kellett. Összegyűjtött annyit, amennyit csak bírt
és tovább etette új kis barátját.
A békés tűzropogást váratlanul egy hatalmas hördülés csapta meg.
Mindannyian a hang felé fordultak, majd annak irányába eredtek. Alex majdnem
utoljára ért oda így furakodnia, tolakodnia kellett, hogy bejusson a szobába. A
magával vitt égő fával előre világított, amivel sikerült is utat nyitnia
magának. Középen két alak nyüszített egymásba borulva. A férfi nem ismerte fel
bennük először pártfogóit, hiszen eddig nem tudta megfigyelni őket a sötétben,
ám amikor a hím magához szorította nőstényét, annak kebleiből tej csordult ki.
Mást nem látott köröttük és ez volt az, ami megdöbbentette. Korábban itt
hagyták porontyukat, aki eltűnt. Ezért volt hát a bánat. A földönkívüli együtt
érzett a gyászolókkal, hiszen ő is elvesztette gyermekeit. Bűnbánata támadt,
mert miattuk hagyták egyedül a kicsit. Mintha az emeletes ház rászakadt volna a
szívére, akkora teher nyomta a lelkét. Odalépett a siratókhoz és megölelte
őket. Azok, a férfi kezében égő fától meg sem rezzentek, nem oda figyeltek.
— Sajnálom – mondta Alex.
Azok ketten értetlen, vak szemekkel fordultak a hang irányába. Sajnos, ez
lett az első szó, amit a két vad megtanult az idegentől, aki sokszor
ismételgette nekik a jövőben, amikor a lelkiismeret-furdalás üldözte és
utolérte. Tenni akart valamit, hogy megbosszulja a bűntettet. Letérdelt a
földre, és úgy tett, mintha szimatolna. Próbálta emlékezetből felidézni, hol
fekhetett a gyerek és talált is egy horpadást a földben, ami a helyére
utalhatott. Annak ellenére, hogy semmit sem érzett, a többiek, élükön a
gyászoló apával, követték őt. Hallásuk és szaglásuk fejlettebb volt, mint az
övé. Pár pillanatba telt, mire szagot és nyomot fogtak. Megfordultak, és
kinyargaltak a szállásról. A falka egyként tört előre nem tapogatóztak a már jól
kiismert úton. Nem mentek messzire, mivel a tettesnek sem volt ideje nagyon
eltávolodni. Egy szűk helyiségben húzódott meg. A bejárat előtt vérnyomok
voltak, ami feltehetően nem az övé, hanem áldozatáé lehetett. A vadak nem
mulasztották el felnyalni a nedűt, ami a vizet helyettesítette a számukra,
azonban a bejáratnál megtorpantak. Egyhelyben hörögtek, kaparásztak, de nem
mentek beljebb.
Alex tudta, mi tartja fent őket. A vezérük volt odabent, akit még
tiszteltek, vagy féltek. Ő ment hát előre, ám nem fért be a nyíláson. Úgy
döntött, kifüstöli onnan a prédát. Először letört a fa végéből, hegyes, szilánkos
darab maradt a kezében, míg a bot világító oldalát behajította a járatba. A
hatás nem váratott sokat magára. A megrémült vad nyúlsebesen ugrott ki, de egykori
ellenfele már odakint várta. A villámgyors döfés egyenesen a gerincbe talált,
amint az ősember próbált négykézláb kiosonni. Halálhörgése iszonyatos volt, de
a bosszúálló füleinek ének. Egy ideig állt első emberáldozata mellett, hogy
megbizonyosodjon róla, több kellemetlenséget nem okozhat már, és átadta a
terepet a boncolóknak.
Az éhes csapat a csontokon kívül semmit sem hagyott maga után. A vadászat
sikeres volt és hosszú idő után először ettek bogarakon és gyökereken kívül
mást. A fogást többször is megismételték az új vezér vezényletével, aki
megtanította őket a trükkre, miután megbarátkoztatta velük a tüzet. Először a
hőt szokatta meg velük. Amikor már nem féltek tőle és megkóstoltatta velük a
sült lárvát a nyers helyett, emberei jobban megbarátkoztak a lángokkal. A
fénnyel több munkája volt. Első páciense a vad volt, aki rátalált a útvesztőben.
Alvás közben lepte meg a hímet. Tévesen remélte, hogy az nem ébred fel, míg ő
ruháiból megmaradt nadrágszíjának csatjával felvágja a szemhéjait. Le kellett
hát ütnie és eszméletlen állapotban felnyitnia a szemét. Hosszú időbe telt,
mire az magához térve megszokta a fényt és szemgolyói működni kezdtek. A
vadember élete végéig büszkén hordta a durva vágást a szemein.
Ő is tanult azonban egy-két dolgot a vadaktól. Egyik vadászatuk alkalmával
tűzzel és füsttel próbálta kihajtani az óriáshangyákat a bolyukból, de azoknak
tetszett a dolog. Az ősemberek ekkor maguk alá csináltak és ürüléküket dobták
be a fészekbe, mire a bűztől úgy özönlöttek ki, hogy nem győzték kapdosni őket.
A bűzbomba persze nem minden alkalommal vált be, valamelyik állatnak tetszett. Életében
nem evett még penészgombát vagy kőevő baktériumokat, de emberei megszerettették
vele. Nem szerette nyalni a barlang falait, de sikertelen vadászatok után más
étel nem volt. Megtanulta felismerni hidegvérű csúszómászók nyomait, amik
nyálkacsíkot húztak maguk után, amit azért termelt mutálódott, új
életfeltételekhez alkalmazkodott szervezetük, hogy ne omoljon rájuk a homok, ha
belefúrják magukat, hanem összetartsa. Bennük találta fel a ragasztót.
Lassan haladtak előre, hosszabb időt töltöttek egy helyen, mióta képesek
voltak felegyenesedni Alex oktatásának köszönhetően. Ha találtak egy élelemben
dús helyet, azt teljesen kiaknázták, a padlótól a mennyezetig. Időbe telt, hogy
megértsék egymást. A jelbeszéddel kezdték, míg ki nem húzott belőlük pár
értelmes hangot, amin már el tudott indulni. Mégis mindennel csigasebességgel
haladtak. A szellemileg visszamaradt emberek csak torz utánzatai voltak az
egykor büszke fajnak.
A kijáratot is évek elteltével találta meg Alex. A levegő mindvégig ott
mozgott az orrában, ahogy a huzat ki-be rángatta a levegőt, de nem lelte meg a
másik végét. Egyszer egyedül indult el zsákmány után. Ha a csapattal ment
volna, nem hallja meg a zümmögést, ami a feje fölött tört fel. Amint közelebbről
megnézte a hang forrását, a fáklya fényében egy akkora méhkaptárt pillantott
meg, mint ő maga. Lakói ökölnyi nagyságúak voltak, szorgoskodtak, építkeztek,
de el is repültek valahova. A férfi úgy határozott, hogy ahelyett, hogy
kifüstölné őket, tisztes távolból követi, merre szállnak. Néha látta őket,
párszor viszont szem elől tévesztette a vadméheket és szárnyuk csattogása után
ment. Egy pillanatra megtorpant, amikor azok fölfelé kezdtek emelkedni. Keresnie
kellett valamit, amin utánuk mászhat. Meglepődött, amikor kényelmes lépcsőre
talált, amit emberi kéz alkothatott. A primitív szerkezet akkor nagyobb
alkotásnak tűnt, mint a Dávid szobor. Hiányos volt ugyan a fogsora, de fel
tudta tornászni magát a felszínre, aminek világát már lentről látta egy fenti
nyíláson keresztül. Ahogyan kidugta a fejét, újra megcsapta a hőség, a Nap
forrósága, de már nem volt mit leégetnie róla. Többször vedlett bőrt korábban,
mint bármilyen hüllő, csúszó vagy kígyó egész életében. Szőre és haja sem
nőttek vissza soha, mintha radioaktív sugárzást kapott volna. Legeltette hát
szemét a számára már alig ártalmas napfényben és látta útikalauzait, a
vadméheket, amik a homokon járnak, lábaikkal apró lépéseket tettek meg, mintha
tapogatóznának, aztán felszállnak és visszarepülnek. Helyüket újabbak váltották
fel. Az egész úgy tűnt, mintha a nap energiáját gyűjtenék össze és alakítanák
át magukban.
„Ezt meg kell kóstolnom – döntötte el a vademberek vezére –, a
visszaúton. Azt hiszem, ezen a helyen megállapodunk egy időre”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése