Víz-és tűzkeresztség
Ezt a tojást kivételesen a Hold tojta. A kapszula az egyik kráteréből
pottyant ki, és mint egy elejtett nehéz kő zuhant a Földre. Az űr hidege nem
kísérte sokáig, mivel hamar elérte a szomszédos bolygó légkörét. A súrlódás
enyhe volt, épp hogy csak melegítette a mesterséges tojás héját, légkör burok
még annyi évezred után is túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy különösebb
ellenállást tanúsított volna. Ellenkezőleg, a Föld befogadott mindent, ami újra
feltöltheti kifosztott kincsestárát. Egyelőre csak napenergiát kapott bőven és
nagyon hosszú időbe telhet, amíg elfogyasztja és gyomrába juttatja a táplálékot
segítő faujjak, bokormirigyek és fűcsápok nélkül. Főleg óceán erőlevesbe
sikerült aprítania a napsugár falatokat, de rengeteg hullott part-tálja mellé.
Időbe telik, mire megkeményedik benne a táplálék. A láthatatlan tűz, ami a
vizet fűszerezte égeti a bolygó gyenge gyomrát, apró molekulaszemcséi
elszenesednek benne és lerakódnak a falára. Emésztést segítő sava ugyan
időnként lemossa a szennyeződést és olyankor büdös, fekete olajt ürít, és
mérges gázt szellent a kémiai reakciótól. Amit az emberiség egykor kiengedett a
világűrbe az visszatér.
Alex is egy ilyen elveszett tulajdona volt a Földnek, de a tékozló ősök
gyermeke hazakerült. Még nem tudta, azért, hogy ott temettessen el, ahonnan
vétetett. Fogalma sem volt arról, túléli-e a zuhanást, és ha igen, az csak
agónia, mint az emberi faj háborút megelőző gazdasági és ökológiai válsága
volt. Aztán nem bírta tovább és végzett önmagával. Annyira sietett megérlelni a
zöld bolygót, hogy rakétákkal permetezte meg, amíg az túl nem érett és barnára
rohadt. A férfi egyre közelebbről tekinthette meg, amit már a Holdról csak
felszínesen látott. Mivel nem kötötte be magát az induláskor, a kabin remegése,
rázkódása dobálni kezdte és magához térítette eszméletvesztéséből. Első
gondolta az volt, hogy ég, megfő a fémhéjban, akár a tojássárgája. Azt kellett
észrevennie, hogy a horizontot beterítő narancssárga szín nem az égési folyamat
mellékterméke, hanem a közeledő talaj. Fentről már látta a félig sárgásbarnára
festett golyót. Ha a bolygó másik féltekéjén zuhan le, talán nagyobb
súrlódással találkozott volna, s amíg átvergődik a gomolygó, kavargó frontok
örvényén valóban megfőtt vagy elégett volna. Viszont azt remélte, hogy a Föld
fehér szakálla alatt víztömeg búvik meg. Amennyire a sebesség és a rázkódás
engedte, megfigyelte, hogy jobb oldalán csapadékkal felmálházott felhők
vonulnak el. Nem csak ő távolodott tőlük, de azok is tőle. Remélte, hogy oda
talál zuhanni, ahol azok felvették a terhüket. Amint egyenesbe fordította a
fejét, már pislantania sem volt ideje, nem hogy kiáltania. Becsapódásának
helyén egy fehér paca fröccsent szét és zsugorodott össze ugyanabban a
másodpercben. A kékeszöld víz nem volt haragtartó, felingerelt ráncai hamar
kisimultak és a törhetetlen víztükör megbékült.
A feneketlen gyomor örömmel kebelezte be ételét. Az óriási fémkagyló ugyan
még nem nyílt meg neki, de csak idő kérdése, hogy nedves, hosszú ujjak
csusszanjanak be valami résen, ha megtalálják, lassan kússzanak a belső, puha
húsos rész felé, majd a torkáig belepjék és megfojtsák, feltéve, hogy az még él
addig, ahelyett, hogy feloszlott volna.
Alex legalább olyan mély öntudatlanságba süllyedt, mint koporsója. A fémben
több életösztön volt, mint még lélegző, meleg, de eszméletlen áldozatában. Nem
kért egy olyan szerető halálos öleléséből, akivel az idők kezdete óta
ellenségek. A szorítás már kezdte ropogtatni az acélcsontokat és behorpasztani
az oldallemezeket. Nyomás és ellennyomás ereje lépett működésbe. Az ellipszis
alakú tárgy egy pár másodperc erejéig megállt a vízi mélység közepén, mintha
egy alig észrevehető drótkötélen táncolna, aztán megindult felfelé. A láthatatlan
talajon megpattant labdából kis levegőbuborékok szökkentek elő és előreindultak
felderítőútra. A szelelő, de a feljutáshoz még mindig elég oxigénnel rendelkező
kapszula követte kistestvéreit a felszínre. Sok buborék adta az életét a
nagydarabért. Felszeletelte őket a vízvonal. Lelkük az égbe emelkedett, egy
másik létbe.
A fémbuborék megőrizte épségét. Nagyobb biztonságban érezte magát félig a
felszínen, noha alsótestét még mindig csiklandozta a víz. Ha nem siet,
hamarosan el is éri a célját a lágyan vetkőztető simogatás és először
rozsdabarnára pirítja bókjaival, majd elemeire bontja, aztán végleg egyesül a
két ellenséges család. Segítségre volt szüksége, és a türelmét vesztett óceán
kezdődő hömpölygése segítségére vált. A kacsázás felébresztett egy erőt, amit
emberinek hívtak. Az elkanászosodott, maga urává lett vadvíz rég elfelejtette,
hogy valaha meglovagolták, kihasználták és meglopták a faj képviselői. Most
azonban újra kikelt egy képviselőjük. A tojáshéj hosszában megrepedt és
kettévált, nagyra ért magzat keresztbefordult mesterséges méhben és a
vízszintes állapotban látta meg a napvilágot.
A hőség azonnal pofon vágta Alexet, amibe belepirosodott, mint egy
egyegészséges, rózsaszínű csecsemő. Kezeinek segítségre volt szükségük, hogy
megkapaszkodjon a kapszula nyílásának peremébe és újra feltornássza magát ülő
helyzetbe. A mentőcsónak teteje megvédte és árnyékot tartott a feje fölé, de az
acél maga forró lázban égett. Hosszú ideig nem tudta fogva tartani a
fémperemet, már majd hozzásültek az ujjai. Belelógatta hát a vízbe, ami szintén
meleg volt, de legalább nem égetett. Hőmérsékletéből ítélve tóban lehetett, a
folyadék állóvíznek tűnt, a férfi azonban alsó és felső szempilláin kívül semmi
mást nem látott a láthatáron, csak a hatalmas kékséget. A fent és lent fogalmak
elveszítették jelentésüket, minden egybefojt a látóhatár finom öltésében.
Alex kézmozdulatai kissé meglökték az űrcsónakból vízi csónakká lefokozott
kapszulát. Most a férfin volt a sor, hogy mihamarabb kimentse a tárgyat.
Agyának emlékfalán látta a sárga szárazföld képét és célul tűzte ki magának,
hogy eléri. Amerre a kapszula orra nézett, arra vette az irányt, nem
vesztegette az erejét arra, hogy más irányba fordítsa az óriási iránytűt. Jobb
karját belelógatta a vízbe a kabin árnyékos oldalán, keze úgy lógott alá, ki a
fülkéből, akár egy megkopasztott madár tollatlan szárnya, aminek a párját már
kitépték. Addig evezett velük, míg bele nem fáradt. A megtett távolság
mérhetetlen volt. A kék üresség egyetlen utazója azon kezdte el törni a fejét,
hogyan növelhetné meg a hajtóerőt. Érezte, hogy a hullámok adnak némi lökő
erőt, de a fodrok aprók voltak, úgy hatásuk is alig érződött. Azt viszont meg
tudta állapítani, hogy jó irányba halad, ha őket követi.
Végül úgy döntött, hogy kissé lepihen és felfrissíti magát. Egyik markában
beemelt egy korty vizet és a szájához illesztette a folyadékot. Alig hullott
pár csepp a nyelvére, azonnal kiköpte. Az íze sós volt és kellemetlen utóízt
hagyott maga után. Rögtön felfogta, ha nem siet, hamarabb hal szomjan, mint
éhen. Viszont rekkentő meleg volt és kíméletlenül izzadt. Amint azt kereste,
mibe is törölhetné verejtékét, megpillantotta az űrsisakot, amit elfelejtett
használni útközben. Nem mintha sok ideje lett volna a kabin használati
utasításának elolvasására. Ölébe vette a megcsonkított és félig kibelezett golyót
és kiszedte a maradék szivacsot belőle. Az így nyert puha, de nedvszívó
anyaggal végigtörölte a homlokát és belefacsarta az üres fejfedőbe, aminek
alján nedves folt jelent meg. Még többre van szüksége, szögezte le magában. El
kezdett vetkőzni. Sportruhája szintén izzadtságtól nedvesen feszült rajta.
Öltözőfülkéje nem volt igazán tágas a művelethez, ide-oda billegett a
felborulás veszélyével fenyegetve. Csak addig nyújtózhatott, ameddig a kapszula
fedelének árnyéka ért. Miután megvált futócipőjétől és a nadrágját próbálta
lerángatni kinyújtott lábain át, a lábujjai kikandikáltak a napfényre és pórul
jártak. Azonnal égett szőrszálak és bőr bűze csapta meg az orrát, csaknem egy
időben perzselő fájdalommal. Az apró végtagokon felpuffadt a hám és kifakadt. A
világos testrészek belepirultak a Nap szépségébe. Hirtelen ötletét, hogy vizet
loccsantson a lüktető sebekre szerencsére hamar elvetette, nem akart sót
hinteni a sebekre. Így hát tűrt. Volt elég tere az ordításhoz a puszta vízen,
de kinek. Ami fáj, az használ, gondolta bölcsen.
Végül is sikerült anyaszült meztelenre hámoznia magát a ruháitól. Nem
kellett átkutatnia a zsebeket, mert a sportruha egyenletes volt, nem
rendelkezett szájjal, nehogy bekapják a viselője kezeit, megakasztva ezzel a
mozgását. Fogta a még nedves felső és alsó ruhadarabokat és belefacsarta a
rögtönzött edénybe. Amikor már két kézzel sem sikerült több könnycseppre bírnia
a rongyokat, maga alá terítette őket és rájuk ült, annak érdekében, hogy azon
túl minden nedv oda gyűljön. Felsőtestét továbbra is a szivacsba törölgette.
Tudta, hogy nem sikerül légmentesen lezárnia a sisakot és megelőzni a tartalma
elpárolgását, ezért gyorsan felhajtotta a folyadékot. Íze így is enyhén sós
volt, de kisebb és elviselhetőbb koncentrációban. Előre félt a pillanattól,
amikor vizeletét kellesz visszaadnia a forrásának. Az esemény azonban
elkerülhetetlennek látszott és tudta, hogy meg kellesz tennie. Ezt sugallták
ösztönei és a kevés katonai kiképzés, amin átesett, mielőtt még leselejtezték
volna irodai munkára.
— Inkább munka, mint a haszontalan szolgálat – szólt önmagához. – Beszélnem
kell, ha nem akarok megőrülni. Jobb kedvemben majd talán még fütyölök vagy
dúdolok is. Még a dalolást is megkockáztatom, hátha nem fogok senkit sem zavarni
majd a kapahangommal, amivel akár földet is lehetne művelni.
Fejét az égre emelte és hangosan elkiáltotta magát.
— Szabad vagyok! Szabad! Halljátok, odafent? Élek!
Egyedül az űrkapszula fedelének használati utasítása válaszolt neki másra
terelve a szót. A magány nagyon hat az ember elméjére. A hullámzás is megkeveri
a fejet, nem csak a gyomrot.
— Bárcsak az agyam is üres lenne! – gondolta hangosan. –, Akkor nem
kavarhatná fel ez a hánykolódás, hullámzó hang. A csobbanások olyanok, akár a
búcsúcsókok folyamatos sorozata.
Valóban nem volt még kitéve ennyire semminek. Ez volt első találkozása a
természettel, hiszen hazájában minden mű, mesterséges és szintetikus volt.
Egyedül a Zöld Házat látta, ahová gyermekkorában elvitte az apja. Kevésre
emlékszik belőle, mert az utána következő évek alatt csak kívülről szemlélte az
inkább díszkertnek mondható létesítményt, noha az oxigénellátás volt a fő
funkciója. Az a hely biztonságos volt, ez viszont vad, tele várható
meglepetésekkel és szeszélyekkel.
A levegő fulladt volt, fojtogató és meleg, továbbá ritka, mintha magasan a
hegyekben lenne. Nem járt még olyan helyen, de olvasott róla, hogy ott nehéz a
légzés. Kétszer olyan gyorsan kellett szednie a levegőt, mint általában, hogy a
szervezete eleget kapjon belőle.
— Legalább ingyen van.
— Ja, örülj neki – válaszolt önmagának elvékonyított hangon, mintha
társasága lenne. – Élvezd ki, amíg lehet.
— HR-R-R-G! – szólt bele gyomra a társalgásba.
— Igazad van – hagyta rá Alex. – Annyiban segíthetek neked, hogy
megpróbálok aludni. Úgy nincs kitől ételt kérned. Hosszú ideje vagyok fent, ha
leszámolom azt a pár alkalmi eszméletvesztést. Az éjszakát hiába várom, még ha
fele olyan hosszúak is a nappalok, mint odahaza. Egy kósza felhő sincs a
közelben. De azért menni fog az alvás, elég kimerült vagyok hozzá. Mindenesetre
kiteszem ezt a sisakot a napra, hátha esni fog valami.
Megpörkölte az ujjait, amikor kihelyezte a fejfedőt a félig nyitott csónak
orrába, ahol annak teteje már nem takarta. Amikor lefeküdt az ülés lábai elé és
fejét a szék puha ölébe hajtotta, összekuporodott, és remélte, hogy így is
ébred fel és nem kinyújtózva, leégett bokákkal. Az unalmas, egyhangú hullámzás
álmatlan álomba ringatta.
A fájdalom, amire ébredt, nem a lábai felől kúsztak fel. Szerencsére a
karja a nappal ellentétes oldalon lógott a vízbe, ezért nem értette, mi
okozhatta szenvedését. A lüktetést ujjbegyéig tudta visszakövetni, amin valami
lógott. Hirtelen kirántotta a kezét a vízből, de a fájdalom még erősebb lett. A
szorítás akkor is erős maradt, amikor a lény már a csónakban volt, el nem
engedve áldozatát. Pislogó halszemei felmérték ellenfele nagyságát és rá
kellett jönnie, hogy túl nagy neki a fogás.
Alex ijedten hátrált a kabin legmélyebb zuga felé, de a kicsi, szívó és
harapó jószág követte. Még soha sem látott ilyen élőlényt, bár gondolta, hogy
hal. Az állatok odavesztek a Vezért kísérő hajókon, nem sikerült kimenteni
őket.
A vízi lény amilyen kicsi volt, olyan bátor. Apró termete nem keltett
félelmet, de csúnya, nyálkás külleme visszataszítóan hatott. A férfi megpróbálta
lerázni az élő csaliról, de a hal annál jobban ragaszkodott hozzá. Attól való
félelme, hogy kézfogásuk az ujjába is kerülhet, inkább megnyugodott, undorodva,
de lassan másik kezét is használatba vette. Bal kezének két ujjával az apró, de
éles álkapocs alá nyúlt és hirtelen mozdulattal megszorította két oldalról. A
hal összecsücsörített ajkaiban megroppant a szálka és a szorítás engedett.
A vízi lény hosszú ideig ragaszkodott legalább annyira erősen az életéhez,
mint korábban az élelméhez. Alex egy ideig barátkozott új útitársa látványával,
míg az ki nem vergődött a napfénybe. Ott pillanatok alatt megsült. A férfi
utána vetette a kapszula ülésének biztonsági övét, hogy visszakaparja, de csak
azt érte el, hogy a szegény jószág a másik oldalára fordult és ott is, immár
szimmetrikusra pörkölődött. Nagy nehezen sikerült bevonni a halt, mielőtt az
szénné égett volna. Legalább a pikkelyei könnyen lehámlottak róla, anélkül hogy
megvágták volna az ember ujjait. Alex még mindig tartott tőle, jó, sült szaga
ellenére nem bízott a húsában, na meg gyomrát sem akarta hirtelen megterhelni
hosszú nélkülözés után, ezért először csak egy harapást evett. Hosszan
majszolta a húst. Ez nem az eddig megszokott fehérjepótló volt és remélte, nem
lesz gondja az emésztéssel.
— Ez nagyon édes tőled, újdonsült barátom. Finom vagy, még sózni sem kell
téged – jött meg Alex jókedvével a humora is.
Egy kis idő múlva, amikor a férfi gyomra repetáért kiáltott, kiharapott egy
újabb darabot a barátjából. Úgy gondolta, eltelt annyi idő, hogy ha mérgezést
kapott volna, annak már meglenne a hatása. Végül csontig leette az állat húsát.
Amikor a belekhez ért, valami zöldet talált benne. Elsőre ízetlennek tűnt,
valami tengeri növény lehetett, amire a hal kínjában fanyalodhatott. A
salátának sem íze, sem bűze nem volt még a hal gyomra után sem, hát kiköpte
azt.
A víz azonban így is hiányzott a boldogsághoz. Jó, ha izzadtsága negyven
százalékát meg tudta menteni. Egyik hosszú sziesztázása után arra az ötletre
jutott, hogy felhasználja a Zöld Házban látottakat és a biológia órákról
ráragadt tudást. Megmerítette a még mindig üres védősisakot sós vizel.
Beledobta a még a fedélzeten hánykolódó zöld növényt és lefedte ruhájával. Az
egészet kitolta a napra és várt. A tétlenség újra elálmosította.
— Le kell foglalnom magamat valamivel – jelentette ki. A hangosan kimondott
szavak jobban tudatosultak benne erős hangmemóriájának köszönhetően.
Amikor felébredt, ujjai üresek voltak. A csalik ezúttal nem váltak be.
Egyedül az vigasztalta gyomrát, hogy sisakra terített ruhája nedves volt. Két
kézzel a feje fölé emelte a rongyát és csavarni kezdte két oldalról. A textil
közepén pár csepp folyadék jelent meg majd hullott alá, miután nem bírta
tartani saját súlyát. A víz meleg volt, de édes. Nem sok ugyan, de sok kicsi sokra
megy alapon Alex kiöntötte a maradék kétujjnyi vizet. Kiöblítette az egy
centiméternyi vastagságú só lerakódást és újabb adagot tett fel párologtatni.
Még a növénye is életre kelt.
Miután hosszú időn át nem sikerült ételhez jutni, a kényszer találékonyságra
sarkalta. Az emberek képesek mindenhez alkalmazkodni és hihetetlen akadályokat
leküzdeni, ha a veszély közel. Amíg a gond távol van, hanyagolják azt. Inkább
ijednek meg, mint félnek.
Alex először puszta kézzel próbálta letépni a kapszula ülésének huzatát, de
amikor ez még nagyra nőtt körmeivel sem sikerült, más eszközhöz kellett
folyamodnia. Hamarosan üvegdarabbal tért vissza. Csupán könyöke sajgott attól a
néhány ütéstől, amivel beverte az irányítópult egyik monitorszemét. Vérző
könyökére oda sem figyelt. Ahogy matatott, karja kilógott a kapszulából és a
vörös cseppek apránként az óceánba hullottak. A hajó hullámzott a víz
felszínén, néha egy métert lökődött előre, egyet hátra. Csak igen ritkán
kettőt, ezért lassan haladt előre. A piros tócsák nem maradtak le messzire.
— A beetetés megtörtént – konstatálta Alex a történteket.
Addigra sikerült megbirkóznia az apró lyukú üléshuzattal. Az így kapott
hálót kiterítette, majd négy sarkánál összefogta és megkötötte. A zsákszerű
alakon maradt egy tenyérnyi rés. A fülre akasztotta a biztonsági övet és miután
meggyőződött arról, hogy a két anyag kapcsolata erős és elszakíthatatlan,
kivetette az így kapott hálót a hajó mögé a vízbe. A farok, amit a kapszula
növesztett, nem süllyedt el. Ide-oda lebegett, többnyire a vérpamacsok körött
vagy benne. A vér keltette szín, szag és íz hatása megtette a magáét. Hamarosan
rajzottak körülötte a kisebb pikkelyes élőlények majd lépre mentek. Az első
fogás tele töltötte a hálót. Jutott is meg maradt is a zsákmányból. A másodikra
kevesebb, a harmadik üres maradt, az evező farkú jószágok elillantak a vérrel
együtt.
Alexnek egyelőre elégnek bizonyult az étel. Talált még hínárt is a kis
tekervényekben, általában emésztetlenül. Az apró ragadozók gyomra nem igazán
barátkozott a zöld növényekkel, amikkel az éhséget próbálták becsapni. A férfi
azonban felhasználhatta a kis, zöld és mozdulatlan kígyókat vízlepárlójában. Az
élelem és a folyadék beszerzése azonban így sem töltötte ki teljes idejét. A
víz és a halászat passzív jövedelme türelem kérdése volt. Gondosan hagyott apró
állatkákat csaléteknek, hogy ne kelljen megvágnia magát többször. Élelmét sem
héjában sütötte meg, az üvegdarabbal előtte megszerezte az úszó lények összes
vagyonát, halpénzét, a pikkelyeket.
Az idő mérhetetlen volt, mint a végtelen kékség. Azt a megfigyelést tette,
hogy a Nap egyhelyben áll. A mentőcsónak árnyékának vetődése ugyanarra a helyre
esett a víz felszínén. A sötétséget és az éjszakát lehunyt szempillái
jelentették a számára, amik azonban elég rövidek voltak. Nem fáradt el annyira,
hogy sokáig aludjon, annak ellenére, hogy a hőség kimerítő volt. Egy alkalommal
sikerült nagyon hosszú időre elkábulnia, amikor hőgutát kapott. Hosszan feküdt
a kabin árnyékában, lázban vergődött, de nem izzadt és verejtékezett. Hányása,
amit a betegség a hullámokkal együtt ingerelt, legalább csaliként szolgált a
már üres gyomor táplálékához. A napszúrástól jobban óvakodott, viszont ha
folyton hűvösben maradt, megóvta magát tőle. A hőt azonban nem kerülhette el.
Ha lezárta volna a kabinját, megfőtt volna benne szárazon, mint egy grillcsirke.
Miután gondolatai elterelődtek a test szükségleteiről, visszatértek a
pszichikáját ostromló elemek. Újra felütötte fejét a magány, az elhagyatottság
és a monoton egyhangúság. A hullámok csapkodása lassan kezdte ki idegeinek
védőfalát. Már kívülről fújta az űrkapszula összes utasítását és minden mély és
magas hangon, amit ki tudott csiszolni magából, hangosan elmondta. Az élet
tűrhetőbb lett, de nem tarthatott így örökké.
— Ki kell jutnom a szárazföldre? – morfondírozott fennhangon. – De hogyan?
És mi lesz, ha kijutok? Kilépve fedezékem alól úgy járok, mint az ételeim,
mielőtt elfogyasztom őket.
Sok töprengés után arra a következtetésre jutott, hogy szoktatnia kellene
világos bőrét a Naphoz. A széttört monitorok és egyéb kijelzők üvegtörmelékei
megfeleltek erre a célra. Néhány nekifeszülés után sikerült egy alumíniumlemezt
is letépnie a mentőcsónak belső faláról. Azokra fektette az üveg
mozaikdarabjait és óvatosan a kabin elején bevágó napfényre helyezte
derékszögnél szélesebb fokban. Először a talpán próbálta ki a hatást, ahol
keményebb volt a bőre. A Nap megbicsaklott a sima felületen és csak egy része
jutott át az akadályon, a maradék Alexre vetette magát. A sugárzás nem volt
annyira erős, de még így is perzselt. Pár perc sütkérezés után a bőr
megvörösödött, mintha az elhalt hámsejtek vére ült volna ki rajta. Mivel nem
tudta irányítani az erőt, ezért magát forgatta akár egy nyársra húzott
húsdarabot. A kamaszútra összeállítói is megirigyelték volna a pózokat, amiket
bemutatott. Ült, guggolt, felállt és kilencven fokos szögben meggörnyedt,
gyertya pózt és különböző más helyzeteket vett fel, hogy a nap minden
ízületében érje. Egy idő után égett is mindene. A szőr még a gyenge
visszaverődő fényben is leperzselődött rajta. Amikor arcát tartotta a
napsugárnyalábokba, borostás képét óvatosan kellett forgatnia, hogy azok
leborotválják a szőrt. Egyszer vetődött csak a hullámzástól szétszórt
fénynyaláb a szemébe és azt hitte, megvakult. A csillagokat sokáig látta fényes
nappal lezárt szemhéja egén. Testfestése egészen csinosan állt rajta.
Kétszer vedlette le bőrét, mire alsó pigmentjei is lebarnultak. Ekkor elérkezettnek
látta az időt arra, hogy kimerészkedjen a vízbe. Épp nem volt szüksége a
halászhálóra és a védősisakra. A biztonsági övet leakasztotta az üléshuzatról,
majd körbeöleltette magát vele és megkötötte. A fejfedőt is feltette és
leereszkedett az árnyékos oldalon. Az óceán rendkívül meleg volt, nem hűsített,
de meggátolta a napsugarak testével történő érintkezését. Alex nem tudott
úszni, soha sem látott ennyi vizet életében, de ha erősen kapaszkodik,
fennmarad. A hajó végében előbújt rejtekhelyéből és felfedte magát a Napnak. Az
rögtön nyakon csapta a tisztességtelen játékért. A vékony, vízből kilátszó rész
és a sisak közötti sávon a sugarak egy fekete vonalat tetováltak. A vágás
fájdalmas volt, de már nem olyan halálos.
A férfinek sikerült nyakig alámerülnie és két kezével a csónak víz alá süllyedő
részébe kapaszkodott. Lassan elkezdett csapkodni a lábaival, nagyobb tolóerőt
kifejtve. A haladás érezhető volt. A sikertől megittasulva, de sós vizet
köpködve haladt előre. Aztán gyakorivá tette a testmozgást. Addig úszott a
bójahajóval, amíg lábai bírták. Amikor a vékony végtagok görcsöt kaptak,
felhúzta magát az öv mentén és betornászta magát a hajó fedélzetére. Minden
egyes alkalommal, mielőtt pihenni vonult volna, kivetette a hálót és vizet tett
oda párologni. Alvás után evett, ivott és újra motort játszott.
A vihar álmában érte. Dörgésre és várva várt hűvösségre ébredt. Arcán
folyadékcseppek gördültek végig, amik nem izzadtság vagy könnyek voltak. Ízük
édesen és kellemesen érintették. Kikukkantott a kapszula fedele alól, és
megpillantotta a feléje gyűlt felhőket. Az egyikük nem bírta terhét és
lezúdította. Azonnal cselekedett. Lekapta felső ruháját a sisakról és tartalmát
kiöntötte. Üresen, mint a kéregető koldus tartotta oda edényét a lehulló áldás
alá. Nem ivott belőle. Gyűjtögetés közben ki-be dobállt nyelvével, akár egy
béka, kapdosta az esőcseppeket. A mentőcsónak is lassan megtelt vízzel. A
fürdőkáddá alakult teknő megsüllyedt a plusz súlytól.
— Jóból is megárt a sok – szólalt meg végül Alex.
És valóban, a meleg, enyhe zápor erősödni kezdett, ide-oda dobálva
csónakját, amiből már az oldalakon kiloccsant az értékes nedű. Akkor zárta le
először kabinja fedelét mióta távozott a Holdról. A bennrekedt levegő hamar
elfogyott. Háromszor nyúlt a balon szelepe mellé, mire eltalálta a
himbálózásban. A felduzzadt cső ekkor deresedni kezdett. Alex rájött, hogy
fogytán van benne a nyomás, lassan kiürül tartalma. Remélte, a vihar hamarabb
eláll, de az csak most kezdett igazán formába jönni. Amikor az ember bukfencre
kényszerült a kis térben, tudta, hogy felborult, hiába a térdig érő
vízballaszt.
— Lehet, hogy minden erőfeszítés kárba veszett és visszavetődök oda,
ahonnan indultam – feltételezte a legrosszabbat. Ha nem úgy történik,
kellemesen csalódik.
Alva sem várhatta ki az oxigén vagy a vihar végét a hánykolódásban. Nem az
ágyban, észrevétlenül éri el a halál, ha valami. Ez a kegy nem adatott meg
neki. Első sorbeli ülőhelyről nézhette végig a vihar színjátékát, bár az ülés
nem volt páholynak mondható. Az óceán hullámszája habzott a veszett dühtől,
amikor be akarta kapni és kisiklott a fogai közül. Az apróbb gyerekhullámok
labdáztak a bárkájával. A víz hullámkezei egymás után jelentek meg és tűntek el
a kabin üvegablakán eltakarva a kilátást. Még a villámok fényostorainak világa
sem hatolt át rajtuk, noha hallatszottak csattanásai, ahogy megpróbálják újra
összeterelni a szétszéledt fehér birkafelhő nyájat.
A jószágok azonban már farkasbőrbe bújt lázadók voltak. Nem segített más,
csak a leverésük. Életükkel fizettek a felkelésért, mire Alex magához tért, már
holt helyük sem volt. Nem tudta, mitől bukott ki. Gyanította, hogy az
oxigénhiánytól vesztette el az eszméletét, de akkor hogyan lehetséges, hogy
mégis élt, mert halott nem lehetett. A paradicsom nem olyan volt, mint amilyennek
leírásokból ismerte: fehér helyett sárga szín mindenütt, hűs helyett tűzforró,
megkönnyebbülés helyett szenvedés és újabb fájdalom. Szája tömve volt, hogy ne
tudjon szóban fellázadni, vagy szítani. Ki akarta köpni a tömítést, de a
szemébe por szállt és erősen marta látószerveit. Megpróbálta kitisztítani, de a
kezein feküdt. Minden megmaradt erejére szüksége volt, hogy megforduljon és
kiszakítsa magát saját testsúlyának bilincséből.
Szabadságának ára volt. Hirtelen forróság öntötte el. Érezte mellkasán,
hasán, ágyékában, lábszárain és kiszabadított karjain a lángok harapdálását. A
tűzebek azonnal belemartak, amint megmozdult. Napalm lángja és hője öntötte el
a testét. Először a szőrt tépték le róla, majd a bőrét kezdték el marcangolni.
Alex azt sem tudta, még fájó helyre kapjon először. Hirtelen visszafordult
kezdeti állapotába. A lángnyelvek abbahagyták a nyalogatást, de a csípős, maró
fájdalom most egész testére kiterjedt a szemeiről. Sokadik fájdalomkiáltási
próbálkozására sikerült kiköpnie szájtömését. Sós utóíze volt a szemcsés
anyagnak. Ekkor döbbent csak rá, mi rágja a szemgödreit és az egész testét. A
nyilallások már az agyáig hatoltak és odabent fogolyként dörömböltek. A férfi a
fejéhez kapott, hogy megfékezze kitörésüket a koponyacsonton keresztül, és
újabb döbbeneten kellett átesnie. Dús haja helyett hámló fejbőr akadt az ujjai
közzé.
„Ilyen hát a tisztítótűz!” – futott át a gondolat még szabad agytekervényein,
amit a fájdalom tüntetői nem zártak még le a gondolkodás előtt.
Alexnek sikerült sűrű és gyors szempillantásokkal szeméből is kivernie az
ellenséges anyagot. Lassan kezdte visszanyerni a látását. A ködfátyol csak a
szemében létezett, fel kellett emelnie, hogy nézhessen. Először a sárga, sós
homokot pillantotta meg, aztán a fekete perjét, ami valaha a haja és bőre
lehetett. Hajkoronájának elvesztésére nem emlékezett, valószínűleg
eszméletlenül élte át a hátba kapott első napsugárdöféseket. Az altatás hatása
hamarabb ért véget, mint maga az operáció és a páciensnek éberen kellett
elviselnie a folytatást. Nem gondolta volna, hogy ezt is túléli, sőt, idővel
megszokja. Ismeretlen volt számára az emberi tűrő-és alkalmazkodóképesség
határa, de leginkább a sajátját becsülte alá, ami lehetett magasabb is, mint az
átlag.
A hatalmas, partra vetett kagyló csak később úszott be a képbe nem messze
tőle. A feltört héjból belsőségek lógtak ki. Hatalmas, fekete nyelv
éktelenkedett a torkában. A férfinek élesítenie kellett szemei optikáján, hogy
kivegye a mentőkapszula formáit a testben. Az óceán gyomra nem vette be, mivel
képtelen folt megemészteni, hát kivetette magából. Az ülés még mindig biztosan
fészkelt benne, de a biztonsági öv sok más kábellel együtt a földre kúsztak
belőle. A nyitott csőrre emlékeztető, oldalára fordult kapszula hallgatott. A
férfit másik oldaláról ütötte meg a jajveszékelő hang. Valaki más is volt a
műtőben a nap kései alatt és sós fertőtlenítőjében, akinek már sikerült hangot
kicsiszolni magából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése