Tóth Ferenc
Az autópálya kalóza
A fizika
törvényének teljes súlyával csapott le a busz utasaira. A vezető olyan hirtelen
állította meg a járművet, hogy a legtöbben előre repültek, mint a hátsó ülések
alá rejtett rögzítetlen pótkerék, ami lekaszálta volna az állókat, ha lettek
volna. Így féke vetetten repült egészen a sofőr kabinjáig. A kerék hatalmas
csattanással vágódott be a műszerfal tövében, felhangolva ezzel a buszvezetőt.
A férfi
szerencséjére csak a gumilöveg után ugrott ki a szalontérbe. Nem törődött az
utasok testi épségével, hogy jól vannak-e, nem esett e valakinek baja, vagy
hasonló aggodalmat fejezett volna ki. Csak egyvalaki érdekelte.
A fiú
sejtette, hogy miatta álltak meg, immár másodszor és érte jön a tűzgolyó fejű,
az idegességtől vörösen égő férfi. Mintha minden vér a fejébe futott volna
annak az embernek és koponyája átlátszó lenne. Azonban mégiscsak maradhatott
egy kevésnyi kenőanyag teste izomhidraulikájában, ha egy kézzel ki tudta emelni
a halálra rémült kölyköt az üléséből. A gyerekesen fiatal fiú babaarca viszont
fehér volt, akárha mésszel öntötték volna le. Még nem tért magához az
üléstámlával való csókolózástól, máris újabb megrázkódtatás éri. Addig attól
tartott, hogy a közelítéstől hirtelen megnőtt háttámasz előtte a fejfája is
lesz egyben, miközben alásüllyed. Térddel előre csúszott a kényszermegállást
követően, mivel egész úton aludt, teste ernyedten süppedt bele a székbe.
Először lábait ütötte be, majd tovább zuhant, maga alá tűrve őket kétrét gyűrve,
letérdelt a földre és akkor verte be a fejét. Akkor már félig ébren volt a
fájdalomtól, de most, hogy második bőrén, a ruháján fogva rángatják, teljesen
visszatért az álomból a valóságba.
Kevésen
múlott, hogy nem nyúzták meg a fölsőjétől. Pedig a fiú valószínűleg csak úgy
szabadulhatott volna meg az erős gépészkezektől, ha levedli azt, ami rajta van.
Végül is csak kihúzott belőle pár szót a buszvezető.
- Mondtam,
hogy átadom a pénzt.
Az idős
férfi csak egy pillanatra méltatta a tekintetével. Fizikailag már kissé levezette
a dühét és arcán újra láthatóvá váltak a ráncok. Ki lehetett számolni belőlük
az életkorát, mint a fák évgyűrűiből. Szeme alatt táskákat hord, amik minden
egyes beléjük tett nappal súlyosabban lógnak alá. Beszéde is nehézkes volt egy
újabb kialvatlan, hosszú és késői járattól. Ráadásul borzolta a tudatalattiját,
hogy alig töltötte meg a járművet, mint egy rossz mozi a nézőteret. Nem hogy a
főnökével nem tud majd elszámolni, de álló utasok híján a zsebe is üresen
marad. Olyan mélyre kellesz nyúlnia pénztárcájába, hogy annak lyukasnak kell
lennie ahhoz, hogy lejjebb jusson benne. Talán az is, mert semmi pénz sem marad
benne. Ezért is felel a fiúnak még idegesebben.
- Miféle
pénzt akartál nekem adni? Láttam, hogy végig próbáltál minden egyes szabad
ülést, miután felszálltál, elgurult érméket keresve. Vagy remélted, hogy tele
leszek utasokkal és a tömegben belenyúlhatsz valaki pénztárcájába? Háromszor
szóltam, hogy fizess, vagy megállunk. Most betelt a pohár.
A buszvezető
hangja hullámként söpört végig a szalonban. Az üléseken és a belőlük kiemelkedő
utasokon megtört a hangorkán és szavak, betűk, szótöredékek és hangfoszlányok
fröccsentek szerteszét, mint sziklákon a víz.
– Addig nem
megyünk tovább, amíg nem fizetsz. Hallod, te kis huligán? – dörrent a sofőr, és
vele együtt a minőségtelen gáztól köhögő járműve is a még mindig járó motor
miatt.
A kettős
hangeffektus megtette a hatását – a fiú magához tért a sokkból. Eddig még egyik
potyaútja se sült el ilyen rosszul. Mindig tudta, mikor kell kiszállni vagy
beszállni. A legjobbak a kisebb buszok, amik annyira tele vannak, hogy nem a
sofőr kénytelen kinyitni a hátsó ajtót is a fel vagy leszállóknak, nehezen
követi ki, hányan léptek fel és adták át az utazás összegét. A nyugdíjasok még
a fiataloknál is szemtelenebbek. Az idősek fele otthon hagyja a nyugdíjas
könyvét, ami nélkül ingyen nem utazhat. Azon felül tolonganak, visszabeszélnek.
Egy ilyen vénasszony próbálta védelmébe venni a fiút, akit a vezető már a fél
autóbuszon átrángatott, mondván:
- Hagyja
már azt a szegény gyereket!
- Maga csak
hallgasson! – förmedt rá a sofőr. – Tudja, hogy csak két nyugdíjast van
jogomban ingyen vinni, maga meg már a negyedik. Üljön csendben a helyén,
mielőtt leszállítom.
Eztán más
senki sem kelt a kölyök védelmére, még az ellenvetést kifejező morajlás is
abbamaradt, csak két diáklány kuncogása folytatódott, akiknek tetszett a
színjáték. A darab két főhőse lassan kikerült a nézők látóköréből. A
közönségnek ki kellett hajolnia az ülések közötti folyosóra, vagy a belső,
ablak mellett helyezkedőknek ágaskodni voltak kénytelenek a jobb vizuális vétel
érdekében.
A sofőr
ezúttal élőlényt vezetett, már egészen az első kijáratnál jártak, dulakodtak. A
fiú nem is ellenszegülni próbált, inkább felállni, visszanyerni elvesztett
méltóságának legalább egy részét. Ez sikerült is, amikor térdre emelkedett.
Amúgy sem tiszta, szakadt-fakadt ruháját még inkább megviselte, hogy feltörölte
az autóbusz padlóját. A kényszeres takarítás felért az út díjának felével.
Hiszen nem sokat mehettek, épp hogy csak elérkezett szundítani. Bár odakint
sötét volt és nem tudta megállapítani sem a helyet, sem az időt, amikor
megálltak.
Arra még
emlékezett a fiú, hogy a vezetőkormányba kapaszkodott bele a sofőrfülkének
átlátszó bejáratán át, hogy felálljon, de az kissé elfordult a keze alatt,
aminek következtében egyensúlyát vesztette. Újabb támaszkeresési lehetőségét
egy pillanat töredék része alatt találta meg a másik kezével, olyan gyorsan
hogy maga sem tudta, hogy ragadta meg a gyorssegélydobozból kasszává avanzsált
táskát. Egy filmkocka lehetett a mozdulatsorok pergésében az érintés, és a
többi már láncreakcióként folytatódott. A táska persze nem volt a helyére
rögzítve és a levegőbe röpült a fiatalember kezében. Inkább a jegytekercsektől
volt olyan nehéz, na meg érméktől, és nem papírpénztől volt súlya a talált
tárgynak. Nemcsak a doboznak, de az ütésnek is volt éle és meglékelte a
buszvezető vérvörös fejét. A piros nedű úgy tört elő, mint egy csapra vert
hordóból a bor, a férfi pedig akár egy részeg, aki megittasult tőle,
elvágódott. Sérülése nem tűnt vészesnek, de a nyomáskiegyenlítődés
megszédíthette.
A fiú először
a maga irháját mentette. Amúgy sem lett volna hasznára az elsősegélydoboz,
kivéve, ha pár köteg buszjeggyel tekeri be a sérült fejét. Kevesen múlott, hogy
maga is megsérüljön. Átbukdácsolt a fekvő sofőrön és fejjel, mint akit a jármű
szült volna meg az éjszaka sötétjébe nagy vajúdások között, fejjel lefelé
kiesett az útra. Nehezére esett felállni és még futni is utána a táskától,
amihez maga sem tudta miért, de görcsösen ragaszkodott a keze. A plusz teherre
csak akkor lett figyelmes, amikor a busz lámpáinak fényei apró
szentjánosbogárrá zsugorodtak össze alig halható zümmögés kíséretében. Azonban
még akkor sem vált meg mentőfelszerelésétől, mivel nagy hasznára volt a sötét
kukoricásban. Maga előtt nagy ívben lengetve törte meg a meghajolni nem kívánó
büszke sereget.
Hajnalig
hadakozott az útját álló csuklyásokkal, amik azért rajta ejtettek néhány vágást
puha, de pengeéles levélkardjaikkal. Mire átvágta magát rajtuk a nap is
megérkezett a mészárlás színhelyére és üldözőbe vette a fiút. A fiatalember
addig menekült előle, mígnem sikerült elérnie egy faluhoz, amit az országút
hosszú kardcsapásként szelt ketté. A legközelebbi ház falának árnyékába
rejtőzött el. Mivel már biztonságban érezte magát, úgy érezte, lepihenhet.
Amikor oldalra dőlt, jobb karját párnaként a feje alá húzta. Ujjai bilincsként
tartották még fogva a táskát.
Nyugtalanul
aludt. Nem volt olyan szép álma, mint az utazása alatt, amikor is a busz
kacsázása elringatta. Akkor gazdagságról, jólétről, tele gyomorról álmodott.
Tudatalatti fantáziálása arról szólt, hogy van egy pénztárcája, amit ahányszor
kinyit, mindig talál benne egy papírpénzt egyes jelzéssel. Miután kivette és
bezárta, újra megjelent benne egy. Így folytatta, amíg össze nem gyűlt annyi,
hogy megvegye, amit szeretne. A boltokban szerették, mert mindig apróval tért
be hozzájuk. Családtagjai, rokonsága újra befogadta, persze csak hogy
kihasználják. Amíg a földön feküdt, képzeletben próbált újra visszatérni abba a
nélkülözés nélküli világba, de folyton lesodródott arról a képzeletbeli útról.
Agya más élményeket volt kénytelen feldolgozni: csalást, erőszakot,
tettlegességet, ne agy isten, emberölést. Még nem tudta, hogy a rablás is a
lelkiismeretén száradhat, ahogy azt sem, hogy az idős ember életben maradt-e.
Csupán jó idő elteltével találkoztak újra. Addig is önvédelemmel nyugtatta
lelkiismeretét, noha azt a legenyhébb bíróság is gondatlanságból elkövetett
emberölésnek nevezte volna.
Az incidens
megismétlődhetett volna más helyszínen, új résztvevőkkel, ha nem fogja azonnal
menekülőre, amint a szavak belérúgnak.
- Hé! Te
mit csinálsz itt a birtokomon?
Amikor
visszanézett a távolból és a gazda lengő keze csak zászlórúdon lengő lobogónak
tűnt csak, akkor jött rá, hogy nem a szavak bántották. Megállt, hogy kifújja
magát. Rájött, hogy az országutat hiába is próbálná lehagyni, az mindig előtte
fog járni. Megéhezett, de gondolta, a dobozkában nemigen talál élelmet. Aligha
gondolt valaki arra, hogy egy szendvics életet menthet. Ahogy sétált és már
levegőért sem kellett sorba állnia a szerveinek, kezdett csak tisztán látni.
Körülötte sétáltak falubeliek, autók cseréltek egymással helyett – valaki
szemből jött, míg mások arra tartottak, ahol azok felszabadították a teret.
Kívülről, gondolta, illegális bevándorlónak tűnhetett, akit kidobtak papírok,
normális ruha és cipő nélkül, mivel a lábbelijét is elhagyta valahol. Az
éhesség is kivehető lehetett az arcán. Sovány, szemgödrébe esett szemmel
próbálta felfalni a világot, ami inkább őt látszott bekebelezni.
A széknek
figyelmetlenségének köszönhetően ment neki. A bútordarabot koronázó termékek a
földre hullottak, ahogy felborította gazdájukat. Almák, krumpli darabok
gurultak szét mint egy képzeletbeli biliárdasztalon. A tojások nem jutottak
messzire, páran azonnal szörnyet haltak sárga masszaként szétfröccsenve az
aszfalton. Két-három társuk a hullájuk után maradt masszákban landoltak,
hasonszőrű barátaiknak köszönhették az életüket. A fiú utánuk akart kapni, hogy
megmentse, amit tud, de elkésett vele. A pár méterre ülő vénasszony sem tudta
megakadályozni portékájának tönkremenetelét. Mire a botjára támaszkodva
felállt, a gyerek már az ujjait nyalogatta a tojás sárgától. A huligán
gyomrának megtetszett a nyers étel és még nagyobb követelőzésbe kezdett. Nem az
agy vagy a szív irányította a test mozgását, hanem az ösztönök, a kívánás, az
élet. A kölyök gyengeségét meghazudtoló gyorsasággal pakolta meg a zsebeit
azzal, ami nem gurult tőle messzire. A nadrág szájai is éhesen tátongtak és
zokszó nélkül viselték el a terhet, sőt, ellenkezőleg, megkönnyebbültek, mintha
a gyomor meghosszabbított részei lettek volna, afféle váróterem emésztőmirigyek
nélkül. A gyümölcsök kerültek felülre, rájuk a tojások, a zöldségek a kebelbe,
egy vékony fallal elválasztva csak az ember üres, táplálék-feldolgozójától.
A
vénasszony megértette, hogy nem éri utol időben a tolvajt, ezért segítségért
kiáltott. Önkéntes akadt volna bőven, de inkább az út túloldaláról, viszont
senki sem akarta kockáztatni az életét a forgalmas autópálya átszelésével, így
csak távolról szemlélték a történteket. Legalább jó szemtanúknak bizonyultak a
későbbi rendőri kikérdezésen. A rend utólagos védőit a polgármester hívta ki,
de addigra a kutyák sem tudtak mit kezdeni a szagokkal, folyton a tulajdonos
fiát kerülgették, akinek illata már lepelként fedte le az előtte járók
illatmintáit.
A fiú
akkorra már árkon-bokron túl volt és jóllakottan pihent egy árokparton a
szomszédos településen. Végre, belső sérülései ápolása után volt ideje külső
hegeit is kezelni. Amikor kinyitotta a ládikát, azt hitte a szürkület miatt lát
rosszul, vagy álmodik, de a fenekét lyukas gatyáján át csipkedő csonár arra
engedtetett következtetni, hogy ébren van. A papír persze papír és értékkel az
ember ruházza fel az által, milyen tulajdonságot ruház rá, hogyan kezeli.
Gyújtósnak sült krumplihoz a fiú azonnal felismerte, mit használhat. A
jegytömböket félrerakta, de nem messzire, mivel vissza kellesz helyeznie a
fedél alá őket, hogy a hajnali harmat ne nedvesítse be őket. Először a
papírpénzt terítette szét milliomosnak járó terítőként, aztán, mivel a szél
megpróbálta meglopni a tolvajt, a számokkal megbélyegzett fémérméket rájuk
szórta nehezékként. Élvezte az értékes lapokkal való kártyajátékot. Mire
összepárosította az egyformákat, már beleszédült a kavalkádba. Az összeg
megszámolása ezután már nehezebben ment. Annyit tudott összerakni, hogy két
hétig is megélhet nemrég, véletlenül szerzett vagyonából tisztességes úton. A
csoda három napig tartott.
***
A rossz
barátok is jobbak, mint a semmilyenek. Amíg társaságot nyújtanak, fedelet, még
ha az egy kocsi hátsó ülése is, több a szabad ég szeszélyes vendégszeretetével.
A fiú napokig vendégeskedett a természetben, kóborlása során hozzászokott már a
fellépő kellemetlenségekkel, megszokta, de tudta nélkülözni a nyájas, hízott
napszomszédot, vagy az izgága, mindig siető szeles szellőt, a hideg, felette
lakó éjszakát, vagy az alsó, az őt mindenütt körbevevő nagy rokonságú eső
nyálas családját, akikhez lentről a nedvesség is szimpatizált. Szárazon
ébredni, vagy a fenti eső vagy nap szurkálása elől félrevonulni kellemesebb
volt, mint velük tölteni az időt. Amúgy sem voltak igen szórakoztató a környezete,
ellenkezőleg, bosszantó.
Zsolt, aki
az anyósülésen lakott, hasonló viselkedésű volt, mint a természet, de meg
lehetett szokni. András, a vezető legalábbis tudta kezelni, mint az
autórádióját. Megtalálta rajta a kellő gombokat, a megfelelő frekvenciát. Igaz,
néha oroszosan kellett megszerelnie, egy jobbra irányzott ütés mindig rendbe
hozta a dolgokat. A fiúk nem kaptak egymás szüleitől használati utasítást, de
feltalálták magukat. összerázta őket a régi autó. Amikor ellopták, András
automatikusan lett a társaság vezetője, mivel csak ő tudott járművet hajtani. Ő
hozta a döntéseket, amíg Zsolt az ötleteket gyártotta, Péter pedig kimondta a
véleményét róluk, de a végső szó Andrásé volt. Ő tudta, mi kell jobban nekik
aznap reggel is, amikor azon a ködös őszi reggelen vacogva felébredtek a kocsiban.
-
Bandi, kapcsold be a fűtést! – érte Zsolt fázósan.
-
Ha nem húznál magadra, talán elérném – förmedt rá a
főnök.
A
bandavezér nem tudta kiszabadítania kezét szomszédja keresztbe font karjai közül,
amit takaróként magára húzott és úgy ölelt, mint egy plüssállatot. A motor a
harmadik kulcsfordításra morajlott fel, mint egy titkos jelszóra. Vagy
abbamaradt a fogak csattogása a beáradó melegtől, vagy az öreg gépszív elnyomta
a hangjukat. Mindenesetre a beáradó benzingőz szaga finomabb volt abban a
pillanatban, mint egy frissen sütött kalács illata. Mivel az érzékek általában
egy fájdalomra vagy szükségre koncentrálnak egyszerre, miután valamelyik
megszűnik, lép helyére a másik, akár egy túlzsúfolt váróteremben az orvosoknál,
ahol sorban várják a panaszok, hogy orvosolják őket.
- Éhes
vagyok – nyögte hátulról Péter. Ő jó aludt, hátul kényelmesebb, de rajta kívül
senki sem követelte a nagyobb teret. Talán a másik kettő félt elveszíteni az
álláshoz hasonló helyét a csapat hierarchiájában. – Mi maradt kajálni? –
folytatta hátulról a fiú.
- Aszem
csak pia – morogta Zsolt álmos medveként.
- Az nem
étel – vétózta meg Peti. – Hacsak nem szereted a borlevest.
- Nem,
leves nem jó reggelire – fojtatta házsártosan a fiú az anyósülésről.
- Kelj már
fel! – kiáltott rá András. – Nem veszed észre, hogy hülyeséget beszélsz?
Zsolt, mint
aki parancsot teljesít, azonnal felugrott. Azonnal megtalálta a választ
valamelyik agytekervény-tarsolyában.
- Peti
megint szívat!
Kifakadása
gyerekes volt, meghazudtolva életkorát. András komolyan nézett rá, ami viszont
őt idősebbé tette.
- Pénzt
kell szereznünk.
- Először
reggelit – mondta Péter. – Anélkül nem tudok gondolkodni.
- Nem lesz
se meleg, se étel, ha nem tankoljuk fel a járgányt. Sajnos, tejjel nem működik.
- Kár,
pedig lemondtam volna a mai adagomról – mondta közönyösen Zsolt. – Inkább mézet
kívánok kenyéren. Tudjátok, van egy jó ház, ahol a gazda az útszélen árulja.
- Ott a
múlt héten voltunk – figyelmeztette Péter. – Nem térhetünk vissza, amíg le nem
csillapodnak a kedélyek. Viszont a határ melletti településeken már rég nem
jártunk, talán már lankad a figyelmük és újra folytatják az országúti
üzleteléseket. A csomagtartóban már kevés a krumplink. Jó lenne felkapni egy
zsákkal. Ha szerencsénk van még füstölt szalonna is ki lesz akasztva. Hagyma
viszont van még egy táskával.
- Odáig
viszont el kell jutnunk.
András,
miután meghallgatta raktárosa beszámolóját, töprengett a megoldáson. Megvolt az
A és a B pont a fejében, már csak az első lépést kellett kitalálni az út megtételéhez.
- Ki
vállalja a benzinleszívást éjgyomorra? – kérdezte meg végül.
Emberei még
a motornál is hangosabban fújtak az ötletre.
- Pénzt
kell szereznünk – vetette fel Zsolt, észre sem véve, hogy ismétli az idősebb
fiú korábbi kijelentését.
- Ezt már
tudjuk, észlény – dicsérte meg Péter. – És mivel szeretnél rabolni, zsebre tett
kézzel? A múltkor sem volt elég hosszú az ujjad, hogy pisztolynak nézze a
benzinkutas.
- Talán
valami szerszámmal a csomagtartóból – gyártotta tovább az ötleteket másodpilóta.
- Nincsenek
ott szerszámok, csak egy üres elsősegélycsomag és egy taxislámpa – nyugtázta
Péter, majd mintha András felgyújtotta volna a világítást a kocsi szalonjában,
hirtelen megvilágosult. – Támadt egy ötletem.
A két elől
ülő egyszerre fordult hátra és figyelmes hallgatásukkal akarták kicsikarni a
folytatást. Mivel az nem segített, szavakkal akarták bíztatni.
- Na, mi
lenne az a zseniális gondolat? – mondta irigykedve Zsolt, aki általában szüli
az ötleteket, persze fele elvetél.
- Emlékeztek,
meséltem, hogy jutottam egyszer akaratlanul is pénzhez?
- Igen –
nyugtázta András, mint egy fedezett csekket, hisz a kocsi farába dugott doboz,
amiről eddig elfelejtkeztek, tárgyi bizonyítéka volt a tettnek. Úgy
találkoztak, hogy Péter azzal járt, mint egy felcser. Elég jó álca volt egy mai
kóbor lovagnak.
- Na szóval
– folytatta a faggatás áldozata -, le kell stoppolnunk egy autóbuszt. Kettőt
is, ha kell.
- És hogyan
szeretnéd megállítani? – András érdeklődéssel figyelte kollégáját a rosszban. –
Gondolod, hogy felvennének egy ágrólszakadtat?
- Egyszer
már megtörtént – húzta meg szavaival együtt a vállait Péter.
- Akkor
sötét volt, most viszont reggel van, könnyen megfigyelhető vagy - állapította
meg Zsolt. Legalább egy értelmes megjegyzése volt az egész reggel óta.
- Igen,
ezért van szükségünk megtévesztésre – kezdte kapizsgálni András a tervet az
össze-vissza gondolatok szemétdombjáról.
- Hogy ne
lássanak meg, ki se szállok az autóból, amíg meg nem állnak nekünk.
-De csak
álljunk ott az út szélén villogó hátsó lámpákkal, hátha lefékez mellettünk
valaki? Még egy szerencsétlen balesetjelző háromszögünk sincs - akadékoskodott
Zsolt.
- Azért
kell elébe mennünk a szerencsénknek, nem pedig várni rá.
Péter
tovább gondolta a stratégiát.
- A város
széléről kell indulnunk, félreállva, mint a rendőrök, amikor mellékesen
keresnek. Egy bár parkolójában vagy a főútra nyíló utcában kell lesben állnunk.
A taxis jelzést feltesszük, és amikor elmegy előttünk egy nagy, zsíros busz,
utána eredünk. Villogó fordulólámpákkal elébe vágunk, mintha egy utast
szállítanánk, aki lekéste a járatát. Aztán amikor bedokkoltunk és nyitott
ajtókkal fogadnak, beszállunk és elvesszük a sofőr út közben szerzett
mellékkeresetét.
- Gondolod,
sok lesz nála? – firtatta Zsolt.
- Azért
kell tranzitot választani, ami már legalább félúton van – pontosította Péter.
- Beválhat
– hagyta jóvá Bandi. – Talán nem ártana informálódni egy kicsit a járatokról
előtte. Mit szólsz hozzá, Zsoltikám. Talán koldusként keresnél is egy-két
kiflire valót teával.
- Inkább
kettőt. A tea helyett a bort választom, még ha tablettás is. Jobban melegít.
- Én
viszont nem kérek többet belőle – borzongott bele Péter. – Sőt, javaslom, annál
az utcai árusnál ne is álljunk meg többet. Mindene félkész, kolbásza alig
füstölt, nyúlós, mint a gumi, túrója romlott, csak kirakatkellék.
- Én meg
azt hittem, tojás van benne, attól sárga. Másképp nem vettem volna el –
sajnálkozott Zsolt.
- Rendben –
szakította félbe a gyomorirritáló témát András. – Induljunk!
***
A fák ünnepi tűzijátéka már
múlóban volt. A csillagszóró körvonalú lombokról aláhulltak az izzó levelek, a
fák lábainál narancssárgán parázslott a föld, még az szemerkélő eső sem tudta
eloltani. Nemsokára teljesen lehullnak a puha csillagok és a leégett csupasz
ágakra fehér hamu telepszik.
Péter fakírként járt az izzó
talajon, anélkül, hogy érezte volna annak égetését, csak a szíve fájt az
elmúlás láttán. Gondolta, még talál pár gombát a közelben, amíg társai pár
méterrel odébb igazi tüzet gyújtanak a vacsora elkészítéséhez. Könnyebb lett
volna az autó lassú gurulása közben kinyitni az ajtót és kinyúlni egy kosárért
az erdőszéli falu lakosainak mellékkeresetét csökkentve ezzel, de valahogy
jobban esett tisztes úton megszerezni a betevőt. Vacsorájuk amúgy is bőségesnek
ígérkezett, nem volt szükségük nagy körítésre, csak épp a díszítés, a látvány
és a változatosság kedvéért gondolták megspékelni a tányért, amíg még a
természet ossza kincseit. Nemsokára bezár a kincstár és semmit sem lehet lesz
kicsikarni a büszke, fösvény téltől.
András takarékos gondolkodása is
azt tanácsolta, hogy pénzt csak a lehető legszükségesebbekre költsenek, mert a
hideg évszak beálltával többet kellesz az élelem bevásárlására, mint
gyűjtögetésére fordítaniuk. Zsolt szívesebben hívta vadászatnak könnyű prédára.
Néhány esetben azonban igenis nehéz volt megszerezni kis vagyonukat. Most is
letértek az országútról, mert a velük szembe haladó autók posztoló rendőröket
jeleztek a lámpáikkal. Kétszer cseréltek eddig rendszámtáblát. Úgy döntöttek,
estig nyugodtan maradnak. Evés és ivás után bemennek majd a legközelebbi
településre magánszerelő után érdeklődni. amikor meglesz a cím, este
visszaosonnak és lelopják egy javítás alatt álló gépjármű dögcéduláját. Nem
kell félniük, hogy hamar bejelentik az eltűnést, ha nem hivatalosan dolgozó
mesterrel van dolguk. Aztán azonnal más járásba kell hajtaniuk, minden egyes
tolvajlás alkalmával változtatniuk kell a vidéket, mert valaki mindig megjegyzi
az autó adatait. Vándorolnak, mint a sátoros cigányok.
- Menjünk vadászni – ajánlotta
Zsolt két fúvás között. A nedves levelek színűket meghazudtolóan nehezen kaptak
lángra.
- Azt meg hogyan képzeled? –
firtatta András. – Mivel?
- Autóval – felelte a másik.
- Én is hallom a lövéseket –
jegyezte meg a közben visszatérő Péter. Az erdő aknáiból egy marékkal bedobott
a kocsi nyitott csomagtartójába. – Vadat űznek.
- Gondoljátok, hogy esélyünk van
elütni egy átkelő állatot?
- Mennyi húsunk lenne – áradozott
tovább Zsolt.
- Próba szerencse – hagyta jóvá
András a maga határozatlanul határozott módján.
Így kerültek újra négy kerékre a
főúton, amit hosszú kilométereken át sűrű erdő kísért. Útjuk hosszú volt, mint
az országút, kalandjaik száma végtelen, mint a megszámlálhatatlan mérföldkövek.
Egyike lett ezeknek az autósüldözés, amibe keveredtek. Nem várták meg, míg elül
a vihar. A rendőr kocsi kék fényei először villámnak tűntek az eső függönyözte
időben. Az ég a földdel összerúgta a felhőport. Villámostorok repesztették meg
az egyre fodrosodó kék égterítőt több helyen is. Az elemek transzba estek. Villámvonók
vízhúrokon muzsikáltak. Nehéz volt kifejezni a helyzetet, mert a múzsák
berekedtek, miközben próbálták túlharsogni rendőrautó szirénjeit. A szél vadul
rázta a felhőlombok esőcseppjeit, hogy a szélvédők nem érkezték elhordani.
Ezernyi kis útra tört a nagy, széles országút és futott le a vagányok szeme
előtt, akár az életük pillanatai az ütközéskor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése