Tóth Ferenc
Tízezer…
nap uralkodás
A Tízezer regényciklus 2. kötete
Prológus
A fiú villámgyorsan előretolta a sótartót, mire az örege gondolkozás nélkül
levette a fekete négyzetről és a levesébe szórt belőle. Vissza azonban már nem
tette. Helyette átlóban előrébb tolta a borospoharát unokája elé. A gyerek
felvette a középen álló boroskancsót és öntött belőle. A vénember felemelte a
tartalmat nyert edényt és ivott belőle. A terítő mellé helyezte, hogy keze
ügyében legyen, ha újra megszomjazna, a pohár helyét az ütközettől félig
kimerült kancsó foglalta már el.
A fűből durván font kockás terítőn tovább halmozódtak vagy tűntek el az
edényfigurák, ahogy a gyékényasztalnál ülő két fél némán a vacsoráját
fogyasztotta. Amint végeztek valamelyik fogással, félretették az üres tálakat,
salátatartókat, lapos vagy mély fatányérokat. Egy szolgáló elvitte a
nélkülözhető dolgokat és újabbakat hozott, amikre lecserélték az elesett étkezési
katonákat. Olyankor szünet állt be az ételjátékba, és amíg az idős nő az asztal
fölé hajolva újra rendezte a képzeletbeli sakktáblát, az étkezők megengedtek
maguknak egy-két mondatot. A szavaik megkerülték, vagy inkább tűnt úgy, hogy
áthatoltak volna közéjük kerülő testen, mintha az átlátszó lenne.
— Hogyan lehetséges – kérdezte a fiú –, hogy az unokád vagyok? Még nem is
hasonlítunk egymásra. A te bőröd tejfehér és hideg, én meg kreol vagyok.
Az idős ember épp a szakállával matatott. A szőrszállak egy kis csoportja a
kezében maradt. Már az állán is kopaszodott, fejéről már rég leesett a
hajkorona.
— Az apádtól örökölted – válaszolta a nagyapa. – Arcod finom vonásait meg
az anyádtól.
— Te ismerted őket? – a fiú észre sem vette, hogy poharát egy kockával
odébb tette le.
Az örege azonnal lecsapott a kiürült, világos figurára és megtöltötte
borral, ezzel a saját, sötét játékszerévé változtatta, mint a többi, amit birtokolt.
Csak piszkált az ételben, edényeiben mindenütt ott feketéllett a maradék, míg
unokáié üresen világítottak. A fiúnak jó étvágya volt, hiszen még növésben volt.
Nem tudja, mi a nélkülözés, gondolta a vénember, nem úgy, mint ő. Mielőtt a
gyerek megszületett, a világ gyökerestől megváltozott.
— Te is ismerted őket – felelt nagy sokára a férfi. Emlékek állták útját a
gondolatainak. –, csak nem emlékszel rájuk. Még nagyon kicsi voltál, amikor
elszakítottak tőlük. Viszont én megtaláltalak. Mindig is szemmel tartottalak.
— Élnek még a szüleim? – kérdezte a fiú, mialatt az asztalt nézte.
Vesztésre állt. Már csak király bora állt az asztalon, amit nagyapja poharával
folyton üldözött, amint egyik poharat a másik után itta meg és a fiúnak folyton
töltenie kellett. – Láthatom még őket?
— Igen – felelte a nagyapja –, de más szemével.
— Ez az, amire tanítottál? Nincs jogom elvenni más testét, ha nem én
végeztem vele, mint ahogy te tetted annak idején. Nem hiszem, hogy kész vagyok
rá.
— Csak erősen akarnod kell. A halál közelében bármire képes az ember. Még a
szavakat sem kell kimondania, ha összpontosít.
— Hogyan… – a fiú torkán akadt a következő szó. Erős szorítást érzett a
nyakai körül. A hörgő hangokat, amiket kiadott nem lehetett megfejteni. Egész
teste reszketett. Az élet után kapaszkodott, de csak az asztalt érte el, amit
olyan erősen rázkódtatott, hogy a boroskancsó megadóan feldőlt. A felszolgáló
akkor engedte csak el, amikor már kiszállt belőle a lélek valahová máshová.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése