A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Versek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Versek. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. szeptember 3., szombat

Versek


Új kezdet

A harmadik világháború után
már az ember teremti,
ezúttal újjá a földet.

A föld pedig kietlen és puszta,
a levegőben káros sugárzás lebeg.
És mondja az utolsó ember:
Legyen ismét világosság.
És lesz világosság. Látja az
ember, hogy a világítás jó,
elválasztja tehát a
világosságot a sötétségtől
egy villanykapcsolóval.
És elnevezi a világosságot munkának,
a sötétséget pedig alvásnak.
Így lesz az első nap reggele után este.
Aztán azt mondja az ember:
Legyen boltozat a feje felett,
hogy elválassza a csapadékot
a holmijától. Bizony, így történik majd.
Utána nevezi el a fedélt tetőnek.
Ezzel telik el a második nap.
Aztán az ember gyűjt
magának iható vizet.
Elnevezi az udvarán kívüli
területet mérgezettnek,
a háza körülit pedig
fertőtlenítettnek.
És látja az ember, hogy ez jó.
Ezután kezd csak el
növényeket termeszteni.
Világít az udvarán, hogy
nyoma legyen az életnek.
Két nagy lámpát szerel fel,
Hogy éjszaka is uralkodhasson.
Ezzel a munkával telik
el a negyedik nap.
Aztán kiderül, hogy pár
állat is életben van.
Befogja őket az udvarába,
hogy felpezsdítsék az életét:
vízieket és szárazföldieket,
továbbá repülni képeseket.
Ez nagyon tetszik neki.
Megteremti hát szaporodásukhoz
a megfelelő feltételeket.
Ez egy újabb napjába kerül.

Mivel nem jó az embernek egyedül,
klóónoz magának egy társat.
Saját képmására teremti őt nővé,
hogy az meg rajta uralkodjon.
A hetedik napon szeretkeznek és
a kéjtől elgyengülve megpihennek,
hogy aztán tovább szaporodhassanak,
sokasodhassanak, újra betöltve és
meghódítva a földet, mert kár érte,
nem használták ki teljesen,
míg az nem esik egészen darabjaira.

2011. szeptember 2., péntek

Versek


Helyzetkép

Zavar a nappali fény_ akár egy
másnapos vámpírnak, már túlzottan.
Fent állok kis világom tetején,
ember-vakondtúrások alattam.

Cigarettám parázsfénye innen
egy a lámpákéval a városban;
meztelen talpam a hó harapja:
legalább ő eszik normálisan.

Jómagam a számban apró pattogatott-
kukoricafogakat morzsolok.
ujjaim jól bírják a hideget,
marokbörtön, füsttel tartósított.

Néha fáj szúrása, de kibírom,
hogy ruháimat az eső varja.
Árnyékom egyedüli kísérőm,
sötét sorsom fegyverhordozója.

Ráncok nyomnak hályogot a szememre,
a korpa sárrá válik fülemben,
s vékony, fehér bőrjegem alatt
talán már nem is folyik a vérem.

Viszont, tőlem függetlenül gyöngyé
érik a Hold, gyönyörűségemre;
színe egy épület márványoszlop
combjaira emlékeztethetne.

Nézem az évszakórát, az idő
nem előre, hanem körbe halad,
mindegyiknek megvan a maga kis
mestersége: így kertész a tavasz,

a nyár egyszerű munkás és az ősz
festő, míg a tél őre mindennek.
Épp szárnyaszegett vándorként
kóborlok repülés helyett.

Elhagynám a föld gumicelláját,
ami nem gravitációval vonz;
úgy visszapattansz róla,
mintha váratlanul érne pofon.

2011. augusztus 31., szerda

Versek


Ikarusz szerelme


Daidalosz angyal akart lenni.
Látta, hogy minden az égre kiált:
a megöltek vére napnyugtakor,
de nem hagyhatta szeretett fiát,

aki szerelmese volt a napnak.
Nem félte azt, ami mint egy virág
nyílik ki felhő szirmai mögül;
mint egy tenyér, kap utána faág.

Megsiratnám a fiú halálát,
de könnyeim már el is halnak
mielőtt még megszülethetnének.
Így csak magamban tartom, mint a nap.

Tollpróba: egy, kettő …

Vissza a költészethez


Ahogyan az árnyék sem
hasítja fel a földet,
igazából még én sem
szabadulhatok belső
énem őrsége alól;
visszatérek hozzá, a
költészethez, hisz egykor
lelki gazdaggá tett ő. 
Eltévedtem a jólét
szép labirintusában
vétkeznem kellett, hogy a
paradicsomból Isten

kivezessen, s már egy
Minotaurusz-angyal –
ha visszatérek – képes
elvenni az életem.

Adoptált kis gyermekem,
ismerd meg hát szülőd.
Oly jó a viszontlátás!

Én gondoltam ám reád!
Egyedül az emlékek
képeit lehetetlen
széttépni, széttörni azt
a tükröt, mit víz ád.

Egy rímben megragadlak
a két kezednél fogva;
átölellek egy képben.
Hangom, hogy el ne nyelje
a tér hatalmas füle,
minden egyes szavamat
tollmikrofonba mondom:
a költészet szívébe.

2011. augusztus 30., kedd

Versek

Gyilkos hangulatban

Írástudatlan embernek az
elszámolnivalója kevés:
egy, kettő … s az, hogy van tovább
nem egyéb, mint halvány derengés.
Gyönyörködik cigarettája
lengette fehér szalagokban,
a hullám-pókhálókban, mikor
pohara talpa egyet dobban.
Üres körülötte a világ.
Fejéből a gondolatokat,
szívéből a jobb érzelmeket
kiszippantja a vákuumhuzat.
Ruhája akár városának
útvarrásai, felfoszlanak.
Mi józan emberek szívén, az
ő részeg ajkain a szavak.
Tekintete gyenge üvegét
beverték, világa összetört.
A halott már, a gyerek meg még
ártatlan: kétszerte, akit ölt.

Táj-szonett

A mi vidékünk elhagyatott,
egyedüli útja a napé.
Követve őt figyelnem kell-é
útjelzőit, a sok virágot?

Áldozati keresztre feszít
a munka, szerszámok ejtette
stigmata sebek tenyerembe’
én mégis látom, mi zajlik itt:

a nap citromból naranccsá ér;
hullámzik a föld zöld tengere,
és pletykás víz locsogása kér

az eső bolhacirkuszából;
csak testem munka könnyeztette
csapadéka az, amit kortyol.

2011. augusztus 29., hétfő

Versek


A kedvesnek

Már az utcán mentedben
kopog hozzám tűsarkad;
illatod is megelőz,
mindennap új tavaszt ad.

Olyankor láthatatlan
kéz rázza a szívemet,
mint tanár felfordított
csengőjét a gyereknek.

Tekintetem rád tapad,
mint csontodra a hús.
Figyelmességem nem csak
akkor hordod, mikor bús,

komisz idő van és az
öreg ég fent terhesen
már nem első-szülőként
vajúdik egy fellegben.

Nem, már én sem vagyok az
a visítozó gyerek.
kedvem is gyakran rossz, de
attól még úgy szeretlek,

hogy káromkodásaim
végére egy-egy kedves
szót, vagy ha megütnélek
ostorra gyöngyöt teszek.

Meleg van, hát szó szerint
csapom neked a szelet,
vagy mint egy jó antennán
foghatok rajtad mindent.

Ember még sem szoborban,
sem képben nem alkotott
olyan szépet, mint Isten
benned: életet adott!

A tartós érzéseket
úgy fejezem ki neked,
hogy hosszan megölellek
a rövid szavak helyett.

2011. augusztus 27., szombat

Versek


A tavasz jelei


Bimbajából hangtalan
kirobban egy rózsa, és
virágzása tüzeknek
közepe, vörös égés.

Az ég kékjén sebesen
evez el egy madárka.
Kislány jön ki térre,
ő az élet tavasza.

A fák kétfelé nőnek,
lazán, ingatagon a
levegőbe is gyökért
eresztenek, úgy kapva

kétfelől táplálékot.
Gyakran mi is két végén
égetjük gyertyáinkat,
tartván nehéz közepén.

A nap elől nem lehet
elbújni, odébb tolja
a tárgyak árnyékait,
mert van hozzá hatalma.

Egyre erősebben süt,
ő maga is lángra gyúl;
mintha füstként takarná
el egy apró felhőnyúl.

X.Y tiszteletére


Mától kezdve másképp fogunk
gondolni rá: múlt időben;
csupa jót mondunk majd róla;
szeretjük, nem mint élőben.

Sírok, még ha nem is látszik
ráncaim könnyeimnek az
elvezető csatornái,
mi érzelmeimnek falaz.

Fejkoszorúmat helyezem
elé, amint meghajlok.
Átszúrt szívem süllyesztője
a szavaknak, meg nem szólalok.

Orientáció

Addig volt szép, amíg
csillag volt a csillag;
a szél nem légáram
és a vénember agg.

Emberi az ember
állatias a vad:
ám átértékelődtek
már rég a fogalmak.

A vad szánni való,
s az ember veszély,
kiirtásra szorul,
amíg bármi más él.

Leszek én az első,
vadászok magamra,
de nehéz el jutnom
önnön halálomra.

Ikarosz szerelme

Daidalosz angyal akart lenni.
Látta, hogy minden az égre kiált:
a megöltek vére napnyugtakor,
de nem hagyhatta szeretett fiát,
aki szerelmese volt a napnak
nem félte azt, ami mint egy virág
nyílik ki felhőszirmai mögül,
utána kap minden egyes faág.

Délután pedig aláhull a Nagy
Istennek szánt perselypénz a földbe,
mindhiába kábelezik fák a
felszínt is anélkül, hogy leesne.

Megsiratnám a fiú halálát,
de könnyeim már el is halnak
mielőtt még megszületnének,
hát csak magamban tartom, mint a nap.

Vissza a költészethez

Hangom hogy el ne nyeljék
óriási térfülek,
minden egyes szavamat
tollmikrofonba mondom,
a költészet szívébe.

Ahogyan az árnyék sem
hasítja fel a földet,
igazából még én sem
szabadulhatok belső
énem őrsége alól;
visszatérek hát hozzá,
a költészethez, hiszen
lelki gazdaggá tesz ő.

Eltévedtem a jólét
szép labirintusában.
Vétkeznem kellett, hogy
a paradicsomból Isten
kivezessen, most már egy
Minotaurusz angyal,
ha visszatérek, képes
elvenni az életem.

Adoptált kis gyermekem
ismerd meg a szülődet!
Oly jó a viszontlátás!
Én gondoltam ám reád.
Egy rímben megragadlak
a két kezednél fogva,
átölellek egy képben
mit ihlet szelleme ád.

Szegény tolvaj

Duplán zavar a napfény, akár egy
ráadásul másnapos vámpírnak.
Innen cigarettám fénye is
egy odalent a városéinak.

Fent állok kis világom tetején.
Sok embervakondtúrás alattam.
Hó borítja a temetőkertet,
fehér fogakkal harapja talpam.

Legalább ő eszik normálisat.
Én a számban apró pattogatott
kukoricafogakat majszolok.

2011. augusztus 26., péntek

Versek


Emlékvers BB-nek


Más szemében rossznak tűnhet,
amit most írok teneked,
de tanácsod után jóknak
hiszem véleményeimet.

Azt kívánom, még vitatkozz
és ossz ki másokat sokszor,
persze idegesség nélkül.
Ne add fel magad, csak olykor.

Minden erős szó egy sávot
húz meg belső világaink
határából, hogy tudja, mit
nem léphet át az a másik.

Ismerd meg magadat, mert a
végtelen Égben a válasz
is sok; a Föld meg kerek és
semmi végsőt nem találhatsz.

Mai panasz


A bombák repülni vágynak,
de csak húsz méterre szállnak
maguktól. Jobban szeretik,
ha repülőgépek viszik.

Az emberek újra félnek.
Isten helyett acélgépek
dörgetik az eget, földet.
Esőt adni képtelenek.

Vétkezzünk, mondja az ember,
könnyezzen az Ég még egyszer!
miattunk, csak legyen termés,
ám egyre pusztul a vetés.

Isten már kisírta magát.
Meg kellett ismerje a mát
és a mai embert, akit
minél jobban ver, alakít

annál is inkább ellenáll
a nehézségeknek. Hol van már
a bajokban leboruló,
jóért-rosszért hálát adó.

Manduláim félreverem
a robaj utáni csendben;
a rakéta sivítása
nem meríti ki hangtára

tartalmát a világnak,
hogy meg ne szólalhatnának
őt követően mások is…
Mi ez a csend itten mégis?

Rejtőzködünk, mint tudatlan
lény a mitológiában,
közben egyre több sírkőben
ölt nyelvet a föld kérdően.

Versek


Olvadás

Úgy tűnik, esik az eső,
egyenesen sír a tető
szomorú vajon hogy lehet,
amikor a nap kint nevet.

Ahogy kimerészkedek csak
akkor látom becsapásnak
a habtenger olvadást.
Nem kell rám az esőkabát.

A táj egy hatalmas harctér,
ahol két évszak összeér
és csatázik. Az idő rossz,
szeszélyes és változatos.

A megenyhült hőmérséklet
kiengedi a vizeket
fagyos jégbörtöneikből,
mint egy király kegyelemből.


Irodalom


Elvadult bozótot látok
mely kusza, szövevényes és
egyáltalán nem szép már, sőt
csupa vadhajtás az egész.

Sorai rendezetlenek.
Végeik egyikén sincsen
bimbó, ami gyönyörködtet
párban nyíltan, szerelmesen.

Érthetetlen, eltévedek,
belsejében a tartalom
nem csábít enyhülésre sem,
árnyékra egy kemény napon.

Hol van olyan régimódi,
de munkáját értő kertész,
aki a Növénynek formát,
mondanivalót adni kész.

Metamorfózis


Végül csupa kéz
és láb vagyunk már.
Összeöleljük
a másikat, mint
egy nagy tenyér a
marka tartalmát.
Rajtad kívül más
semmi nem érint.

Veríték ragaszt
össze bőrünknél-
fogva kettőnket,
s egy-két helyen
egybeolvadunk:
elkeverednél
ágyékommal az
arcommal egyben.

2011. augusztus 25., csütörtök

Versek


Egy fához


Valaha hittek benned,
képében egy istennek,
mára úrnőd megbukott,
nem félnek az emberek.

A természet pont mint te:
sok kezű és szeszélyes.
Imádtak, mert éltél is,
mire szobor nem képes.

Te még teszed a dolgod,
ősszel sovány ujjakkal
inted a földieket,
arra, hogy minden elhal.

Nyárra megerősödő
karod viszont már megáld
fel-le ringással, mint egy
zöld csuhába bújt barát.

Már nincsen hatalmad.
Ha úgy tisztelnének, mint
mozdulatlan rokonod,
soha nem vesznél ki itt.

Férfi büszkeség


Letagadom, hogy sírtam utánad,
bár úgy tűnt keresztül az ablakon,
de ne feledd, akkor eső esett,
és hosszan végigfojt az arcomon.

Letagadom, hogy vissza is néztem,
csupán durvák az emberek.
Ahogy vállaikkal meg-meglöktek,
féloldalt folyton visszavetettek.

Letagadom búcsúintésem is!
erős szél emelte a kalapom.
ha történetesen lett volna rajtam,
akkor talán el is kapom.

Letagadok mindent, noha igaz,
e verset is majd dugom előled.
Csak úgy meg férfiasnak,
ha ahogyan kell, szakítok veled.


Sima, szürke az ég.
Napsugár-szaggatta
Dunnáját felrázták
A hideg szelek ma.

Az égitest gyenge
Nagy lámpa csak fent.
Alig melegít már
A nagy felhőködben.

A felesleg pihe
Lehullott a földre,
Fehér sapkát húzott
Minden ház belőle.